Az nem úgy van 10. – A liberalizmus átváltozása

Tökéletes példa erre a frissen megválasztott, liberális párti, a Liberális Internacionáléhoz tartozó kanadai miniszterelnök válasza arra a kérdésre, hogy miért vannak a kormányában pontosan egyenlő arányban nők és férfiak: „Mert 2015 van.”

A fele-fele arány először is a jog- vagy esélyegyenlőség eredeti liberális elvét tagadja (mely szerint például minden férfinak és nőnek egyenlő joga és esélye van arra, hogy miniszter legyen; hogy végül is pontosan milyen az arányuk, abba a politikai hatalomnak nincs beleszólása). Másodszor, a válasz azt sugallja, hogy nemcsak van helyes arány, nemcsak megvalósítandó (a végrehajtó hatalom döntésével), hanem minden adott pillanatban tudni is kell, hogy mi a helyes arány. (Lehet, hogy 2010-ben még megfelelt volna 30 százalék nő a kormányban, de ma már az 50 százalék a jó; ha ezt nem tudod és nem várod el, nem vagy jó liberális.)

Ez így, együtt nem liberalizmus, azaz szabadelvűség, hanem posztmodern balosság. De mégiscsak folytonosan összefügg a liberalizmussal. Nem lehet kijelölni egy pillanatot, amikor a magukat liberálisnak nevező politikusok hirtelen kijelentették, hogy a liberalizmus mostanáig ezt jelentette, mostantól amazt jelenti.

A folyamat megindulásához az előző részben leírt kettősség vezetett: hogy a liberalizmus egyfelől a politikai gondolkodás egyik áramlata (nem mondanék ideológiát, hiszen a liberalizmus alapjáratban ideológiaellenes), másfelől pártpolitikai irányzat.

Ugyancsak az előző részben volt szó a demokrácia és liberális berendezkedés fogalmának különbségéről, arról, hogy a kettő létezhet egymás nélkül is. A klasszikus liberalizmusnak megfelelő politikai rendszer – Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, de a dualizmus kori Magyarországon is – a szűk, pár százalékos választójogon alapuló képviseleti rendszer volt, amit ma nem neveznénk demokráciának.

Az amerikai alapító atyák a „demokráciát” – ahol a lakosság többségének uralma érvényesülhet – nemegyszer szitokszóként használták, mert úgy gondolták, hogy a többségi uralom szükségképpen korlátozza az egyéni szabadságot. A többségi elvű „amerikai demokrácia” (majdnem általános felnőtt fehér férfi választójoggal), melyet Tocqueville 1831-ben megtapasztalt, Andrew Jackson elnök nevéhez fűződik, és visszahatásként, Jackson Demokrata Pártjával szemben viszonylag hamar meg is született a rövid életű Whig Párt, amely a régi típusú, elitista liberális berendezkedés híve volt. Főként ennek a rabszolgatartást ellenző csoportjaiból jött létre aztán a Republikánus Párt.

Mivel azonban Amerikában a (klasszikus) liberalizmus közös politikai alapnyelv volt, külön „liberális” párt nem létezett. Ezzel szemben Nagy-Britanniában már 1839-től volt ilyen nevű párt, ebben whigek és úgynevezett radikálisok vettek részt. A liberalizmus ekkor – miután a rabszolgaságot 1833-ban birodalomszerte betiltották – a katolikusok emancipációjának, a szabad kereskedelemnek (ezen belül az importált gabonát sújtó illeték megszüntetésének), az uralkodóéval szemben a választott parlament jogköre növelésének a követelését jelentette – és nem utolsósorban a választójog kiterjesztését.

