Az nem úgy van 8. – Mit hívnak liberalizmusnak?

Mivel azonban a liberalizmus maga is a diskurzus birodalmába tartozik, ideológiai-nyelvi dolog, nem pedig megtörtént esemény vagy matematikai összefüggés, ami nem lehet kétféleképpen értelmezni („vagy úgy van, vagy nincs”), ez esetben a „valóság” is távol lehet önmagától, ellentmondásban lehet önmagával. Sőt, magukat őszintén és meggyőződéssel liberálisnak valló emberek is ellentmondhatnak egymásnak.

A politikai beszédben már eleve nem csak egy, hanem legalább kétféle dolgot mondanak liberalizmusnak: a politikai gondolkodás egyik áramlatát és a Liberális Internacionáléban tömörülő pártpolitikai irányzatot (mely utóbbiba, mondjuk, a mérsékelten jóhírű cseh ANO is beletartozik). A dolgot bonyolítja, hogy a liberális gondolat tartalma időben is változik, ráadásul „térben” is különböző lehet. A „liberalizmus” fogalmának országonként, politikai nyelvenként más-más jelentéstartalma van.

Magyarországon például 1919 után a hivatalos és félhivatalos politikai nyelvben majdnem szinonimaként kezdték használni a liberális és a zsidó szót, másfelől mindkettő szorosan összefonódott a kapitalizmus fogalmával. Pontosabban a kapitalizmussal mint létező gazdasági rendszerrel, mivel a jogi oldalát csak szélsőbal oldalon próbálták érvénytelennek nyilvánítani – olyan rendszerrel, amelyen pénze (jó élete) valakinek nemcsak munkából lehet, nemcsak gazdaságon kívüli (örökölt vagy szerzett) jogokból és érdemekből, nemcsak gazdaságon kívüli joggal birtokolt „földből” (természeti erőforrásokból, amilyen a termőföld vagy a kőolaj), hanem tőkéből (magából a pénzből) és a piac lehetőségeinek kihasználásából is. Ez az érzület és hármas azonosítás máig nagyon erősen hat; Magyarországon jóval erősebben, mint a térség többi országában. Az okokról és a jelenségről részletesebben a Bárányvakság könyvváltozatában van szó.

Ami nagyobb hatással volt a liberalizmus mint politikai erő helyzetére a világban: a XX. század elejétől az Egyesült Államokban az, amit liberalizmusnak neveznek – szemben a konzervativizmussal – egyre inkább azt a politikai pozíciót foglalta el, amit Európában a szociáldemokrácia. Több állam, több adó, nagyobb egyenlőség több állami gondoskodás, szövetség a szakszervezetekkel, több állami törődés a szegényekkel. (Mivel azonban nem a munkásmozgalomból, hanem ellenkezőleg, a keleti partvidék gazdag elitjének a gondolkodásmódjából nőtt ki, mindig is „jobbra” állt tőle, vagy legföljebb a szociáldemokrata politikai pártok „jobbszélével” volt rokon.)

Van végül a liberalizmus fogalmának egy negyedik nézete: liberalizmus az, amit ellenségként megjelölnek olyan politikusok vagy ideológusok, akik illiberálisnak (elvi alapon nem liberálisnak, a liberalizmus ellenfelének) nevezik magukat, tekintet nélkül arra, hogy a szó eredetileg mit jelent.

A hazai közhiedelemmel ellentétben ez nem Orbán Viktor találmánya.

Az illiberalizmus fogalmát használók közül Fareed Zakaria 1997-es cikkének, valamint a gondolat kifejtő könyvnek volt a legnagyobb visszhangja. Zakaria szerint a világ politikai rendszereit kétszer kétféleképpen lehet felosztani: vannak liberálisak és illiberálisak; valamint demokráciák és nem demokratikus rendszerek. A két elv független egymástól, így négyféle kombináció lehetséges. Az alkotmányos liberalizmus (de nem feltétlenül a demokrácia) jellemzői a joguralom, a hatalmi ágak elválasztása, a szólás-, gyülekezési, vallásszabadság, a tulajdon védelme, a szerződések szentsége. Mint a történelemből tudható, ezek érvényesülhetnek általános választójogon alapuló szabad választások nélkül is, viszont a demokratikus választások nem jelentenek garanciát az érvényesülésükre. Nemcsak diktatúrák vannak, hanem illiberális demokráciák is (Zakaria legfőbb korabeli példája a Mečiar-rendszer.) Az illiberalizmus tehát itt elítélő fogalom.

