India #7: Himalája és irány haza

Ha ezentúl valaki megkérdezi tőlem, hogy mi is az a globalizáció, akkor annak biztos, hogy ezt felelem: a Himalája indiai csúcsai között kb. 3500 méter magasan buddhista szerzetesek a nehéz gyaloglás után Mountain Dew- val kínálnak téged. Igaz történet.

Az indiai utakon kb. 15- 20 óra autóval Delhiből Manali, ami a bejáratot jelenti India gyönyörű völgyeibe. Ez a kisváros egy igazi turistaközpont hotelekkel, éttermekkel, a kihagyhatatlan utcán kóborló tehenekkel és jakokkal megbolondítva. Mégis, ez a hely a majdnem egy hónapos városról városra utazás után maga a nyugalom tengere. Kellemes a hőmérséklet, kedvesek az emberek Manali igazából még mindig egy kis falu, ahová időközben felépítettek néhány hotelt, de a helyiek messze nem szívbajosak, ugyanúgy végighajtják jószágaikat a település fő utcáján.

Két gyönyörű napot töltöttünk Manaliban. Túra, vizesések, erdők, friss levegő, hasonlók. A harmadik nap reggelén nekiindultunk a Rohtang- hágónak, ami egy nagyon hosszú hegyi szerpentin. Az első kilométerek tejes nyugalomban teltek, mivel viszonylag ép aszfalton, igaz az őrült szétpimpelt kamionokat kerülgetve, a sávokat nem tisztelve repültünk dombnak felfelé alkalmi sofőrünk Tata Indigójával. Semmi extra, csak a megszokott. Néha magunkat veszélyeztettünk, máskor pedig a többi autóst.

A hágó tetején álltunk meg először, ami erősen 4000 méter környékén van és alföldi tüdőm néhány tíz lépés és a kötelező fotók után oxigénért kiáltott, aztán továbbindultunk, hogy leereszkedjünk a Lahaul völgybe. A hágó másik oldala viszont má nem volt ennyire utas- és autóbarát. Földcsuszamlások és a zord időjárás tépázta úttalan utakon húsz km/h- t véletlenül sem átlépve araszoltunk erősen izzadó és a hindi nyelv, valószínűleg összes átkát halkan kiszóró sofőrünkkel. Neki is az első utja volt a világ egyik legveszélyesebb hágóján, mint később megtudtuk. Tata Indigónk alját karistoló kövek hangját hallgatva szép lassan leértünk a völgy aljára, ahol egy mini falucska kis kifőzdéjében elfogyasztottuk életünk talán legjobb chowmeinját.

Sofőrünk közben megtudakolta, hogy úti célunk, a Spiti völgy, Tata Indigónknak és egyaránt nekünk is egyelőre csak egy álom marad, mivel az utak terepjáróknak, sőt talán lánctalpasoknak is megpróbáltatás. Nem maradt más választásunk, a másik irányba indultunk, a Lahaul völgy szívének számító Keylongba, ami egy helyes kisváros. A hely fő feladata, hogy szállást adjon a Leh irányába közlekedő buszok utasainak, mivel a távolság és az embertelen útviszonyok miatt senkinek sem ajánlatos éjjel autózni és/ vagy buszozni, egyéb árut szállítani.

Keylong környékén találkoztunk a már említett szerzetesi globalizált vendégszeretettel. Túráztunk, vízesést néztünk. Az estét már egy kedves pici falu, Khoksar egyik vendégházában töltöttük, vagyis inkább a közelben lévő kiskocsmában, ahol házi rizspárlat mellett osztottunk meg egymással indiai élményeinket az éjszakát a faluban töltő szintén utazókkal.

A következő reggelen újra nekivágtunk a Rohtang- hágónak, amit most a köd és kb. nyolc friss földomlás még nehezebbé tettek. Annyira nehézzé, hogy a kb nyolcvan kilométeres távot négy óra alatt sikerült teljesíteni. Manaliból aztán viszonylag jó, de nem kevésbé forgalmas úton indultunk vissza Delhibe. Az úton fokozatosan melegedett és párásodott vissza a levegő.

Visszafelé, sajnos éjszakára meg kellett álnunk pihenni és mivel sofőrünk elég vallásosnak bizonyult, ajánlott egy olcsó, de szerény szállást egy szent helyen. Ez végül nem bizonyult nagyon jó választásnak. Kicsit csótányos és egyéb bogaras, a világtól teljesen elzárva, imára hivó reggeli énekkel tarkított szobánktól expedíciónk minden tagja egy kicsit besokallt. Úgy nézett ki, hogy utazásunk utolsó napjaira megbomlik az egyensúly. De talán pont a szent föld volt az, ami megmentette barátságunkat. Nem, csak viccelek, az egyetlen dolog, ami segített az az volt, hogy korán elhúztunk a helyről. Igaz, a helyiek körbeállták szegény Tatánkat és úgy nézett ki, hogy ott maradunk, mint valami kis gekkók a terráriumban, amiknek csodájára járnak az emberek. De végül kijutottunk és meg sem álltunk Delhiig.

Delhi nekem még mindig zajos, koszos és túlságosan káoszos. Sőt, az utcákat róva nagyon durván abszurd szituációkba csöppenhetünk. Most az a néhány ember, aki olvassa ezt, álljon meg egy pillanatra és gondoljon bele, hogy mi lehet a legabszurdabb elképzelhető szituáció, amiben valaha is találhatná magát? hagyok időt. Biztos, hogy nem gondolt senki sem arra, hogy letámadja egy túlsúlyos, köldökig kigombolt inges, késő negyvenes férfi az utcán egy fülpiszákval és penz fejében fültisztítást ajánl.

Mikor ezeket a sorokat írom, mindegyikünk újra visszatért saját otthonába és valószínűleg  az átéltekből majd csak a legszebbekre emlékszik majd, de nem hiszem, hogy négytagú felfedező csoportunkból rajtam kívül bárki is újra nekiindulna Indiának. Nagyon sok türelem kell az indiai társadalomhoz, mindig észben kell tartanunk, hogy a kedvesség és segítőkészség csak nagyon kevés emberből jön automatikusan. Majdnem mindenkit a pénz hajt, ugyanígy van ez a fejlett világ egészében. Nem kell ezt túlgondolni, spirituális dolgokat belevinni, a világ mozgatórugója a pénz.