Megosztás
Eljött hát a várva várt harc: Gotham sötét lovagja és Metropolis acélembere végre egymásnak feszült. Jó a jó ellen, hős a hős ellen. Végül azonban csalódnunk kellett, kettejük ellenségeskedésére pedig találó a közismert szólás: nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Megnéztük a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala című filmet.
Úgy tűnik, a Warner Bros. és a DC Universe sem akart lemaradni a Marveltől, amely sorra gyártja a különböző szuperhősös filmeket, így úgy döntöttek, ők is csinálnak egy produkciót, ahol felhalmozzák kedvenc hőseiket. De, hogy ne legyen ennyire egyszerű, a két leghíresebb DC-s fenegyereket, Batmant és Supermant egymás ellen állították. Ez adta volna a pikantériáját az egész filmnek, amitől joggal voltak nagyok az elvárásaink – végül azonban felemás szájízzel kellett kijönnünk a moziból. Figyelem, spoilerveszély!
Jobb az elején letisztázni, a Batman Superman ellen nem egy rossz film, azonban az összevetésnél mégis inkább a negatívumok felé dől a mérleg mutatója. Voltak ugyan jó húzások, mint például a két főhős ellenséges viszonyának oka. Kifejezetten ötletes volt, ahogy az Acélember című film rombolós jelenetét Bruce Wayne szemszögéből követhettük végig, s ezáltal megtudhattuk, miért gerjedt kegyetlen bosszúra Batman.
A történet kiindulópontja így adott volt, Zack Snydernek pedig csak jól kellett volna gazdálkodnia az alapanyaggal ahhoz, hogy egy ütős mozifilmet kreálhasson. Sajnálatos módon ez nem jött össze, ugyanis még bőven lett volna mit kihozni a produkcióból. A film hullámzó teljesítményt nyújtott, nem tudta végig fenntartani a néző érdeklődését, számos esetben erőltetettnek tűnt az egész, és olykor azon kaphatta magát a néző, hogy nem élvezi a filmet, tehát nincs meg a szórakozás-faktor.
Alapszabály, hogy a filmekben (persze, olyanokban, melyekben ez lehetséges) a nézőt engedjük pihenni a folyamatos figyelemtartás mellett. Egy-egy poénkodás, vicces beköpés máris megtöri egy pillanatra a néző figyelmét, amellyel aztán újfent rá tud kapcsolódni a történtekre, ezáltal megkönnyítve a befogadást. Esetünkben a cselekmény merevségét ugyan próbálták megtörni egy maréknyi poénkodással, de ezek inkább kínosak voltak, mintsem viccesek, így a film élvezhetősége is jelentősen vesztett színvonalából.
Mint ahogy azt a film címe is megjósolta, várható volt egy nagy csata a főhősök közt. Mindkettőjüknek megvolt az indítéka: Batmant a bosszú vezérelte, Supermant pedig anyja elrablásával kényszerítették a harcra. Kíváncsivá tehette a nézőt, hogy Batman (aki rendkívül erős, de mégis csak ember) mire lesz képes egy „istennel“ szemben, akit egyetlen dolgon kívül semmivel sem lehet megsebezni.
Az összecsapás ugyan látványosra és ötletesre sikeredett, de egy néhány perces csihi-puhitól azért többet érdemelt volna. Nem beszélve a harc utáni hirtelen békülésről (mert, persze sejteni lehetett, hogy a két hős végül mégis váll-vállvetve fog egymás oldalán küzdeni egy közös ellenséggel szemben).
Sokan húztuk a szánkat, mikor anno megtudtuk, hogy a Christopher Nolan Sötét lovag trilógiája után nem Christian Bale fog újra a denevérjelmezbe bújni, hanem Ben Affleck. A Daredevil (Fenegyerek) után kissé félhettünk az újabb kudarctól, de azért meg kell hagyni, hogy a színész sikeresen teljesítette feladatát. A rendezők teljesen más jellemet öntöttek rá, mint amilyet Bale képviselt: a jópofa, beszólogatós nőcsábászt felváltotta egy melankolikus izomember, aki nem rejtette véka alá szadizmusát azzal, hogy névjegyét ráégette a bűnözők testére.
Henry Cavill hozta ugyanazt a formát, mint amit az Acélemberben nyújtott. Talán egy leheletnyivel kevesebb szerep jutott számára, mint sötét lovag kollégájának, azonban ezzel semmit sem veszít teljesítményéből. A film komolyságát mi sem tükrözi jobban, mint, hogy Clark Kent az egész játékidő alatt csak akkor az egyszer mosolyodik el, mikor bebújik a kádba barátnője mellé.
A film jó lehetőség volt, hogy újabb szuperhősöket mutassanak be, akiknek a későbbiekben még minden bizonnyal lesznek főbb szerepeik. Wonder Womannak (Gal Gadot) ugyan nem sok szerep jutott, de kétség kívül az utolsó csata előtti megjelenése (összekapcsolva Zimmer és Junkie XL hatásos zenéjével) volt a film egyetlen olyan része, amely ütősségétől libabőrt hozott a nézőre.
A főgonosz, Lex Luthor megszemélyesítésében azonban mindent elrontottak, amit csak lehetett. Természetesen ezzel nem vonjuk kétségbe Jessie Eisenberg tehetségét, hiszen ő csak azt teljesítette, amit a rendezők kértek tőle. De mondjuk meg őszintén, ki az a szuperhős, aki megrémül egy drámarészleteket szavaló, elmebetegnek tűnő okostojástól?
Összességében voltak jó pillanatok a filmben, de a rengeteg hiányosság jelentősen csökkentette a színvonalát. Kétség sem férhet hozzá, hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni a filmből és lehetséges, hogy legközelebb ennyivel már nem fogják beérni a rajongók.
-para-
