Agyrémunió

A magyarországi Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség (MEPK) berkeiben pillanatnyilag arról folyik a vita, hogy szabad-e Orbán megdöntése érdekében szövetkezni, vagy egyáltalán szóba állni a Jobbikkal.  A kitűnő újságíró szerint ez megbocsáthatatlan bűn, a neves filozófus szerint lehetne róla szó.

A vitának most már semmi értelme, hiszen ha lenne ilyen választási szövetség, az alkotmányozó kétharmadról nem is álmodhatna. De ahhoz is gyökeres fordulatnak kéne bekövetkeznie, hogy egyszerű többséget szerezzen, ami ezzel az ellenféllel szemben semmire sem elég. Sőt a fideszes kétharmad megakadályozásához is nagyon össze kellene szednie magát.

A gyökeres fordulat – valamilyen fekete hattyún kívül – éppen az lenne, hogy a jobbikos szavazók nem kezelnék pestisesként a baloldalt, és viszont. Ezt az évek során berögződött kölcsönös indulatot csak tudatos és összehangolt munkával lehetne csillapítani, arra pedig nincs se szándék, se idő. Előbb kellett volna gondolkozni.

Abban se vagyok biztos, hogy a Jobbik fogékony volna egy ilyen kezdeményezésre, de ha nem, annál jobb. Rögtön kiderül, miért gondolom.

A Jobbikkal kötendő valamilyen választási szövetség mellett az elemi józan ész és az elemi számtan szól: aki ránéz a közvélemény-kutatásokra, az tudja, hogy az ún. demokratikus ellenzék bármilyen választási győzelme: vágyálom. A baloldal 2010-ben és 2014-ben is beleverte a fejét a harminc százalékos plafonba, már ami a szavazatarányt illeti; a mandátumok számát nézve még rosszabb a helyzet. És jövő tavaszig józan ésszel nem várható hirtelen, csodálatos erősödés.

Az egyéni választókerületek többségében már a 2014-es választáson a Jobbik volt a második legerősebb párt, pedig akkor a baloldali pártok összefogtak. És ez azt jelenti, hogy nélküle az ellenzék nem reménykedhet abban harminc-negyven „egyéni” győzelemben, ami a Fidesz kétharmadát biztosan megakadályozná. Ha tehát a baloldal és tágabban az ellenzék a Fidesz bármiféle választási visszaszorítására törekszik, sürgősen fegyverszünetet kell kötnie a Jobbikal (és viszont).

Szerintem különben önhitegetés, hogy a Fideszt 2018-ban le lehet győzni. Az értelmes cél az lenne, hogy a pártok külön-külön önmagukat építsék és erősítsék – a Fidesz természetes, bár gyorsítható kifáradására, a rendszer belső ellentmondásainak kiéleződésére vagy egy fekete hattyúra várva. Ha azonban számukra a Fidesz 2018-as legyőzése valóságos cél vagy legalábbis hittétel, akkor mért nem cselekszenek aszerint?

Azért nem, mert a Jobbikkal kötendő szövetség ellen nagyon erős érzelmi okok szólnak. A párt első változatát senki sem vette komolyan, mivel az igazi, nagy, erős „nemzeti radikális” pártot (is) Fidesznek hívták. Magyarországon ekkor, a MIÉP összeomlása utáni néhány évben nem azért nem volt SNS vagy Szerb Radikális Párt, mert nem volt rá igény, hanem mert potenciális hívei megtalálták helyüket a Fidesz akkori, decens középtől háborodott szélsőségesekig terjedő táborában.

Az első változást 2007 augusztusában a Magyar Gárda megalakítása hozta, ekkor ugyanis nagyon nehéz volt megállni, hogy a történelmet valamennyire ismerő ember ne a különféle totalitárius és szélsőjobb pártok félkatonai szervezeteire asszociáljon. Ennek a szellem kihívásnak a magyarországi „jobboldal” (nacionalista oldal) tökéletesen megfelelelt, a morálisan oly igényes köztársasági elnök dacosan nem vett róla tudomást, a miniszterelnök pedig szabályosan elrejtőzött az álláspontját firtató újságírók elől. Volt is miért, hiszen a Gárda – noha jobbikos kezdeményezés volt – sok szállal kötődött a Fideszhez a főpropagandista Bencsik Andrástól a zászlóanya Wittner Máriáig.

A Jobbikot azonban továbbra sem vették komolyan egészen az 2009-es európai (höhö) parlamenti  választásokig, amikor a kiváló taktikai érzékű Vona Gábor és nyilván tanácsadói megtalálták a rést, amelyen át be lehetett hatolni a nagypolitikába: a gazdasági válságtól sújtott, valaha szebb napokat látott vidéki szegények elégedetlenségét. Ők voltak azok, akik rettegtek a még szegényebbektől (a cigányoktól, a korszak „migránsaitól”), és nem találták elég radikálisnak, de legalábbis őszintén politizálónak a Fideszt (teljes joggal). A Fidesznek viszont kapóra jött a Jobbik megerősödése, mert a 2010-es választás így is az övé volt, viszont most már mutogathatott olyan pártra, melyhez képest ő is mérsékelt, centrista (aztán a csendőrség kivételével megvalósította a Jobbik programpontjait, miközben neki magának nem volt programja, mivel nem volt rá szükség).