A választójog kiterjesztése azonban a klasszikus liberalizmus (szabadelvűség) hanyatlásához vezetett hol több, hol kevesebb késleltetéssel. Tisztán a szabadságjogokkal, a piaci szabadsággal, a jogegyenlőséggel ugyanis csak az ért valamit a korábbiakhoz képest, aki anyagilag biztonságban volt, és ezt Nyugat-Európában ekkor még csak egy szerény kisebbség mondhatta el magáról. Ha a választásra jogosultak köre lényegesen meghaladta ezt a kisebbséget, akkor választást csak az anyagi biztonságot megalapozó törvények és állami juttatások (újraelosztás) ígéretével lehetett nyerni. Ez viszont mindenképpen az államot erősítette az egyénnel szemben.

Az addig eléggé képlékeny brit parlamenti rendszerben a Liberális Párt a szintén konszolidálódó (a szó eredeti értelmében: összetömörülő) Konzervatív Párt ellenpontja lett. Ezzel – éppen fénykorában – kezdődött meg eltávolodása a klasszikus liberalizmustól a szociális színezetű liberalizmus felé. Az oktatási, munkaügyi és más reformokon kívül a leglényegesebb a többlépcsős választójogi reform volt. Ez részben elvi, részben pártpolitikai eredetű változtatás; a két aspektus összefonódott.

Az egyéni szabadságból mint alapértékből az következett, hogy nem hagyhatták meg a szabadságot a jómódú középosztály és az arisztokrácia monopóliumának, hiszen ez nem volt összeegyeztethető a lelkiismeretükkel. A gyors kapitalista fejlődéssel ráadásul egyre többen emelkedtek ki abból a megélhetési küzdelmen kívül semmilyen mozgásteret – azaz személyes szabadságot – nem engedő szegénységből, amely az emberiség többségének alapállapota volt ősidőktől fogva. Őket klasszikus liberális szemszögből nézve is megillette az a szabadság, ami korábban csak a jómódúaknak járt. És legalább az esélyegyenlőség garantálásához mégiscsak állami beavatkozás kellett.

Másfelől az ekkortájt kialakuló modern parlamenti rendszerben, amikor a kormányzás megszűnt az elit belügye lenni, elsőrendű politikai szemponttá vált volt a többpárti választások megnyerése (korábban a kormányzati hatalomban keveredtek a pártok), és a Liberális Pártnak elemi érdeke volt, hogy a választójogot fokozatosan kiterjessze a munkásosztályra, illetve a munkásosztálynak kedvező törvényeket hozzon (főként a szakszervezetekről). Ezzel a Liberális Párt lényegében saját magát tette mindinkább fölöslegessé, hiszen előbb-utóbb a munkások a saját pártjukra szavaztak. Ezt a folyamatot az Egyesült Királyságban lassította főleg az írországi konfliktus, aztán a világháború, de Németországban – ahol kezdettől nagyobb volt a választásra jogosultak aránya – elég gyorsan lezajlott: az 1870-es évek legerősebb pártja, a Bismarckkal kezdetben együttműködő Nemzeti Liberális Párt 1890-re a harmadik helyre szorult, és ekkor már a szociáldemokraták voltak a legerősebbek.

Annak a folyamatnak a kezdetén tehát, amelynek során a többé vagy kevésbé liberális, de elitista képviseleti rendszerek modern képviseleti demokráciákká alakultak, a liberális pártok lépéselőnyben voltak egyszerűen azért, mert abban a pillanatban már léteztek, és éppen a liberalizmus volt az „uralkodó eszme”. A szocializmus még gyenge volt, a nacionalizmussal pedig a liberalizmus kiválóan megfért, sőt bizonyos értelemben magába olvasztotta, ugyanis a legfontosabb belső kormányzási kérdésekben – gazdaság-, szociálpolitika, jogrendszer, szabadságjogok – a nacionalizmusnak ritkán volt önálló mondandója. (Leginkább csak nyelvi ügyekben, de ez homogén nemzetállamokban nem volt téma.)

