Az nem úgy van 13. – Választási rendszer: tévképzetek

Kevés dolgot nehezebb megmagyarázni még tájékozott és jószándékú embereknek is, mint hogy a listás szavazást és egyéni választókerületeket kombináló magyar választási rendszer: rossz. És nemcsak a mostani, Fidesz által módosított formájában, hanem kezdettől, 1990, de főleg 1994 óta. Súlyos kárt tett a magyar demokráciában és közvetve a gazdaságban, tehát a magyarországi állampolgárok életminőségében. Egyelőre, úgy látszik, visszafordíthatatlanul.

Hogy miért nehéz megmagyarázni?

Főleg amikor az információk elkerülhetetlenül hézagosak vagy titkosak, a publikum viszonylag könnyen elfogadja az olyan állítást, amely nem csupán szabad szemmel látható tényekre támaszkodik, hanem látható tényekre és a belőlük levont következtetésekre is. Ez a helyzet például azzal a tétellel, hogy a kommunista állambiztonsági örökség a jelenben is hat. Vagy meg lehet győzni róla valakit, vagy nem. De van rá esély.

Nehezebb a dolgunk, ha a tények szabad szemmel láthatóak, a dolgok megtörténtek, minden részlet ismert, semmi sincs eltitkolva, nincs szükség következtetésre. Ekkor ugyanis arról kellene meggyőznünk az olvasót vagy beszélgetőpartnerünket, hogy a tények ismeretében dönt most rosszul, vagy ami ugyanaz, a tények megváltozása ellenére ragaszkodik régi rossz döntéséhez. Ennek a beismerésére sokkal kevesebb ember hajlandó, mint az önérzetét nem érintő tényállítás elfogadására.

A bizonyított, de kellemetlen igazság elfogadásánál ugyanis megnyugtatóbb továbbra is azt hinni, hogy a döntés helyes volt, ragaszkodni hozzá, és aszerint cselekedni – minden ellenkező ingert, tudást elnyomva bízni abban, hogy egyszer minden jóra fordul. „Hiszen akkor igazunk volt, és ezért most is igazunk van, a jövőben is igazunk lesz, a baj csak kisiklás volt, máskor jobban vigyázunk.” A pszichológiában, különös tekintettel a gazdaságpszichológiára, ezt hívják elsüllyedtköltség-tévedésnek. Ilyen a helyzet a magyar vegyes választási rendszerrel.

Egyszerűen: tisztán listás választási rendszerben a Fidesznek sohasem lett volna kétharmada. Annak tehát, hogy ne jöjjön létre a politikában egyeduralom, az arányos választási rendszer (lett volna) a szükséges és elégséges feltétele.

Ám erre az a szabványos válasz, hogy 2010-ben nem a választási rendszer miatt lett a Fidesznek kétharmada, hanem mert Gyurcsányék nagyon rosszul kormányoztak, és korrupciós botrányaik voltak. Mondják ezt kormányoldalon és ellenzékben, Magyarországon és külföldön egyaránt.

De nem. Az Európai Unió mostani tagállamainak II. világháború utáni demokratikus történetében egyszer sem fordult elő, hogy többpárti választáson egyetlen párt vagy választási pártszövetség nemhogy a szavazatok kétharmadát, de akár csak 60 százalékát megkapta volna. Demokráciában ilyen nincs, és arányos választási rendszerben nem is lehet. (Bővebb kifejtést a Bárányvakság könyv 5. fejezetében talál az olvasó.)

Illetve van egy kivétel: Románia 1990 májusában. Ezt azonban nehéz kifejlett demokráciának nevezni, másfelől a nemsokára széteső Nemzeti Megmentés Frontjára való szavazás egyszerűen annyit jelentett, hogy a romániai állampolgárok nemet mondtak a megelőző véres diktatúrára.

Ennyire Gyurcsányék nem kormányoztak rosszul. Sőt, a képviseleti demokrácia egyik értelme éppen az, hogy ha egy kormánnyal elégedetlen a nép többsége, akkor megbukjék, és jöjjön ugyanabban a rendszerben egy másik. Ne tudjon annyi ideig és annyira rosszul kormányozni, hogy az ellenzék alkotmányozó, vagyis a politikai rendszert megváltoztató többséghez jusson. Mely „régi” politikai rendszer, mint mondtuk, a képviseleti demokrácia (ha Magyarországon mégoly korlátozott volt is 2010-ig). Ezt sikerült 2010 után „forradalmian” megváltoztatni.

A 2012–13 előtti magyar vegyes választási rendszert két fő érvvel védelmezik. (Azok is, akiknek érdekükben áll, és azok is, akiknek nem, csak nem tudnak róla.) Az egyik, hogy a listákat az apró egyéni választókerületekkel egyesítő (és az egészet 2010-ig a kompenzációs listával valamennyire kiegyensúlyozó) rendszer „egyszerre felelt meg az arányosság elvének, és garantálta a stabil kormányozhatóságot”.

