Adiaba Bondoa: „Most már ez az otthonom!”

Clovis Guy Adiaba Bondoa, vagy ahogy a barátai szólítják: Adi. A Dunaszerdahelyen élő futballista 2008-ban érkezett a csallóközi városba, azóta is itt él. Azt azonban, hogy is került ide, min ment keresztül, míg eljutott idáig, kevesen tudják. Egy nyári délutánon otthonában beszélgettünk.

Adiaba Bondoa: „Most már ez az otthonom!”
Adiaba Bondoa (a DAC színeiben) Saláta Kornéllal ütközik egy Slovan-DAC összecsapáson 2010 februárjában (Fotó: TASR)

Mikor kezdett érdekelni a foci?

— Még nagyon fiatal voltam, ha jól emlékszem, hat éves. Nem volt könnyű elkezdeni, mert a szüleim nem akarták, hogy játsszak, azt szerették volna, ha tanulok. Harcoltam is velük eleget. Amikor középiskolába kezdtem járni, az első hét után megmondtam, hogy nem megyek többé suliba, csak focizni fogok.

Az iskola és a foci kizárják egymást?

— Nagyon rosszul tanultam, ugyanis csak a foci érdekelt, a mindennapjaim abból álltak, hogy fociztam és aludtam, a tanulást pedig mellőztem. Amikor 17 éves lettem és elhívtak az U17-es válogatottba, már nagyobb erőm volt megmondani otthon, hogy a labdarúgást választom.

Mikor jöttél el otthonról?

— Európába 17 évesen érkeztem 2004-ben. Akkor már ide is költöztem, ám előtte is utazgattam, csak mindig hazatértem. Játszottam Finnországban, Németországban, Szenegálban, Svájcban, Zimbabwéban, otthon pedig a nemzeti válogatott U17-es, U20-as és U23-as csapatában. 2004-ben pedig Franciaországba költöztem.

Franciaország után mi következett? Merre játszottál még?

— Akkor aztán visszamentem Kamerunba, ott a 20 éves nemzeti válogatottban fociztam, majd 23 évesen az olimpiai bajnokságon, azután pedig Iránba mentem 2007-ben. Onnan a dunaszerdahelyi DAC igazolt le 2008-ban, innen 2010-ben a prága Spartához vezetett az utam.

Sparta Praha-MŠK Žilina BL-selejtező 2010 augusztusában (Fotó: TASR)

Játszottál az UEFA-kupában is...

— Ez 2011-ben volt, amikor Prágában fociztam. A szlovák Zsolna csapata ellen játszottunk és sajnos ki is kaptunk tőlük. A mi csoportunkban olyan csapatok voltak, mint Zürich, Moszkva és Palermo. A csoportunkban másodikok lettünk és a Liverpool ellen kellett játszanunk, akiktől 1:0-ra kaptunk ki.

 Ezután jött a sérülésed?

— Visszatértem a DAC-ba és meg kellett operálni a térdemet. Egy ideig nem is léphettem pályára.

Amikor Dunaszerdahelyen játszottál, értetted, mit kiabálnak a szurkolók a lelátókon?

— Csak azt tudtam, hogy énekelnek, nem értettem semmit abból, hogy mi hangzik ott el. Ki tudtam zárni a kiabálást, nem zavart, csak a játékra koncentráltam. Annyit éreztem, hogy a lelátókon az emberek „erővel” szurkolnak.

Majd rendbe jött a sérülésed és egy idő után elhagytad a DAC-ot…

— 2016-ban nálam voltak a papírjaim, így mehettem bárhova focizni. Előtte az ünnepek alatt már beszélgettünk, hogy mi legyen, hogyan tovább, de eléggé kilátástalan volt a helyzet. Több mint két év kihagyás után nagyon nehéz visszatérni. Akkor már nem csak az I. és a II. ligához nem volt erőm, de magához a focihoz sem nagyon. Szinte mindegy volt, hogy hova megyek, csak mehessek játszani, mert vágytam rá. Egy asztaltársaságban ültünk és valaki felvetette, hogy próbáljam meg Hodost. Fel is hívtuk az akkori hodosi edzőt, Szigeti Attilát, és megkérdeztük, szeretnék-e, ha ott játszanék. Ő persze először azt hitte, hogy viccelünk vele, végül meggyőztük, hogy komolyan gondoljuk. Így kerültem Hodosba.