A liberalizmus elítélése és így az illiberalizmus igenlése szintén nem Orbántól ered, a forrása Alekszandr Dugin orosz filozófus, és mostanra lényegében a Putyin-rendszer félhivatalos ideológiája lett. Dugin A negyedik politikai elmélet című könyvében kifejti, hogy a XIX–XX. század három nagy politikai „elmélete” közül előbb a harmadikutas fasizmus, majd a marxizmus (kommunizmus) is letűnt. A liberalizmus látszólag győzedelmeskedett, de a XXI. század elején már az is a végét járja. A (mai) liberalizmust Dugin egyszerűen úgy határozza meg, mint a kisebbségek uralmát a többség felett. A racionális és felelős cselekvés ideológiájából a posztmodern korban irracionális, nihilista magatartási előírásrendszer lett. A Nyugat hanyatlik.

Nem itt kell részletezni Dugin heideggeriánus (Heideggert kissé félreértő) gondolatmenetét. Még azt se lehet mondani, hogy sajnos, nincs igaza a klasszikus liberalizmus átváltozásának ügyében.

Ami erkölcsileg már kétesebb: egy finom csúsztatással (a fasizmus „alanyának” a rasszt vagy az államot tartja) hogyan előzi meg, hogy az ő rendszerén belül a saját „negyedik elméletét” hézagtalanul mint a harmadikutas-fasiszta ideológiák új változatát lehessen azonosítani. Ott meg kifejezetten hazudik (vagy teljesen tudatlan, nem lehet eldönteni), ahol a XIX. századi liberális nacionalizmus szerinte mindent hagyományt tagadó, pusztán „szerződéses”, „pragmatikus” nemzetfelfogásáról értekezik – ismerni kellene valamennyire az olasz, a német, a lengyel vagy éppen a magyar történelmet. (Orbán tudatában annyi szűrődött le, hogy „a liberális demokrácia (…) vitatta a nemzeti érdek létezésének gondolatát.)
Azt a paradoxont sem igen érzékelte senki, hogy Dugin az orosz különutat legitimáló elvét, nevezetesen hogy a kozmopolita nyugati liberalizmus egyneműsítő korszaka után virágozzák egymás mellett szervesen, szabadságfoktól függetlenül minden civilizáció, az amerikai liberális társadalomtudósok találmányából, a kulturális relativizmusból vette.

A fontos számunkra az, hogy Dugin „liberalizmus” címén mindent beledobál a fazékba, amit utál a Nyugatban: az internet által tovább egységesített globális („kozmopolita”) technikai civilizációt (ami nélkül Oroszország nem volna sehol, és főképp nem tudná ilyen hatékonyan szidalmazni és aláásni a Nyugatot), a magántulajdon szentségét és piaci szabadságot (ami elválaszthatatlan a klasszikus, XIX. századi liberalizmustól) olyasmikkel együtt, amiknek nincs közük a liberalizmushoz, mint a vallástalanság vagy a szabadpiaci gondolkodással szemben álló posztmodern balosok olyan rögeszméi, mint a nemek közti különbségtétel elnyomásnak nyilvánítása. (Megjegyezendő, hogy Dugin könyvében található meg a civil társadalommal szembeni orosz – és magyar – kormányzati gyanakvásnak az az elméleti indokolása is, hogy „teljesen fel akarják váltani a kormányokat, és egy globális, kozmopolita olvasztótégellyé akarnak átalakulni”.)

Mint konzervatív liberálisnak kedvem volna megvédeni a liberalizmust a vádak ellen, ha nem húzná őket magára: ha, mondjuk, egy hivatalosan liberálisnak minősített párt nem valósítaná meg hatalmi rendelkezéssel a kormányában a nemek közti paritást, vagy nem egy olyan taktikai manőver segítette volna győzelemre, amely a nikáb (csak a szemet szabadon hagyó női fejviselet) közjogilag rendjén valónak minősítésével a nyugati civilizáció szabadság-alapelvét csúfolta meg. Magyarul, ha liberális létére és liberális hagyományai ellenére nem valóban a posztmodern balosságot tenné magáévá.

Duginnak tehát abban igaza van, hogy amit ma liberalizmusnak neveznek (illetve ami így nevezi magát), az gyökeresen más, mint 1848-ban volt. Marad a kérdés, hogyan történt az átváltozás. Válasz a következő részben.

Előzmények: Az nem úgy van – Bevezető; Az nem úgy van 1. – Mik azok a fékek és ellensúlyok?;Az nem úgy van 2. – Egyéni jogok és intézmények; Az nem úgy van 3. – Választások. Az nem úgy van 4. – Korrupció és antikorrupció. Az nem úgy van 5. – Az elvhűség haszna. Az nem úgy van 6. – Multikulturalizmus és nacionalizmus. Az nem úgy van 7. – Jogászállam. Az nem úgy van 8. – Szabadság > egyenlőség > zsarnokság.