A MEPK mostani tiltakozásában a tipikus érv az, hogy a Jobbik X. Y. politikusának milyen rasszista – cigány- vagy zsidóellenes – megnyilvánulása volt évekkel ezelőtt, mondjuk 2012-ben;, nyilvánvaló, hogy most is így gondolja, és amennyiben hatalomra kerülne, nagy valószínűséggel totalitárius, sőt népirtó politikába kezdene. Emberek félelmével nem lehet igazából vitatkozni, politikában nem, tehát nem is érdemes. Arra azonban, hogy politikusok nem változhatnak, semmi bizonyíték, ellenpélda viszont van bőven.

Hogy egy viszonylag gyors átalakulást mondjak: Szerbia elnökét ma Aleksandar Vučiċnak hívják. Ő volt 1998-ban a háborús bűnös Miloševiċ propagandaminisztere, a média minden liberális elvet letipró ura, akinek a lelkén nem túl sok közvetítéssel tömérdek ember ember halála szárad. A Szerb Rádió és Televízió belgrádi székházát ezért is bombázták le kitüntetett figyelemmel az amerikaiak. Aztán ő lett a föntebb említett Szerb Radikális Párt főtitkára.

Namost nem lett jobb ember, mire új pártja, a Szerb Haladó Párt megnyerte a választást, de elő tudta adni a demokratikus, nemzetközileg szalonképes politikust, megtette a szükséges bűnbánó gesztusokat, és ez tökéletesen elég is volt, hogy bel- és külföldön elfogadják az ország kormányzására alkalmas embernek, főleg mivel nem őrült, és nem folytat Szerbiának nyíltan és látványosan ártó gazdaság- és külpolitikát.

Nem, háborús és emberiségellenes bűncselekmények elítélt elkövetőin kívül nincs olyan előélet, ami bármely alkotmányosan működő párt bármely politikusát kizárhatná a képviseleti demokráciából. Amitől valaki alkalmatlan lehet szövetségesnek, pláne koalícióban való kormányzásra, az a jelene és a programja.

És engem ez aggaszt, nem pedig az, hogy Vona elméletileg mire lenne képes, ha képes volna rá. Az aggaszt, hogy a MEPK mennyire nem zavartatja magát a Jobbik jelenétől és programjától. Pontosabban: az Orbán megdöntésére törekvők mennyire nem tartják fontosnak, hogy emiatt idegeskedjenek, akár ellene vannak a Jobbikkal köthető szövetségnek, akár beleférne nekik.

Az orosz kapcsolat tisztázatlansága, KGBélával bezárólag, hagyján – a MEPK annyira süket erre a témára, hogy egyszerűen nem információ, ha ez hiányzik a szövetség ellenérvei közül. Becsszóra eszembe se jutott.

De mi manapság a Jobbik legfőbb programpontja? A Bérunió. Az az európainak szánt kezdeményezés, hogy az egyes nemzetgazdaságok termelékenységétől függetlenül a szegényebb országokban „egyenlő munkáért fizessenek egyenlő bért”. Államilag, sőt valamilyen nemzetek fölötti szerv által elrendelve. Ez olyan tökéletes közgazdasági  tudatlanságra vall vagy alapoz, hogy akinek ez a programja, eleve nem lehet kormányzóképes. Nem véletlenül a Jobbik az egyetlen nagyobb párt egész Európában – egy bolgár és egy észt szélsőséges törpepárton kívül – amelyik megszállottan hajtja.
Mivel sem a Jobbik-szövetség ellen tiltakozó, sem azt a vélt Nagyobb Jó, mármint Orbán leváltása érdekében eltűrő ellenzékiek érvelésében nem bukkan fel, hogy a Bérunió vagy megvalósíthatatlan hülyeség, vagy tudatos félrevezetés – az egy kivétel Bokros Lajos Facebook-bejegyzése –, azt kell feltételeznünk, hogy a MEPK összességében szintén gazdasági analfabéta. És ezzel ugyanúgy extrém kivételnek számít Európában, mint a Jobbik a saját agyrémével. Az egyetlen ok, amiért szerinte egy párt kizárható a demokratikus politikai közösségből, a valóságos, vélt vagy jövő időben feltételezhető rasszizmus. Hogy nem alkalmas a kormányzásra, és így katasztrófát okozna, átlapozható részletkérdés.

Ami azt is jelenti, hogy a MEPK összességében – tisztelet a kivételnek, de komolyan – nincs tudatában a demokratikus és jó kormányzás ismérveinek, úgyhogy teljesen mindegy, mit gondol a Jobbikkal köthető szövetségről. Ha semmi sem változik,  így is, úgyis a szakadékban végezzük.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.