Holokauszt. Szered. Holnap!

Egy hete mondta a tizenhat éves unokahúgom, hogy Auschwitzba készül. Mondtam is neki, hogy le a kalappal, becsülöm érte, hiszen én ugyan még nem jártam ott, de nagyon fontosnak tartom, hogy a holokausztról beszéljünk, tanuljunk, ismerjük a múltat. Főleg, hogy itthon is erősödnek a szélsőségek. Aztán arra gondoltam, hogy egy éve nyílt meg a Holokauszt Múzeum Szereden, és még nem jártam ott. Hát, ma útba ejtettem. Sok váratlan meglepetéssel is szolgált és csak néhány volt kellemes. Egy biztos: felejthetetlen élmény.

Az első rögtön, hogy háromnyelvű felirat fogad. Vstup. Entrance. Bejárat. A második, hogy igaz, végig szlovákul beszélgetünk a szélesebb társaság miatt, de a múzeum vezetője, Martin Korčok, tökéletes magyarsággal közli, hogy ő bizony igazi kassai gyerek. Nem merem megkérdezni hány nyelven beszél. Könnyen lehet, én néggyel alul maradnék..  Egy gyors kanyarral el is intézzük, hogy a 10 alkalmazott közül négyen tudnak magyarul, és magyarul is van vezetés akár 4-5 embernek is, de leginkább iskolai csoportokat várnának. Velük lenne dolguk. De valahogy nem jönnek Dél-Szlovákiából. Megígérem, hogy segítek. Ez is a munkám része. 

Aztán szakmázunk egy kört, a Szlovák Nemzeti Múzeum ügyes-bajos dolgairól beszélünk, majd belevágunk. Martin azt mondja, hogy nézzünk meg egy 7 perces filmet, hogy belekerüljünk a témába. Nem akarom elkedvetleníteni, hogy történelemből érettségiztem és a témat elég jól ismerem, mindemellett múzeumokban a filmeket nem igazán szeretem. Nem illik nekem ilyet mondani.. Video bekapcs. Schnitt. Video kikapcs.

És nincsenek szavak. 

Felállunk és valahogy elindulunk. Ahogy elhaladunk az egyik barakk mellett, Martin azt mondja, akik ide kerültek, azokat biztosan deportálták, és ezt mindenki tudta. Ha Sobibor volt a célállomás, akkor a biztos halál volt a cél. Rájövök, hogy ugyan tisztában voltam vele, hogy a tett helyszínére jövök, de ott lenni mégis más. Megborzongok. Mégis tovább akarok menni, többet akarok tudni.  

Pedig tudom, ettől csak rosszabb jön.

Kimegyünk az appellplatztra. Szereden itt történtek a legnagyobb borzalmak. Körbenézünk. Minden épület, amit látunk áll, ahogy 75 éve... Martin a számos megtörtént esemény közül kettőt tényszerűen közöl velünk. Az ember szeme előtt megelevenedik a múlt. És megint nincsenek szavak. 

Elhaladunk egy négyes csoport mellett, akiket egy megtermett srác vezet. Megtudom, hogy ez szinte alapkövetelmény a vezetőknél. Nem csak jóhiszemű múzeumlátogatók járnak ide. Sokszor helyben kell kezelni a szélsőségeket. Nem akarom elhinni, hogy egy ilyen helyen is lehet még tagadni a holokausztot. Az egyik kolléganő fel is adta. Mert elege lett, mert nem bírta, mert nem tudta kezelni, mert nem kell tudnia kezelni. Pedig ezek szerint mégis kell. És 2017-et írunk.  

Végigmegyünk a második barakkon. Ez is ugyanolyan vérprofi, mint az első volt. Bármilyen borzasztó a téma, a feldolgozás világszínvonalú. Megállunk egy üvegfal előtt. Mögötte női és gyerekcipők kerámiából. Az auschwitzi cipők pontos másai olyan arányban elhelyezve, ahogyan a gázkamrába küldték a transzportból érkező asszonyokat és gyerekeket. Alig van női cipő.

És rengeteg a gyerek. 

A menet végén a Világ Igaza díjjal jutalmazott szlovákiai hősök fala áll. Nem lehet mit hozzá fűzni. Martin Korčok szerint, ha csak annyit jegyeznek meg a látogatók, hogy a másságot elfogadni és tisztelni kell, már volt értelme eljönni. Szólni eddig se nagyon tudtam, most is csak bőszen bólogatok.

Mindenkinek el kell menni Szeredre. Ha lehet, minél hamarabb. Holnap!