Állambiztonsági parasztvakítás

Első pillantásra, persze, csoda történt. Megvalósult az, amiben a magyar demokrácia hívei 1990 óta egyre lanyhuló reménnyel bizakodtak: levéltárba kerül és kutathatóvá lesz a kommunista állambiztonság hálózati nyilvántartása, közkeletű, de téves nevén az „ügynöklista”. (Legalábbis annak egy változata.)

De az ehhez hasonló nyilvántartás évek óta kutatható Lengyelországban (ennél sokkal több is), fent van a neten és kutatható Csehországban és Szlovákiában (ennél sokkal több is). Csak Magyarországon voltak – a rejtegetők szerint – leküzdhetetlen, csak őrült fejjel nem megérthető akadályai annak hogy a demokratikus nyilvánosság megismerhesse a múltnak ezt a darabját több mint negyed századdal a belső elhárítás feloszlatása után is.

A kutathatóvá tételt sürgette már 2008-ban a Kenedi János vezette Szakértői Bizottság. Közben miniszterelnök volt Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon, Orbán Viktor, megint Orbán Viktor, és nem lett a szakértői javaslatból semmi. Végül 2015 nyarán megalakult a Belügyminisztériummal együttműködve az a munkacsoport, amely megkezdhette a híres mágnesszalagok „tudományos feldolgozását” (azt, amit a 2010-es választások táján életre hívott „második Kenedi-bizottságnak” az Orbán-kormány hivatalba lépéselvel abba kellett hagynia).

Finom árnyalat, hogy a belügyminiszter ekkor Pintér Sándor volt (ő ma is), akinek vezető rendőrtisztként együtt kellett működnie a főkapitányság III/III-as alosztályával (más szocialista országokkal ellentétben Magyarországon a „civil” állambiztonság és hírszerzés bele volt tagolva a Belügyminisztériumba, illetve a helyi rendőr-főkpitányságokba). A rendészeti államtitkár pedig Tasnádi László, közismerten egykori III/II-es (kémelhárító) tiszt volt. A munkacsoportban a Nemzeti Emlékezet Bizottságának és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dolgoztak, az utóbbi részéről Kónyáné Kutrucz Katalin főigazgató-helyettes, ez később még fontos lesz.

Hogy miként jutottak másfél év alatt arra a forradalmi tudományos felismerésre, hogy a hálózati nyilvántartás kutathatósága segítség lehet az állambiztonsági hálózat kutatásában, nem tudom. Én csak egy dilettáns vagyok. Nem feltételezem, hogy az időpont összefüggésben van azzal, hogy a vasat hosszú évek óta sikertelenül verő LMP-n kívül egy másik párt, a Jobbik is radikális lépésre – a lengyel mintán alapuló törvényjavaslat benyújtására – szánta el magát, s a párttá váló Momentum is politikájának középpontjába tette az „ügynökakták” kérdését. Lehet, hogy a NEB és az ÁBTL tudósai mostanáig latolgatták, és a héten sikerült csak megfontoltan dönteniük.

De van-e okunk az örömre?

Hát nincs.

Nem függetlenül a kommunista állambiztonság demokratikus szűrés nélkül továbbszolgáló veteránjainak 1990 óta folyamatos, könyörtelen manipulációjától, a közvéleményben kiirthatatlanul él néhánypár tévhit a témáról.

Egy: A kommunista állambiztonsági szervezetnek van egy rossz része, a besúgóhálózat, ez a diktatúra elnyomó gépezetéhez tartozik; míg a kémelhárítás és a hírszerzés önmagában politikailag semleges, minden országban van ilyen. Ez utóbbi ágazatokban tisztességes szakemberek dolgoztak, akik nem tehettek arról, hogy Magyarország véletlenül épp a Varsói Szerződés tagja; hazafiak voltak, és a magyar érdekeket szolgálták.

Túl az irónián: voltak tisztességes, jellemes szakemberek is, de ez egyáltalán nem jellemző. Magyarország reszortja a nyolvanas évek Varsói Szerződésben kitüntetetten a műszaki hírszerzés, az ehhez kapcsolódó csempészet, fegyver- és egyéb kereskedelem, továbbá mindennek a pénzügyi menedzselése volt (lásd a Szakértői Bizottság jelentésének bevezetőjét). Ennek folyamán számottevő anyagi, kapcsolati, információs tőke halmozódott fel, ami az egyéb állambiztonsági részlegek zsarolási tőkéjével együtt óriási előnyt jelentett 1989–91 után is. Mindez tehát a mai Magyarországra nézve sokkal fontosabb, mint hogy ki volt besúgó harminc évvel ezelőtt, és ki nem.

Kettő, ugyanez leegyszerűsítve: A kommunista állambiztonság a besúgásról szólt. (Hogy ez manipuláció, abból derül ki, hogy sehol másutt nincs így – egyik posztkommunita országban sem különítik el a belső elhárítást légmentesen az állambiztonság más szektoraitól.) Aki állambiztonsági ember, az „ügynök” volt, és „jelentett”. Az állambiztonsági múlt feltárása tehát főként erkölcsi kérdés, aktuális politikai érdekek és jelenbeli kovetkezmények nélkül. Ha hozzáférhető volna a lista, akkor a politikai élet „megtisztulna”. Ezzel szemben tapasztalati tény, hogy – bár nagyszerű regényeket írtak a döbbenetről, amit apa, anya, jó barát lelepleződése okozott – a többségről vagy lepereg, vagy bepereg. Van, aki vállvonással intézi el, van, aki mélyen átélt sértődéssel és üldöztetési mítosz gyártásával, és van, aki pert indít, amit – Magyarországon vagyunk – annak rendje és módja szerint meg is nyer.