A politikatörténeti részleteket mellőzve: Az első világháború után mind a győztes, mind a vesztes oldalon megerősödött a nacionalizmus, és a nyugat-európai országokban bevezették az általános választójogot. A liberális pártok gyorsan összezsugorodtak a konzervatív (keresztény, nacionalista) és a szociáldemokrata pártok mellett, és mindinkább visszaváltottak a szabadságszerető gazdag emberek mérsékelt jobboldali képviseletének szerepébe, ha ugyan megtalálták ezt a szerepet a liberalizmus általános válságának idején. Jellemző az olasz (eredendően jobboldali) liberálisok sorsa: a háború előtti utolsó választáson 48 százalékkal abszolút többséget szereztek, a háború után, általános választójog alapján, arányos rendszerben megtartott választásokon 9 százalékot sem értek el, 1924-ben pedig már a fasisztákkal indultak közös listán.

Ugyanekkor a liberalizmus nemcsak mint politikai irányzat, hanem mint elv is válságba került. Erre talán éppen Magyarország a legjobb példa, ahol Trianon után a politikai osztály zöme azt szűrhette le, hogy a liberális berendezkedés nem hogy sikeressé tenné az országot, hanem egyenesen alkalmatlan a katasztrófa megelőzésére. Sőt, az érzelmi határhelyzetben már több mint könnyű volt levonni azt a következtetést, hogy a katasztrófát magát a liberális berendezkedés idézte elő, részben a zsidók emancipációjával és a nemzeti jelleg „meggyengítésével”, részben azért is, mert magukat liberálisnak mondó államok tették ezt velünk, liberális elvekre hivatkozva.

A legfejlettebb és győztes vagy semleges nyugati országok belső körén kívül a múlt század húszas-harmincas éveiben – a mai helyzethez nagyon hasonlóan – úgy látszott, hogy a politikai-társadalmi modell megválasztásában az elvszerűség nem kifizetődő, hanem a sikeresség a lényeg. Gyarmattartóként vagy saját területükön hatalmas természeti erőforrások fölött rendelkező, gazdag országok megengedhetik maguknak a liberális demokrácia luxusát – vélték sokan például Magyarországon –, de még ez sem elég a brutális gazdasági válság kivédéséhez. Van, ahol a liberális demokrácia felszámolásával emelkednek ki a gazdasági és politikai válságból – a kisebb, szegényebb országok nyugodtan választhatják ezt a modellt is, nincs egyetemes norma.

Eddigre viszont a liberális demokráciákban is végbement az, amit föntebb a liberalizmus szétolvadásának neveztek. A klasszikus liberalizmus részben átalakult szociálliberalizmussá. A liberális demokrácia meglétének szükséges kettős feltételrendszere az, amit Zakaria is mond (lásd az előző rész): kiterjedt választójogon alapuló szabad választások, valamint: joguralom, a hatalmi ágak elválasztása, szólás-, sajtó- gyülekezési, vallásszabadság, a tulajdon védelme, a szerződések szentsége. Ennél azonban a harmincas évekre már több teljesült.

Nagy-Britanniában – bismarcki mintára – liberális kormány vezette be 1911-ben a társadalombiztosítást (nem mellesleg halálos csapást mérve a munkásmozgalom egyik fő megjelenési formájára, a demokratikusan működő önsegélyző társaságok rendszerére, amely ekkor már a felnőtt férfi lakosság nagyobbik felére kiterjedt, és addig rohamosan növekedett). Az Egyesült Államokban – ahol a klasszikus liberalizmus annyira a rendszer lényegéhez tartozott, hogy külön párt nem is tűzte a zászlajára – a Roosevelt-féle New Deal nyomán a „liberális” jelző végleg összefonódott a nagyobb állammal. Franciaországban a Népfront kormánya hajtott végre szocialista jellegű, valamint az állam súlyát növelő reformokat úgy, hogy az állam hagyományos értelmében liberális és demokratikus alapszerkezete megmaradt.

