Ama félelmetes köszönés

A város közepén természetesen lehetetlenség mindenkinek illedelmesen köszönni. Még egy kisvároskában is. De amikor már kiérek a mellékutcákra, vagy egyenesen a füleki faluvégre, hát ott már más a helyzet. Ott alig pár személy jár-kel, és bizony, ha a szűk járdán elmegyünk egymás mellett, ismeretlenül is köszönni szokás. Egy fejbiccentés a legkevesebb. Pici szeglete ez a világnak, itt a konfliktusok ellenére egymás társaságára vagyunk utalva. Ami nem generációs kérdés. Ha a ház előtt füvet nyírok, a kapu előtt elhaladók beköszönnek, függetlenül attól, lurkók bicajoznak-e ott vagy pedig idős házaspárok sétálnak. Valahogy az emberek kilencven százalékánál működik az ősi hagyomány. Szinte ösztönből.

Jelzi, hogy itt itthon lehetsz.

Pedig ez neveltetés kérdése is. Mindig elszégyellem magam, amikor az osztálytársam apukájával futok össze, és képtelen vagyok annyira gyors lenni, mint ő. Korosabb ember létére mindig korábban emel kalapot, mint ahogyan én észrevenném és köszönni tudnék. Nekem, a fiatalabbnak illene előre köszönni, viszont ő a gyorsabb. Pedig igyekszem… Minket még úgy neveltek, hogy „köszönj szépen”. És amikor kölyökkorunkban olykor amcsi filmet közvetített a tévé szovjet helyett, értetlenül néztük, amikor a tengeren túliak köszönés nélkül jönnek-mennek ki-be akárhová-akárhonnan-akárkihez…

Hiszen a köszönés – legyen bár csak egy diszkrét mozdulat – a kapcsolatfelvétel legalapvetőbb (s persze rengeteg hagyománnyal rendelkező és millió alakban élő) formája. Jelzi a másiknak, hogy ellenség vagy-e vagy pedig barát. Voltak idők, amikor ez élet-halál kérdése volt. Mindenkinek köszönni. Nem csupán neveltetés, illem kérdése, hanem túlélési technika. Még a kutyám is köszönéssel adja hírül az érkezőknek, hogy szívesen látja-e őket a kapuban. Ösztönszerűen, néha csak a testtartásával.

Hogy a menekültek között Európában ugyanúgy akadnak konfliktusok, mint a nem menekültek között, az normális. Sőt. Az ő helyzetükben az idegesség, kiszolgáltatottság, veszélyeztetettség érzése fokozott. Mégis érdekesebb hírnek véli a tévé, ha két menekült balhézik egyszer-egyszer, mintha Józsi bácsi részegen naponta csinálja a fesztivált a kocsma előtt…

Olyasmit állít a helyi lakosként megszólaltatott riportalany, egy kamasz lány, hogy leginkább az zavarja őt a menekülttáborból városba sétáló idegenekben, hogy bár sosem bántottak senkit a hazaiak közül, de folyton-folyvást köszöngetnek az utcán. Mindenkinek. Biztos azért, mert akarnak „valamit”.

Hát, én nem állíthatom, hogy nem akarják azt a valamit. Bizonyára a hazaiak is akarják, mert ha nem akarnák, az a város régen kihalt volna. Ám ha egy idegen köszön, azért tán érdemes azzal a lehetőséggel is számolni, hogy csak illemből teszi, mert úgy nevelték, netán így akarja jelezni: nem vagyok ellenség. Lehet ám a visszaköszönés módjával, de az ignorálással szintén diszkréten jelezni, hogy nem óhajtunk ismerkedni.

Mert mi lenne a világból, ha épp a kapcsolatfelvétel legelemibb gesztusa válna félelmetes zaklatássá… Kell még ide a feltételes mód?