Megosztás
Két és fél évvel az arab tavaszként emlegetett mozgalmak kibontakozása után az események iránya igen távol került a kezdeti, optimista nyugati várakozásoktól: egyre többen vélik úgy, hogy a folyamat megtorpant, vagy egyenesen elbukott.
Amikor 2010-2011 fordulóján arab országok tucatjában lepték el tömegek az utcákat elnyomóik távozását követelve, sokan úgy vélték: az arab világ "felébredt", és megkezdte útját a demokrácia felé. Mára ez a remény egyik érintett országban sem teljesedett be: még a leginkább reménykeltő államok is küszködnek az átmenettel, máshol pedig egyenes káoszba fulladtak az események. A gyors és zökkenőmentes politikai átmenet reménye szertefoszlott.
A legfrissebb példa Egyiptom, ahol a hadsereg elmozdította a demokratikusan megválasztott, de azóta egy szűk iszlamista réteg érdekeit képviselő Mohamed Murszi államfőt, és véres hajtóvadászatot indított mozgalma, a Muzulmán Testvériség ellen. Miközben a mozgalom tagjait egymás után dugja rács mögé a hadsereg, a megdöntött diktátor, Hoszni Mubarak kiszabadult a börtönből, az ország pedig nemhogy előrébb tart, mint két éve, de a forradalom előttinél is jóval megosztottabb, a gazdaság pedig romokban hever.
Szíriában több mint százezer áldozatot követelt a békés tüntetésekből kialakult polgárháború, amely nemcsak egyre véresebb, de egyre zavarosabb is: a Bassár el-Aszad elnök hatalmának megdöntéséért harcoló iszlamisták, az al-Kaidához köthető radikálisok, mérsékeltek és kurdok már nemcsak a kormányerőket, de egymást is gyilkolják. A konfliktus miatt a 23 milliós ország lakosságának negyede kényszerült otthona elhagyására, kétmillióan külföldre menekültek.
A legreménykeltőbb demokratikus átmenet az arab tavasz kiindulópontján, Tunéziában történt, ahol a választásokon győztes iszlamisták koalícióra léptek a szekuláris baloldallal, június elejére pedig az alkotmánytervezet is elkészült. Csakhogy a tunéziai folyamat is akadozik: júliusban ellenzéki politikusokat lőttek agyon, tüntetéseket és kisebb belpolitikai válságot kiváltva, miközben sokan elnyomással és radikalizálódással vádolják az iszlamistákat.
Hasonló a helyzet az arab tavasz egyetlen nyugati katonai beavatkozásának helyszínén, Líbiában, ahol egy évvel a szekuláris erők által megnyert választások után továbbra is különböző fegyveres csoportok garázdálkodnak az országban, a dzsihádista erőszak egyre nagyobb problémát okoz, az olajtermelés akadozik, a gazdaság stagnál, az új alkotmány pedig egyelőre távoli álom.
Bahreinben, Marokkóban, Jordániában és Libanonban a hatalom átvészelte az arab tavaszt. Az uralkodó elit ugyan tett kisebb engedményeket, de az alulról szerveződő mozgalmak feletti ellenőrzést is erősítették. Az arab tavasz még korántsem ért véget ezekben az országokban, a folyamat jövője azonban igen nehezen megjósolható. Hasonló a helyzet Kuvaitban és Ománban is.
Jemenben Száleh elnök lemondása után nemzeti párbeszéd indult, jövőre választásokat terveznek. Ugyanakkor a közbiztonsági helyzet aggodalmat kelt a radikális csoportok tevékenysége és a biztonsági erőkön belüli ellentétek miatt, a párbeszéd pedig távolról sem oldotta meg az egymással szembenálló politikai csoportok közötti feszültségeket.
Az arab tavasz mint folyamat már a kezdetektől fogva jelentősen eltérő jellegű volt az egyes érintett országokban, s azóta a különbségek tovább erősödtek, de azonosságokból sincs hiány. Az autoriter rezsimek elmozdítása sok helyen az iszlamisták és szekulárisok szembenállását hozta, amelyből általában az előbbiek kerültek ki győztesen – emiatt sokan iszlamista télnek is nevezték a folyamatot. A legtöbb országban folytatódott a politikai erőszak, romlott a közbiztonság, a gazdaság vagy romokban hever, vagy legalábbis stagnál. Mindez pedig közelégedetlenséget szül, ami újabb politikai feszültségként csapódik le. Eközben a megdöntött rezsim erős emberei, akik közül sokan a háttérben a mai napig megőrizték befolyásukat, Tunéziában, Egyiptomban és Jemenben is a visszatéréssel kacérkodnak.
Az arab tavaszt kiváltó problémák tehát a mai napig nem oldódtak meg, sőt a folyamat újabb gondokat szült.
Ennek ellenére az arab tavasz bukását legalábbis korai, ha nem kifejezetten téves lenne kijelenteni – emlékeztetett nemrég a The Economist brit hetilap. Szkeptikus vélemények szerint az arab állomok vallási és kulturális okokból képtelenek a demokratizálódásra, az arab tavasz azonban pont ennek ellenkezőjét jelzi: a fiatal, tanult, világi arabok egyértelművé tették, hogy nem hajlandóak visszatérni a régi, autoriter kerékvágásba, változást és szabadságot követelnek.
Az arab ébredés korántsem zökkenőmentes, és a végpontja könnyen lehet, hogy sok országban nem a nyugati kommentátorok által elképzelt liberális-szekuláris demokrácia lesz. De amint sokan figyelmeztetnek, a demokratikus átmenet minden országban hosszú és sok áldozattal járó folyamat, legyen szó akár az egykori kelet-ázsiai diktatúrák átalakulásáról, a volt keleti tömbről vagy számos nyugat-európai országról. Volt olyan idő, amikor sokan egy garast sem tettek volna az olasz, német vagy francia demokráciára.
Ahogy Sheri Berman írta a Foreign Affairs amerikai külpolitikai folyóiratban, "az autoriter rezsimek megdöntése nem a demokratizálódás vége, hanem kezdete. Még az elbukott demokratikus kísérletek is kritikus állomásai egy ország politikai fejlődésének, amelyek során elkezdik feladni a múlt antidemokratikus társadalmi, kulturális és gazdasági hagyatékát."
Ezen hagyaték pedig az eddig despoták által uralt arab világban különösen súlyos, így feladása összetett és hosszú folyamatnak ígérkezik. Minden probléma és fennakadás ellenére szakértők szerint az arab világ lassan és nem teljesen biztosan ugyan, de halad a változás útján.
MTI/para