Ez kétszeresen nem igaz. Az úgynevezett tények mást mutatnak. A rendszer nem volt arányos, mert 50 százaléknál valamivel több szavazattal 2010-ben a mandátumok kétharmados, rendszerváltoztató többségét tette lehetővé. És amíg fennállt, nem az ország stabil kormányozhatóságát garantálta, hanem – az intézményrendszer más elemeivel, például a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal együtt – a rossz kormányzást tartósította (sőt, ösztönözte) a demokratikus elviselhetőség határán túl, vagyis az ország stabilitását rongálta.

Mellesleg, amire nem sokan emlékeznek: 1994-ben a hamarosan létrejövő koalíció pártjai együttesen 50 százaléknál hajszállal kevesebb szavazatot kaptak. A mandátumoknak viszont csaknem háromnegyedét szerezték meg ennyivel, s ez elég lett volna ahhoz, hogy a korlátozottan demokratikus, átmenetinek szánt rendszerben tető alá hozzák a végleges, demokratikus alkotmányt. Hogy kihagyták a lehetőséget – az ellenzék iránt méltányosságra hivatkozva és bízva a következő választási győzelemben – nem demokratikus érdem volt, hanem történelmi hiba, sőt objektíve bűn.

Ennek az érvelési vonalnak a hamisságát más szabad szemmel látható tények is mutatják. A posztkommunista térség összes többi országában arányos, tisztán listás a választási rendszer (a vegyes rendszerrel tett kísérlet után Romániában az idén térnek vissza a tisztán listáshoz).

A magyarokon kívül mindenki más olyan ostoba lett volna, hogy nem ismerte föl fel a vegyes rendszer, az egyéni választókerületek előnyeit? Nem, mert a vegyes rendszernek a tényekből ítélve nincs előnye a tisztán listás, arányoshoz képest. Sőt, a térség összes többi országában jobb a demokrácia állapota, mint Magyarországon (még Lengyelországban is, ahol mostanában tekintélyelvű fordulat történt), és vagy a szintet, vagy a trendet, vagy mindkettőt nézve jobb a gazdasági helyzet.

A másik fő érv az, hogy „máshol is van ilyen”, sőt, például Nagy-Britanniában csak egyéni választókerületek léteznek. Tehát nem lehet vele lényegi baj. Az ilyen érvelés kiragadja a választási rendszert a politikai intézményrendszer egészéből.

Nagy-Britanniában nem azért vannak egyéni választókerületek, mert a britek valamilyen okos testülete valamikor, valamiért így látta praktikusnak, hanem mert így fejlődött ki szervesen a középkori eredetű, demokrácia előtti parlamenti rendszerből. Így maradt meg és formálódott évszázadok és keserves belső harcok során a politikai intézményrendszer más elemeivel, az alkotmányos monarchiával, a kodifikálatlan alkotmány hiányával, a felsőházzal, a folyamatosan modernizált helyi önkormányzatokkal, az angol jogrendszerrel, az igazságszolgáltatás politikától független önmozgásával, a kikezdhetetlen bírói függetlenséggel együtt.

Azaz: bár a legfőbb politikai hatalom a Parlament, pontosabban a választott alsóházi többség kezében van, egy-egy választás eredménye még a legnagyobb kilengések esetén se változtat a rendszer fő elemein. Amellett a politikai hangulatváltozások sem vezetnek túl nagy kilengésekhez. Ez részben a választási rendszer XIX–XX. századi fejlődésének, nehezen kivajúdott, de határozott reformjainak köszönhető, részben annak, hogy a nagy pártok (legalábbis mostanáig) közép felé tartottak. Részben annak, hogy amióta Nagy-Britanniában valóban modern demokráciáról beszélhetünk (1928 óta), sohasem volt kizárólagos kétpártrendszer. És végül annak a szerencsés körülménynek, hogy földrajzilag valamennyire kiegyensúlyozott a jobbközép és a balközép felé húzó polgárok megoszlása.

Az Egyesült Államokban is egyéni kerületekben választják meg a képviselőket, itt azonban egyrészt nem a törvényhozás alsóházáé a legfőbb politikai hatalom, és egyébként is nagyon alaposan kidolgozták a fékek és ellensúlyok rendszerét; másrészt rendkívül nehéz módosítani az Alkotmányt. Egyetlen képviselőházi választásnak tehát semmilyen kimenetel esetén nem lehet hatása a rendszer alapjaira.

