Elég jó tanár, elég jó bizonyítvány

A bizonyítvány körüli óriási felhajtás szerinte/szerintem is teljesen eltúlzott. Szülőként gyerekeimnek, de pedagógusként tanítványaimnak is azt szoktam mondani, hozd ki magadból a legtöbbet, tegyél meg mindent, ami rajtad áll. Ennyi. Ezért nálam a jegyek másodlagosak, mert van aki az egyesért alig tanul, valaki a hármasért keményen megdolgozik. Akkor igazán a hármast kell elismernem. Ahogy ez nálunk otthon is megesett.

A karácsonyi pihenés után, mint ahogy az lenni szokott, az iskolákban gőzerővel beindult a tanulás, hiszen úgymond nyakunkon a félévi értékelés...

Felmérők, dolgozatok napirenden, feleltetés, biflázás, ismétlés követi a téli szünet gondtalanságát. Január végén pedig a bizonyítvány, ami kinek-kinek a munkáját, szorgalmát, igyekezetét valamint képességeit tükrözi. Jó esetben.

Bár Vekerdy Belső szabadságát olvasva a karácsonyi ünnepek alatt, egyre inkább úgy érzem, a hangsúlyok eltolódtak e téren is, s nem a pozitív irányba. 

Gyakorló szülőként, pedagógusként az a tapasztalatom, hogy nem minden esetben a valóságot mutatja a bizonyítvány. Mert bizony vannak későn, esetleg lassabban érő gyerkőcök, akiknek több időre, lassabb tempóra, egyénre szabott feladatokra van/lenne szükségük a kibontakozáshoz. Vekerdy Tamás  ezt sokkal sarkosabban fogalmazza meg, ám ami az első olvasásra meredeknek, meg nem is olyan szakmainak tűnik, szülőként mégis muszáj igazat adnom neki. Nagyon tisztelem a munkásságát, s leginkább azt, hogy nála tényleg a gyerek van a központban, akiért képes akár az egész magyar iskolarendszerrel szembe menni, s kimondani, úgy rossz, ahogy van. De nem csak úgy légből kapva, hanem megmagyarázva, mennyire nem a lényegre koncentrál, mennyire a konvergens gondolkodást várja el, a csak így lehet, máshogy nem elve, amibe a divergens gondolkodás már nem fér bele. Pedig a kreativitás, az alkotóképesség alapja divergens gondolkodás, de szerinte ezt a legtöbb iskola nem igazán  tolerálja. A bizonyítvány körüli óriási felhajtás szerinte/szerintem is teljesen eltúlzott. Szülőként gyerekeimnek, de pedagógusként tanítványaimnak is azt szoktam mondani, hozd ki magadból a legtöbbet, tegyél meg mindent, ami rajtad áll. Ennyi. Ezért nálam a jegyek másodlagosak, mert van aki az egyesért alig tanul, valaki a hármasért keményen megdolgozik. Akkor igazán a hármast kell elismernem. Ahogy ez nálunk otthon is megesett. Három gyerekem három különböző ember. Nagyfiam a tipikus elsőgyerek, aki az iskolai akadályokat játszi könnyedséggel vette. A középső már nem volt ilyen könnyű történet, az ő iskolai karrierje nagyon nehezen indult, tipikus későn érő alkat. Nehezebben tanult meg olvasni-írni, de az volt az egyetlen, amit minden felett erőltettem. Gyakorlás, fejlesztés, mozgásterápia, meg minden ami belefért. A kettesért nagyon sokat, keményen megdolgozott. Ilyenkor mindig megdicsértem, ezt bátyja felháborodva szóvá is tette nekem. Bezzeg, ha ő hoz kettest! A válaszom erre mindig az volt, ő mennyit tett meg érte, neked az egyesért a töredéke is elég lenne. Kemény időszak volt ez, sokszor feladtam volna.

Másodikos volt, amikor a bátyja hozott neki egy könyvet a könyvtárból, a Rosszcsont Peti sorozatból. 

