1989 + 28

1989 végén Csehszlovákia-szerte megjelentek a „Havel na Hrad!” feliratú plakátok, sürgetve, hogy a börtönből alig fél éve kiszabadult író kerüljön a Várba,  azaz ő legyen a köztársasági elnök. Nem egészen huszionnyolc évvej ezután a Várban egy Putyin-rajongó alkoholista ül, a cseh választópolgárok majdnem harminc százaléka pedig vállára emel egy oligarchát, akiről a szlovák Nemzeti Emlékezet Intézete kimutatta, az Alkotmánybíróság pedig helybenhagyta, hogy a kommunista állambiztonsági szervezet ügynöke volt.

1989 + 28

Ez ugyanaz az StB/ŠtB, amelyik két évtizeden át figyelte, üldözte és gyötörte Havelt, s amelynek tagjait a lusztrációs törvény a demokrácia megszilárdulásának idejére eltiltotta minden közhivatal viselésétől. Babiš győzelme – függetlenül attól, hogy milyen polititikát tolytatna miniszterelnökként – körülbelül azt mutatja, hogy a cseh politikai közösség számára a bársonyos forradalom nincs, vagy nem számít.

Ne szépítsük, ez nem újdonság és nem meglepetés, sőt nemcsak a cseh politikai közösséget jellemzi, hanem a külvilág is így van vele: Guy Verhofstadt, az európai liberális (hm) pártszövetség, az ALDE elnöke forrón gratulált Babišnak, aki mégiscsak az ő politikai családjuk tagja. És az aggódó külföldi kommentárok sem azt panaszolták, hogy deklaráltan értelmetlenné vált az, amiért 1989 forradalmai harcoltak, hanem azt feltételezték nagy bánatosan, hogy ezzel Orbán és Kaczyński tengelyéhez újabb „populista” és „Brüsszel-ellenes” vezető csatlakozik.

De valószínűleg nincs így. Babiš sietve kinyilvánította Brüsszel és Berlin iránti hűségét, ami pedig a populizmust illeti – micsoda is az? A leggazdagabb országok politikusai hagyományosan, még a Trump-féle demagógok is meg vannak győződve, hogy a politikában érdekek és elvek ütköznek, és a politikusra akkor szavaznak sokan, ha kiderül: az elveik szimpatikusak, a választópolgárok pedig tisztában vannak az érdekeikkel, és ezeket X. politikus képes a legjobban érvényesíteni. A másképpen szocializálódott Babiš és társai rájöttek a világ legegyszerűbb dolgára: kár az időért és az agykapacitásért, a választópolgárnak azt és csakis azt érdemes mondani, amit hallani akar.

Ami távolról elvnek látszik, az valójában csak a nemzeti piacon mutatkozó keresletet elégíti ki (nemzeti a szó mindkét értelmében): ahol olyan szenvedélyes az etnikai nacionalimus, mint, mondjuk, Magyarországon, ott a győzelemre vágyó politikus ezt a lemezt teszi fel. Ahol csak annyira, mint Csehországban, ráadásul már van olyan párt (az SPD), amelyik belakta ezt a piaci zugot, ott a profi populista nem fecsérli túlzottan mindenféle ideológiákra az energiáját.

Praktikus, ha sikerül hatalmába kerítenie a média kellően nagy részét, mert így kevesebbet kell viaskodni azokkal, akik még a valóságos érdekek és elvek világában élnek, de különben nem kell sokat töprengeni a tartalmon, sem az érveken. Az átlag választópolgár nem okos, és azt kell megerősíteni benne, hogy neki van igaza.

Babiš tényleges terveiről szinte semmit sem lehet tudni némi ködös korrupcióellenes retorikán kívül (éppen tőle?!), meg hogy összezsugorítaná a politika szférát (az embereknek úgyis elegük van a politikusokból), vagy például aránytalanná tenné a választási rendszert, de ezt úgyse tudja kivitelezni. Vannak kis valószínűségű események, de Csehország következő miniszterelnöke nagy valószínűséggel a régi nomenklatúrából származó állambiztonsági ember lesz, akinek nincs azonosítható programja.

Hogy függ mindez össze Verhofstadt gratulációjával? Hát okságilag. Nyugat-Európa és Észak-Amerika – a „fejlett Nyugat”, „a szabad világ” – 1989-ben nem tudta, mit kapott a kezébe. Szó szerint nem tudta. Nagyjából annyi ismeretük volt a térségről, hogy vannak a népek, vannak az elnyomók, és van a szovjet fennhatóság. Ha ez valamilyen csoda folytán megszűnik – a csoda megtörtént –, akkor a népek megszabadulnak a saját elnyomóktól.

Az nem tűnt fel, az „elnyomók” nem egy zárt, jól körülhatárolható csoport, mint a szép történelmi mesékben, továbbá hogy a politikai, gazdasági és információ nem olyasmi, amit egyik pillanatról a másikra el lehet ragadni a birtokosaitól, például mert a „elnyomottaknak” nincs elég információjuk arról, hogy mit kellene elragadniuk.

A nyugati politikusok és megfigyelők – pártállásuktól függően – nyugati jobb- vagy baloldali sémák szerint próbálták és próbálják értelmezni a keleti folyamatokat, és eszerint avatkoznak be könyékig, vagy szebben: eszerint igyekeznek segíteni az integrációt. A kudarc legtisztább példája Ukrajna, ahol a politikát oligarchák mozgatják – legföljebb egyikük-másikuk rendhagyó becsületességében vagy egymást kioltó aljasságukban lehet bízni. Az oligarchák gazdasági hatalmának a forrása pedig kivétel nélkül mindig a régi, kommunista nomenklatúrához fűződő kapcsolat, és ez az esetek nagy részében az állambiztonságot jelenti.

Ahol nem volt forradalom 1989-ben, ott ezt a folytonosságot nem zavarta meg semmi. Mindez az Európai Unió bölcs politikusainak szeme előtt zajlik és zajlott, és a leghalványabban sem érzékelik a problémát. Felőlünk nézve új korszakot jelent, hogy olyan országban lehet miniszterelnök ismert állambiztonsági ember, ahol volt forradalom. Nyugatról, „Brüsszelből” nézve nem probléma, miért is lenne?

A regionális elsőség persze nem Csehországé, volt Magyarországon egy Medgyessy Péter is. Viszont 1989-es budapesti forradalomról sem igen esik szó, s ez némi okot adhat a tűnődésre. Prága, Isten hozott a klubban!
 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője