Aranykor lesz egyszer – ez?

Egyik alkalommal szegény Szántó tanító bácsit – szándékunk ellenére, ugyanis nem láttuk, hogy a kerten túl ballag felfelé a dombon – majdnem fejen találtuk, szerencséjére azonban, de a miénkre is, a veszedelem a kerítésoszlopon landolt, amely mellett éppen elhaladt. Így csak a hamu lepte be, az viszont teljesen. És persze megijedt a váratlan csattanástól, mi pedig Feri barátommal menekültünk a kertből. Gyártottunk ágyúdörejt is, karbid, szódabikarbónás doboz, köpetnyi nyál és gyufaláng alkalmazásával, vagy utánoztuk hangját puskalövésnek lyukas kulcs, szög, darab spárga és gyufaméreg kombinálásával. Csak oda kellett csapni a szereléket, betonhoz, kőhöz, és durr. Puskaporunk is akadt, valódi, ásáskor, szántáskor a földből kifordult világháborús töltényekből gyűjtöttük, majd különböző figurákat „rajzolva” belőle, meggyújtottuk. Tűzijáték titkos helyen. Gyermek-, illetve iskoláskori militarizmusunk idejéből, amikor a televíziónak is legfeljebb a hírét hallottuk, említsem még meg, hogy a temetőben, a sírkövek között háborúztunk fakarddal, voltunk indiánok mogyorófából, spárgából készült íjjal, nádszálból nyesett íjvesszővel, de leggyakrabban vadászok, csúzlival, melyekkel verebek tucatjait szedtük le. A felnőttek azt mondták, a verebet lőhetjük. Történt mindez szabadon, tágas kertekben, a határban, akácerdőben. Senkit nem zavarva, senkitől nem zavartatva. Szüleink szívükben a legcsekélyebb aggodalom nélkül engedtek el bennünket, mehettünk akár a hetedik határba, csak sötétedésre legyünk otthon. Mert aztán jönnek és elvisznek a mullók.

Az én nemzedékem sem volt tehát jobb a Deákné vásznánál. Az iskolában sem. De pedagógust nem aláztunk meg, eszünkbe sem jutott, hogy értelemtől, fegyelemtől teljesen elkötött viselkedésünk célpontja legyen, egyáltalán, hogy ilyesmire pazaroljuk energiánkat. Letudtuk élvezetesebb módon is vezetni, hiszen az iskola, a házi feladat elkészítése után naponta várt ezerféle kaland, a szabad ég alatt. Másrészt: próbáltunk volna csak feleselni tanítóinkkal, urambocsá! trágár szavakkal illetni őket, utánuk rúgni vagy hajítani vonalzót! Vagy merészeltünk volna csak nyíltan dohányozni, a nyílt utcán szexuális aktivitásokkal próbálkozni! Egy-egy körmös, pofon helyretett azonnal, és nem haltunk bele, és nem futottunk haza anyuhoz, apuhoz panaszkodni, ugyanis tőlük kaptuk volna a másikat. Nem, nem a pedagógus, mint manapság egyre gyakrabban, hanem – mi.

Tanítóinkat egyébiránt, akiknek a zöme az erősebb nemhez tartozott az idő tájt, az ötvenes-hatvanas években, három kategóriába soroltuk. Az elsőbe azokat, akiktől nem féltünk, könnyed stílusukkal, humorral negyvenöt percen keresztül le tudták kötni a figyelmünket. A másodikba azokat, akiktől féltünk, pedig hasonlóképpen jól oktattak, ám túl komoly és komor arccal, és bizony időnként óhatatlanul előállt olyan helyzet, hogy kénytelenek voltak a fegyelmezés eszközéhez nyúlni, de akkor keményen. Például az sem volt semmi, amikor a pajeszodnál fogva húztak fel a padban. A harmadikba tulajdonképpen csak egyetlen tanító került, amolyan se hideg, se meleg, nem zavarta különösebben, hogy amikor a táblára írt, háttal nekünk természetesen, papírgalacsinjaink céltáblájává vált a tábla. Néha hozzánk lépett, finoman meghúzta a fülünket, még jól is esett. Ahogy hallom, ma az ilyen tanítókat megeszik a gyerekek, ha véletlenül férfi is. Egyáltalán a tanítókat, tisztelet a kivételnek. Rajtuk és hát a szülőkön vezetik le energiájukat, újra és újra próbálva tűrőképességük határait. Ez már nem is csak a trágár nyelven beszélő televízió, a pornográfiától, gyilkosságoktól korántsem mentes számítógépes játékok, házimozik kora, amikor kalandért ki sem kell mozdulni a lakásból, s ha netán mégis utcára megy a gyerek, bandába keveredve tör-zúz. A félreértelmezett, fékek nélküli szabadság kora ez, melyben, mellyel egyelőre a felnőtt társadalom, azon belül a család sem tud mit kezdeni, mintha a helyét keresné egyre idegesebben. A kölyök minden problémáját pedig oldja meg az iskola, játssza a család szerepét is, de fegyelmezni ne merészeljen.

Ebben a közegben csak olyanok lehetnek a gyerekek, amilyenek. Gyakran áldozatok. Brit tudósok szerint agresszivitásuk, hiperaktivitásuk, devianciájuk kiváltó oka az élelmiszerekben található adalékanyagokban, tartósítószererekben keresendő. Hülyeség, ennél sokkal bonyolultabb és súlyosabb okok játszanak közre a már említett félreértelmezett, fékek nélküli szabadság „ernyője” alatt, egyebek mellett az oktatásügy problémái, a családokat is érintő szociális kérdések, a közélet eldurvulása, a kulturális élet elbulvárosodása, felhígulása, sok területen a fizikai és szellemi munka értékvesztése, az egyéni és közösségi teremtő aktivitás lehetőségeinek bővítését korlátozó pénzhiány. És ezen a helyzeten önmagában és jelen begyepesedett formájában az iskola képtelen változtatni. Különösen, hogy az élet, az amerikanizálódó-globalizálódó világ ezeken a tájakon is elhúzott mellette. Magával rántva a gyerekeket. Akik mobiltelenfonjaikba bújva csak pötyögtetnek, pötyögtetnek… Bár elképzelhető, hogy miként a nemzedékem gyermekkora szerintem aranykor volt a mával egybevetve, ugyanúgy ez a mostani jelen aranykor lesz ahhoz a majdanihoz képest, melyet némely hollywoodi sci-fi filmek vetítenek előre a jövőről.