Azt mondta, András, ez a könyv rólunk szól, majd felolvasott belőle. A főhőse Peti, a kis rosszcsont, aki mindig elkövet valami csínytevést. Az ő bátyja Rendes Ricsi, aki az iskolában jó tanuló, szabálykövető, otthon szófogadó, mégis az öccse miatt folyton zűrbe keveredik. Tehát tényleg róluk szólt. A másodikos fiam, aki addig még képregényt is csak nagyritkán olvasott, tágra nyílt szemmel hallgatta a felolvasást /velem együtt/, majd elkérte a könyvet és elolvasta. Meg a többi huszonrészét is... Tudtam, hogy már nem lesz gond az olvasással. Jött a többi sorozat, majd a klasszikusok is. Ma Ady, Petőfi, Juhász a kedvencei. 17 éves korára jutott el arra a szintre, hogy magának, magáért szeretne dolgokat megtanulni. Nem nekünk, vagy az iskolának.  

A lányom most másodikos, tiszta egyes tanuló, de a nála is az olvasás-írás elsajátítása volt a prioritás. A tiszta egyes is eltörpült a tanító néni dicsérete mellett az első osztály végén, mikor azt mondta, úgy olvas, mint egy felnőtt. Rendkívül büszke voltam rá.

Szóval ennyit a jegyekről. 

Volt egy időszak a kétezres évek elején, mikor az elsősöknek szóbeli értékelést adtunk. Azt nagyon szerettem. A kisiskolás úgyis a tanító néninek tanul, nem elsősorban a jegyekért. Egy őszinte dicséret minden csillagosnál többet jelent számára. 

Értékelni természetesen kell, ez egyfajta visszajelzés az iskolai munkáról a szülők felé, de a tanulás célja nem lehet kizárólag a jó érdemjegy megszerzése, inkább maga az élményszerzés, megtapasztalás, az örömforrás, hogy ezt már tudom – én egyedül – a rácsodálkozás, az aha élmény. Mert ideális esetben a tanulás kölcsönhatások sorozata, tanulunk egymástól egy egész életen át. A gyerekektől lehet a legtöbbet tanulni, hiszen szerintem ők sokkal kreatívabbak a felnőtteknél. Erre folyamatosan rácsodálkozom és ezt igyekszem feléjük is kifejezni. A múlt századi felfogást sem osztom, miszerint egy jó tanárnak mindent tudni kell és ciki azt mondani, ezt nem tudom... Minden tanár, szülő tudja, milyen hihetetlen dolgokat tudnak kérdezni és mennyire máshogy közelítenek egy adott problémához, feladathoz. A jó iskola elsősorban az életre nevel, alapvető dolgokat átad, mint az egymás kölcsönös megbecsülése, tisztelete, nem egy versenyistálló, bármennyire is ez a trendi. A jó iskola figyelembe veszik a fejlettségbeli eltéréseket osztályon belül, valamint a szociális és egyéb háttérből adódó különbségeket, s azt igyekszik kiegyenlíteni. Hiszen az iskola van a gyerekért, s minden gyereknek biztosítani kell a testi-lelki fejlődéséhez szükséges megfelelő hátteret. Ahogy Vekerdy szerint/szerintem is, egy 6-10 éves elemi szükséglete a szabad mozgás, rohangálás, kiengedés, levegőztetés, erre is teret kell biztosítani a gyerekeknek, nem lehet őket  napi 8-9 órára a padba erőltetni. 

A tehetséggondozásnak nagyon fontos szerepe van, de a gyerekekben és a szülőkben is azt kell megerősíteni, hogy mindenki valamiben jó és különleges, és ott majd bejön a transzfer hatás, ami által a többi területen is jobban fog teljesíteni. Nem lehet mindenki mindenben tökéletes, és ezt felismerve pofonegyszerű azonosulni Vekerdy könyvének alcímével: elég jó szülő – elég jó gyerek. 

Az elég jó tanár is bőven elég.