A Hodos mezében

Ezek szerint nem bántad meg, hiszen még mindig azt a csapatot erősíted.

— Nem bántam meg egyáltalán, szeretek Hodosban.

De nem ez volt a vágyad…

— Álmaim voltak előtte, de most már nem álmodok fociról. Mert amikor eljön ez a kor, hogy az ember 30 éves lesz, akkor mások lesznek a prioritások. Senki nem akar rizikózni, hogy az I. vagy a II. ligában egy 30 éves játékost szerződtessen.

Egy öt évvel ezeőltti interjúban azt mondtad, hogy Kamerunban szeretnél válogatott játékos lenni. Ez most már nem így van?

— Abban az időben még úgy volt, de ezt a lehetőséget meghagyom a fiamnak.

Amikor 2008-ban megérkeztél Dunaszerdahelyre, még furcsán néztek egy feketére az emberek. Milyen volt akkor a légkör?

— Mi voltunk az első feketék a városban. Ahogy sétáltunk az utcákon, az emberek integettek, dudáltak ránk az autóikból. Ha valaki azt mondja, hogy fekete vagyok, nekem ezzel nincs semmi gondom, még büszke is vagyok rá. Csak a kellemetlen mondatokat, beszólásokat viselem nehezen…

Voltak konfliktusaid?

— Nem foglalkozom ezzel. Néha hallottam, hogy „néger”, vagy azt, hogy „majomnak” neveztek, de úgy tartom, jobb ha egy ilyen emberrel nem is állok szóba.

2009 július - sajtótájékoztató a DAC-vezetőséggel (Fotó: TASR)

Mi tart itt leginkább?

— Természetesen a család. Ha valahova mennem kéne, biztosan jönne velem a családom is. Az előző kapcsolatomból van egy kislányom és a mostaniból pedig egy fiam született.

De Kamerunban is ott a család…

— A gyerekeimet nem szeretném Kamerunba visszavinni, hiszen itt sokkal több a lehetőség, mint ott. Anglia, Németország közel vannak, és itt van a szomszédban Ausztria is.

Hány nyelven beszélsz?

— Kamerunban francia és angol a hivatalos nyelv, így mindkét nyelven beszélek.

A kisfiad hány nyelvet tanul?

— Most három nyelven beszél. Magyarul az édesanyjával és a családdal, franciával velem és az interneten a nagyszülőkkel. Mivel mi a párommal egymás között angolul kommunikálunk, ezért ezt a nyelvet is tanulja. És persze megtanul majd szlovákul.

A labdarúgás által sok barátot szereztél, de azon kívül is sikerült?

— Nem, itt csak a focista társaimmal barátkozom, mert igazából csak velük találkozom. Mindegy, hogy melyik csapatról beszélünk, ők a barátaim.

Mit tanultál meg az itt tartózkodásod alatt magyarul?

— Nem sok mindent, de néhány szó azért ragadt rám: dolgozni, sziasztok, hogy vagy?, semmi, alszik, nem szabad… gyere igyál :) Sok mindent megértek, mert ha a párom szüleinél csak én vagyok ott, ők magyarul beszélnek hozzám és megértjük egymást.

Adiaba blokkol egy 2009. áprilisi DAC-Spartak Trnava mérkőzésen (Fotó: TASR)

Előbb arról beszéltünk, hogy az embernek változnak az álmai, mások lesznek a prioritások egy bizonyos kor után. Neked mik az álmaid?

