Alien: Covenant - Titkon mindig is erre a mészárlásra vártunk!

Újra életre kelt a filmipar egyik legrégibb és legrémisztőbb szörnyalakja. A 70-es években elindult vérfagyasztó franchise sokak szimpátiáját nyerte el abban az időben, amit (egyesek szerint) a Prometheusszal leromboltak. A pillanatnyi kisiklás után újra visszatértünk a gyökerekhez. Megnéztük az Alien: Covenant című filmet.

Alien: Covenant - Titkon mindig is erre a mészárlásra vártunk!
Fotó: Forbiddenplanet

A nyolcadik utas: a Halál című filmmel elkezdődött valami, ami felcsigázta, rabul ejtette a horrorimádókat, s ezt még csak tetőzte a következő évtizedekben megjelenő további három rész. 2012-ben azonban a Prometheusszal más vágányra tért át a franchise, amire nem kevés rajongó kissé berágott. Az Alien: Covenant című film a szálakat visszavezette a jól kitaposott ösvényre. Figyelem, spoilerveszély!

Azt mindjárt az elején szögezzük le, hogy a Prometheus nem egy rossz film, csupán stílusában tér el a 20. században megjelent négy résztől. Az eredetfilmként is szolgáló műben nem a félelmen, a borzongáson volt a fő hangsúly, s úgy tűnik, ez bizony megviselte egyes Alien-rajongók gyomrát. De, ami még ettől is nagyobb bűnnek számított, az a xenomorphok hiánya volt. Ki látott már olyan Alien-filmet, amiben csupán a legvégén bukkan fel pár kocka erejéig a kultikussá vált szörnyeteg? A jó és rossz kritikák után Ridley Scott úgy döntött, ezúttal megadja azt, amire az emberek vágynak. Ennek lett eredménye az Alien: Covenant, ami vérfröcskölésben, hústrancsírozásban bizony nem szenved hiányt.

A cselekményben 10 évvel a Prometheus után járunk: egy telepeseket szállító űrhajó tart új otthonuk, az Origae-6 felé. Út közben azonban egy másik bolygóra lesznek figyelmesek, ahonnan  ismeretlen eredetű jelet fogtak. Több sem kell hőseinknek, leszállnak az ígéretesnek ígérkező planétára - azonban kiderült (ahogy azt sejtettük) nem kellett volna. Ettől fogva elszabadul a pokol: ropognak a csontok, ömlik a vér, kis szörnyecskék bújnak elő az emberek hasából és hátából.

Az emberi életért folyó harc során kiderül, hogy eredetileg kik lakták az elhagyatott bolygót, hogy mi történt a Prometheus túlélőivel, Elizabeth Shaw-val és Daviddel, valamint fény derül a xenomorphok eredetére is.

A filmben mesterien alkalmazzák a feszültségkeltést: annak ellenére, hogy gyakran kiszámítható volt, mi fog történni, szinte egy szusszanatra sem tudtuk magunkat elengedni, ugyanis minden pillanatban benne lógott a levegőben, hogy leharapják valakinek a fejét.

A látványvilág valami eszméletlenre sikeredett. Mind a bolygó természetvilága, mind az űrbéli környezet (különösképpen a végső összecsapás) lélegzetelállító effektusokkal bírt. A szörnyek vérfagyasztóan néztek ki, különösen a fehér neomorphoktól nem egyszer felállt a hátunkon a szőr. Egyszer-kétszer azonban lehetett látni a számítógépes technika és a valóság közti kontrasztot - legfőképpen a kisebb szörnyecskék mozgásában.

Persze, azért így is becsúszott néhány olyan jelenet, amiről talán a rendezők is később azt gondolták, jobb lett volna kivágni. Említhetnénk itt például az Oram kapitány hasából frissen előbújt xenomorph pantomimjátékát, vagy a két android fuvolaleckéjét.

A szereplők közül csupán néhány karaktert érdemes megemlíteni, ugyanis legtöbben a húsdarálóban végezték, mielőtt kibontakozhattak volna.

A pálmát természetesen az egyszerre két karaktert is alakító Michael Fassbendernek ítéljük oda, aki lenyűgöző profizmussal hozta a két különböző tulajdonságokkal bíró szintetikus androidot. Az eléggé felejtősre sikeredett Assassin's Creed után Fassbender végre egy olyan szerepben mozoghatott, ami rendkívül jól állt neki, s ha jól sejtjük, nem utoljára láttuk őt androidként a filmvásznon. Felesleges is tovább ragozni.

Az új Ellen Ripleyként aposztrofált Daniels Branson (Katherine Waterston) a Legendás állatok és megfigyelésük című filmben már megcsillogtatta elbűvölő tehetségét, ezúttal azonban más szerepkört szántak neki. A férjét elveszítő Bransonon eleinte még majd a szívünk szakadt meg, majd a cselekmény előrehaladtával a szerencsétlen, törékeny nőszemélyből egy igazi harcos amazon válik.

Billy Crudupnak jutott az önbizalomhiánnyal küzdő Christopher Oram szerepe. A sorjában rossz döntéseket hozó kapitány végül mégsem jutott el arra a szintre, hogy az egész tragédiát a nyakába lehessen varrni.

Végül pedig a jobbára vígjátékokból ismert Danny McBride (Tennesse) volt az, akiért szimpatikus karakterének köszönhetően a nézők szorítottak, hogy legalább ő élje túl a borzalmas kalandot.

Összegzésképpen elmondható, hogy az Alien: Covenant feledtetni tudta a Prometheus által keltett felemás érzéseket, minek köszönhetően újra átélhettük azt a vérfagyasztó, feszültséggel teli élményt, amire titkon mindig is vártunk. 

tt/para