A második világháború végére ezek a liberális demokráciák zúzták szét – a katonailag egyenrangú, de politikailag és kulturálisan kisebb súlyú Szovjetunióval összefogva – a totalitárius tengelyhatalmakat, így a háború utáni világrend már nem a klasszikus liberalizmus, hanem a keresztény humanizmus elveivel egyesített szociálliberalizmus elvein alapult (volna), mint azt az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata (1948) dokumentálja. Ez azonban, ahogy a szöveg is mondja, nem előírás, hanem „eszmény” volt, és egyelőre csak a világ államainak kisebbsége közelített hozzá. De az értékrendet annyira nem vonta senki kétségbe, hogy a politikai beszédben a liberalizmus mint olyan nem is igen volt téma.

Egészen az 1970-es évek elejéig, a dollár-, majd az olajválságig, amikor megmutatkoztak a szociálliberális modell beépített hibái. Innen a vitára rányomta bélyegét, hogy a „liberális” Amerikában a „baloldali” szinonimájává lett.

A magukat liberálisnak nevező amerikaiak számára a klasszikus, piaci liberalizmus – „neoliberalizmus” néven – ellenség lett, viszont mivel a szociálliberális elvek addigra már győztek – a polgárjogi törvényekkel, a John-féle Great Society jóléti reformjaival, a feketék és etnikai kisebbségek pozitív megkülönböztetésének Nixon alatti kodifikálásával – új célokat kellett találniuk. Ekkor vált liberálisnak nevezett – valójában posztmodern balos – céllá a nem, a szexuális orientáció és az etnikum szerinti megkülönböztetés teljes felszámolása. A „teljes” azt jelenti, hogy nemcsak a törvényekben, a köz törvényekhez igazodó, racionalizált gondolkodásában, hanem lehetőleg a nem tökéletesen racionális egyéni gondolkodásban is. Olyan, törvényekkel nem szabályozható változtatásokig, mint hogy a történelmet újra kell írni a feketék, az őslakosok, a nők, a melegek szerepének, helyzetének megkülönböztetett figyelembe vételével – az eddig általánosan, reflexszerűen elfogadott fontossági arányok elnyomás eredményei, helytelenek, nem érvényesek. Látható, hogy az egyéni gondolkodás megváltoztatásának követelése ellentétes azzal, ami a liberalizmus eredetileg volt.

Így jött létre a klasszikus és a szociálliberalizmus után a liberális – vagy legalábbis annak nevezett – gondolkodásmód harmadik fázisa. Azért mondok fázist, mert nem korszakokról, hanem különböző időben kialakult változatokról van szó, amelyek egymás mellett éltek, élnek.

A liberalizmus mint politikai irányzat 1989-ban kapott erőre. A nyugat-európai demokráciákban, ahol a baloldal a szociáldemokrata, szocialista, eurokommunista pártokban testesült meg, a liberális pártok a viszonylag gazdagok viszonylag kicsi pártjaivá zsugorodtak, és visszahúzódtak a klasszikus liberális álláspont felé, hogy megkülönböztessék magukat, hiszen a szociálliberalizmus, irányzattól függetlenül, a teljes politikai közösség alapelve volt. Még a „neoliberális” Margaret Thatcher sem számolta fel a brit jóléti állam alapvetően liberális (párti) eredetű intézményrendszerét.

A szovjet tömbben másra volt szükség. Egyrészt a demokratikus ellenzék az 1975-ös helsinki záróokmány szabadságjogi (azaz klasszikus liberális) tételeire támaszkodott, másrészt be kellett vezetni a kapitalizmust, és a nyugat-európai típusú jóléti államnak a legtöbb helyen nem voltak meg a feltételei. A liberális pártok színre lépésének tehát itt volt politikai értelme. Miután a (szociál)liberalizmus (a nyugatinál kisebb szociális hangsúllyal) Magyarországot kivéve itt is alapnyelvvé vált, két út nyílott az ilyen pártok előtt: megmaradnak kicsi, megbecsült elitpártnak, aztán megszűnnek, mint a lengyel Szabadság Unió; vagy azonosulnak valamilyen – helyben – népszerűbb, centrista, bal- vagy szekuláris jobboldali irányzattal (főleg az utóbbiakkal), mint a 0 százalékos társasági adót követelő Észt Reform Párt, ami pillanatnyilag kormányon van.