Három: A besúgók csak áldozatok, igazából nem az ő kilétük érdekes, nem azt kell kideríteni, hanem a tartótisztekét és a megrendelőkét. „Akik ezt tették velük”. Ez a tévhit két dologról tanúskodik. Az egyik, hogy a közvélemény nem tudja: éppen a III/III-as tisztek neve sokkal nagyobb arányban ismert, mint a hálózati személyeké; a megrendelőké pedig az utolsó szálig, erről ugyanis hozzáférhető jogszabályok rendelkeztek.

A másik, hogy a közvélemény nem tud arról: az idő előrehaladtával az állambiztonsági információk egyre kisebb hányada származott szabályosabn beszervezett hálózati személyektől, „ügynököktől”, és egyre több úgynevezett társadalmi és szakmai kapcsolatoktól, akiknek a neve nem szerepelt semmilyen listaszerű nyilvántartásban; azt a kedvezményt kapták, hogy nem kellett magukat besúgónak tartaniuk.

Négy: A demokrácia titkosszolgálataiba csak a „jó” állambiztonsági emberek kerültek át, vagy átkerülvén megjavultak, és alárendelték magukat a demokratikus hatalomnak, régi – külső és hazai kapcsolataik megszűntek, az 1990-ig joguralom-ellenesen felhalmozott információik birtoklásáról lemondtak valamilyen demokratikus szerv felügyelete alatt. Semmi ilyen nem történt, most se fog történni.

A 2007–8-ban dolgozó Szakértői Bizottság tagjai tisztában volt azzal, hogy a publikumot az „ügynöklista” érdekli a legjobbban, de nem foglalkoztak vele úgy, mint központi kérdéssel. A hálózati nyilvántartást tartalmazó mágnesszalag dekódolása nagyban segíti a kutatást, és javítja (javította volna) a közéleti klímát azzal, hogy csökkenti az állambiztonsági veteránok és üzletfeleik zsarolási tőkéjét.

Ám ez úgyis csökken az idő múltával, biológiai okból: 1990-ben politikailag sorsdöntő lett volna, ha kiderül, hogy akár egy évvel korábban az új elit melyik része figyelte meg a másikat. Sokat számított volna még 2004-ben is, amikor Gyurcsány beígérte a teljes állambiztonsági nyilvánosságot, hogy aztán gyorsan megfeledkezzék róla. (Emlékszik rá valaki?) De ma, 2017-ben már politikailag nem túlzottan fontos (emberileg persze igen), hogy melyik kiöregedett közszereplő írt harminc éve buta jelentéseket nemzedéktársairól vagy azóta elhunyt emberekről.

A Szakértői Bizottság nem „ügynöknyilvánosságot”, hanem dossziényilvánosságot akart. Ez a fogalom tér vissza az LMP immár tizennégyszer hiába beadott törvényjavaslatában. Nem az a lényeges ugyanis, hogy személy szerint ki dolgozott a kommunista belső elhárításnak, hanem az, ami az összes csoportfőnökség összes iratából kideríthető.

Ehhez képest mivel foglalkozott a NEB és az ÁBTL közös munkacsoportja? A III/I-es csoportfőnökséggel (hírszerzés) nem, annak az anyagai az Információs Hivatalban vannak, az ÁBTL-ben lévő gyér töredékekből csak következtetni lehet rájuk A III/II-es adatállománynak a mostani bizottság csak egy másodlagos fontosságú darabját vizsgálhatta. A III/IV. (belügyi elhárítás a Magyar Néphadseregben és a Határőrségben, ausztriai és olaszországi hírszerzés) adatait már 1990-ben törölték a mágnesszalagokról. És ha valaki ma felvetné, hogy a katonai hírszerzés (MNVK 2.) adatállományát is kutathatóvá kellene tenni, arra úgy néznének, mint egy őrültre. Csehországban kutatható, a lengyeleknél kutatható. Hogy miért kell a Varsói Szerződésbe tartozó Magyar Néphadsereg hírszerzsének minden titkát hét pecsét alatt őrizni 2017-ben, a NATO-tag Magyarországon, arra csak tippelhetek, mivel titok.

Mindegy, a NEB és az ÁBTL közös munkacsoportja és a kormány nem tesz mást, mint hogy megerősíti a fent leírt tévhiteket: az állambiztonsági múltat leszűkíti a III/III tevékenységére (most, amikor a jelen szempontjából már alig számít), a fontosságát viszont jócskán túlnöveszti. Kiszolgáltatja a besúgóhálózat eleve kiszolgáltatott közlegényeit, elterelve a figyelmet a mai Magyarország politikai és gazdasági életét sokkal inkább meghatározó más állambiztonsági tevékenységekről.

Ezt úgy hívják, hogy parasztvakítás. Vagy amint Kónyáné Kutrucz Katalin fogalmazott két évvel ezelőtt: hatalmas átverés. Ebben az egyben kiválóan egyet tudok érteni vele. Gratulálok a nagyszerű tudományos munkához és a kormány bátorságához, őszinteségéhez. Senki örömét nem akarom elrontani, csak, csak…

Utóirat. A Jobbik erre a hétre ígérte új, a lengyel törvényen alapuló lusztrációs törvényjavaslatát. Eddig nem találkoztam vele, kíváncsian várom, elemzése nem marad el.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.