— Két szenvedélyem van, az egyik a foci, a másik pedig a divat, a ruhatervezés. Amikor nem fociztam, Párizsban kezdtem tanulni egy design-iskolában, amit már befejeztem. Most kezdem készíteni azokat a ruhákat, amiket én tervezek. Ezek mind gyerekruhák, kicsiknek a kétévestől a tizennégy évesekig.

Van már márkanév is?

— Stamp, magyarul pecsét. Csakhogy ennek a projektnak a megvalósításához még több pénzre van szükség, hogy folyamatosan tudjon működni. Először internetes értékesítésen gondolkodunk, később pedig boltot is nyitnék. Egyelőre az internetes közösségi oldalakon lehet megtalálni az általam tervezett ruhákat.

A családban vannak még focisták, esetleg a felmenők, vagy a testvérek között?

— A szüleim tanítók, egyedül az öcsém és én focizunk.

Tehát értelmiségi család a tiétek. Mit jelent Kamerunban egy ilyen családba születni?

— A mi családunk teljesen normálisan él, a szüleim nagy tiszteletnek örvendenek. A gyerekkorunkban nem szenvedtünk hiányt semmiben, a házunkból sem hiányzik semmi.

Hány testvéred van?

— Két húgom és öt fiútestvérem van, tehát nyolcan vagyunk. A legidősebb bátyám bankban, a másik fivérem a városházán dolgozik. Marcell bátyám Ukrajnában nőgyógyásznak tanult, jelenleg Kamerunban praktizál, ahol saját klinikája van. Johnathan Kanadában építész, Stephan egyetemen diplomáciai tanulmányokat folytat és hamarosan végez, Abena pedig Prágában focizik. Két húgom közül az egyikük belsőépítésznek tanul, másik pedig jelenleg első éves a kameruni egyetemen. Így, hogy nyolcan vagyunk testvérek, nagy a család, és egyre csak gyarapodik, ugyanis hamarosan megszületik a szüleim tizenegyedik unokája, ezért, ha mind összejövünk, elég sokan vagyunk.

Hogy néz ki nálatok egy családi összejövetel?

— Nagyon-nagyon jó érzés, igazából olyan, mint egy kisebb piac. Nemrégiben voltunk otthon, mert Marcell bátyámnak tartotta az esküvőjét. Ilyenkor persze nem csak a szűkebb család van jelen. Összesen 400-an voltunk a lakodalomban, amit egy hatalmas kultúrházban rendeztek, ahol pazar asztali teríték, étel és ital rengeteg volt. Birkák forogtak a nyársakon, semmi nem volt elaprózva. Az a négyszáz ember reggeltől másnap reggelig etetve és szórakoztatva volt. Nálunk teljesen mindegy, mennyi pénze van a családnak, a lagzira mindig sok embert hívnak, mert az szinte népünnepély.

Összehasonlítva a ti társadalmatokat az ittenivel, mit mondanál?

— Otthon nagyobb a tisztelet, mint itt. Mi tiszteljük az idősebbeket, a szülőket és egymást, nem beszélünk vissza, nem szólunk be egymásnak. Nem hallani hangos szót a gyerektől a szülő felé. Nálunk a barátok tényleg barátok, nem kell az embernek magát megjátszania. Teljesen más a mentalitás, mint itt a Csallóközben.

Milyen ételek azok a Csallóközben, amiket nagyon megszerettél itt?

— A párom édesanyjának krumplis pogácsáját marhagulyással, a cigánypecsenyét, a szlovák rizst és a tarhonyát nagyon szeretem.

Az italok közül?

— A papa, a párom édesapjának pálinkája nagyon ízlik, de egyébként focistaként nem nagyon iszom, csak ha olyan alkalom van és koccintunk.

Mi az, amit szeretsz és mi az, amit nem szeretsz Dunaszerdahelyben?

— Dunaszerdahely egy jó város. Mivel ilyen hosszú ideje élek itt, már ismerem az embereket. Mint mindenhol, itt is vannak jó és rossz emberek. De szeretek itt, most már ez az otthonom.

Angyal Sándor