Mindkét föntebb leírt magyar érvelési vonalban az a tévképzet tükröződik, hogy a választási rendszerek úgy születnek, hogy valakik – beavatottak, kiknek a szempontjait mi, kívülállók igazából nem ismerhetjük meg, mert nem vagyunk hozzá elég okosak és tájékozottak –, mint egy étlapról, kiválasztják az országnak legjobban megfelelő változatot. Az opciók egyenrangúak, az egyik országnak ez felel meg, a másiknak amaz. A beavatottak csak az ország egészének érdekére figyelnek, ráadásul a jövőbe látnak, tudják például, hogy az 1989-ben kiválasztott-kidolgozott rendszer 2010-ben is jó lesz. Tehát jónak kell lennie.

Nincs így.

Az opciók nem egyenrangúak. Olyan országokban, ahol nincs kizárva – mint Nagy-Britanniában vagy Amerikában –, hogy a politikai rendszer alapjai megváltozhatnak egyetlen törvényhozási választás eredményeként, az arányos választási rendszer a norma, ugyanis csak ez akadályozhatja meg, hogy a szükségképpen részérdekeket, véleményirányzatokat képviselő pártok a tényleges társadalmi erejüknél nagyobb intézményes erőhöz jussanak. Azaz vagy tisztán listás a rendszer, vagy – mint Németországban – a listás szavazatok határozzák meg a törvényhozás összetételét, és az „egyéni” mandátumokat kivonják a listán elért százalékos arányból (nem pedig hozzáadják). Kiváltképp fontos ez születő és fiatal demokráciákban, ahol a politikai verseny minden korlátozása enyhítő körülmények nélkül az, ami: a demokrácia korlátozása.

A Magyarországon uralkodó tévképzet többnyire automatikus manipulációból fakad. Jellegzetes példája annak, hogy az uralkodó magyar politikai kaszt hogyan tudta fenntartani gyakorlatilag hézagtalanul a hamis valóságérzékelést az országban. (Félreértés nem essék: a „kaszt” szó nem erkölcsi ítélet, hanem a szerkezet jellemzése. 2009-ig az, aki nem „született bele”, nem volt jelen már a kezdeteknél, csak úgy csatlakozhatott, ha a benn lévők – hűsége jutalmául – kooptálták.)

Azok, akik ott voltak a választási rendszer létrehozásánál – Orbán Viktort kivéve – vagy kivonultak a politikai életből, vagy meghaltak. A keletkezéstörténettel csak az 1989-es átmenetet kutató, erre szakosodott független történészek vannak tisztában, őket azonban viszonylag kevesen olvassák, és még kevesebben hiszik el, amit mondanak a témáról (lásd mint fent).

A manipulációt nem az alapító atyák végzik, és nem is a független történészek, hanem eredendően annak a politikai kasztnak a tagjai, mely ennek a választási rendszernek köszönhette, hogy hatalomhoz jutott, és 2010-ig meg is őrizhette hatalmát, míg mások nem jutottak hozzá. Természetes érdeke volt, hogy a választási rendszer ne változzék, s ezért jónak tüntesse föl.

Mivel a felsőoktatásban és a médiában szinte csak olyan véleményformálók szólaltak meg, akik ennek a politikai kasztnak (szebben mondva: elitnek) valamelyik részlegéhez kötődtek (a részleg nem feltétlenül jelent pártot), a kívülállók és a politikai életbe később belépők egyszerűen nem találkoztak más véleménnyel, más értelmezéssel. Úgyhogy bármennyire jószándékúak és tájékozottak voltak egyébként, a hamis érvelést és a tévképzetet ténynek fogták föl.

Arról, hogy valójában hogyan alakult ki a magyar választási rendszer, milyen kárt okozott, és milyen esélye van a megváltoztatásának, a folytatásban lesz szó, hamarosan.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

 

Előzmények: Az nem úgy van – Bevezető; Az nem úgy van 1. - Mik azok a fékek és ellensúlyok?;Az nem úgy van 2. - Egyéni jogok és intézmények; Az nem úgy van 3. - Választások. Az nem úgy van 4. - Korrupció és antikorrupció.  Az nem úgy van 5. - Az elvhűség haszna. Az nem úgy van 6. -Multikulturalizmusés nacionalizmus. Az nem úgy van 7. – Jogászállam. Az nem úgy van 8. -  Szabadság > egyenlőség > zsarnokság.  Az nem úgy van 9. - Mit hívnak liberalizmusnak? Az nem úgy van 10. - A liberalizmus átváltozása.  Az nem úgy van 11. - Magyar balfékek és ellensúlyok  Az nem úgy van 12. – Állambiztonság

21:58
Meghalt John Glenn
Ő az, aki amerikaiak közül elsőként kerülte meg a Földet űrhajóján.