Magyarország több szempontból kivétel. Először is, Trianon óta folyamatosan nagyon erősek a liberalizmus elleni indulatok. Másodszor, attól nem függetlenül, 1989 után a liberalizmus semmilyen változata nem volt többségi politikai alapnyelv. Harmadszor, ezzel szintén összefüggésben, nem hogy kormányon, de még a parlamentben sincs konzervatív liberális párt, mint a többi európai országban, Keleten és Nyugaton egyaránt.

Pedig „lett volna rá igény”. Az 1990-es választásokon a két liberális párt összesen 30 százalékot kapott. A Fidesz azonban egy rövid nemzeti liberális átmenet után nemcsak hogy elfoglalta a nagy jobboldali (magyar viszonylatban: Trianon-fókuszú nacionalista) erő niche-ét a pártrendszerben, de a Trianon utáni nacionalista hagyományhoz híven élesen szembe is fordult a liberalizmussal.

Az SZDSZ-ben két dolog ütközött: a diktatúra alatti ellenzéki pozícióból adódó liberális önmeghatározás és a tagság, a vezetőség, valamint az értelmiségi „holdudvar” zömének eredendő baloldalisága (ami egybeesett a nép többségének politikai szemléletével). Így radikális antikommunizmusával és prokapitalizmusával – erre kevesen emlékeznek – a választások idején az SZDSZ volt „jobboldali” pozícióban a harmadikutasok tömegét magában foglaló MDF-fel szemben, már-már gyűjtőpártként. A választások után viszont baloldali pozícióba sakkozódott, és ez a képviselők, illetve támogató értelmiségiek többségének ideológiailag nem volt ellenére. De erős baloldali párt ekkor már volt.

Végül amikor az SZDSZ 1994-ben nem merte vállalni az ellenzékiséget, és koalícióra lépett a Magyar Szocialista Párttal, a maradék lehetőségét is elvágta annak, hogy Magyarországon erős jobbközép liberális párt alakuljon ki, mint a térség összes többi országában, s így a posztkommunista átalakulás vezető tényezője legyen. A hazai liberalizmus – nem a politikai irányzat, hanem az elv – esélyei hosszú időre szinte reménytelenül elsorvadtak. Az addig addig csak a gyenge nacionalista sajtóban, szórványosan használt „balliberális” kifejezés a politikai köznyelv része lett, az immár óriási többség képzeletében a liberalizmus baloldali dolog, sőt a kettő ugyanaz. Ha ez nem volna elég, a magukat liberálisnak vallók többsége a ballibező trollok keze alá dolgozik, magáévá teszi ezt az egybemosást, és fennen hirdeti, hogy baloldal: jó, jobboldal: rossz, ha valaki liberális, akkor csak baloldali lehet, más változat nem elképzelhető.

Pedig nincs így, legalábbis liberális alapon nem kellene kötelezőnek lennie.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Előzmények: Az nem úgy van – Bevezető; Az nem úgy van 1. – Mik azok a fékek és ellensúlyok?;Az nem úgy van 2. – Egyéni jogok és intézmények; Az nem úgy van 3. – Választások. Az nem úgy van 4. – Korrupció és antikorrupció. Az nem úgy van 5. – Az elvhűség haszna. Az nem úgy van 6. –Multikulturalizmus és nacionalizmus. Az nem úgy van 7. – Jogászállam. Az nem úgy van 8. – Szabadság > egyenlőség > zsarnokság. Az nem úgy van 9. – Mit hívnak liberalizmusnak?