Színház az egész Párkány

A színház még középsulis koromban fertőzött meg, amikor a dunaszerdahelyi Fókusz diákszínpaddal a Jókai napokra jártunk. A mai politikusaink közül kevesen mondhatják el, hogy egy színpadon álltak egy ma Deszka díjas színésszel.

Én Boccaccio Dekameronjában Gál Tamás partnere voltam. Büszkeséggel tölt el, hogy ma ő is azon színészek közé tartozik, akik példaképpé válnak, hiszen otthonosan mozognak, akár a hazai filmesek, akár a szlovákiai magyar színjátszás, vagy a magyarországi színházak háza táján. A pozsonyi főiskolára kerülve a színpadot már csak a főbejáraton és nem a művészbejárón át közelítem meg. Azt viszont évek óta nagy örömmel, nagyon gyakran, itthon és külföldön egyaránt.

Pár hónapja, szakmai kötelességemmé is vált, így mostanában jobb helyeken ülök például a Szlovák Nemzeti Színházban. Tegnapelőtt ráadásul Sláva Daubnerová: Éneklő ház premierén voltunk, és így jelen lehettem Božidara Turzonovová köszöntésénel az előadást követően. Ezúton is szívből gratulálok! Van ennek a munkának fényes oldala is :).  

Tetszett. Viszont pár gondolat azóta is dolgozik bennem, ezért “ki kell magamból írni őket”. A darab azt ígéri, hogy a párkányi zenélő ház szolgált inspirációként, de kellő távolságtartással leginkább azt vizsgálja, egy zenei történet bemutatásán keresztül, hogy az egyén homályos okok folytán, hogyan fordul a közösségével szembe. Aki nem ismerné a megtörtént esetet: egy magányos asszony, Nothart Éva, hangszórókat szereltetett a házára Párkányban és 15 (!) éven át reggel hattól este tízig bömböltetett operaáriákat. http://snd.sk/?cinohra&predstavenie=spievajuci-dom&termin=9499 

Ehelyett, vagy ezzel együtt több kis önálló történetet mutat be a rendező, amelyek akár a biliárd golyók az asztalon néha maguk mozognak, néha ketten-hárman összeütköznek, elgurulnak egymás mellett, de mindegyiket a fehér golyó hozza játékba. A fehér golyó nem más mint Éva N. A történet bármelyik közép-európai kisváros bármely utcájában játszódhatna, hiszen a szomszédok egymás közti civakodása semmiképpen nem szlovákiai unikum, ahogy az sem, hogy valaki lázad a közösség ellen. Ez a történet mégis Párkányban a Kossuth utcában zajlik, ezt táblákkal jelzik is. Ezzel kicsit kilép az univerzalitásból és a sterilitásból, és kap egy sajátságos tulajdonságot. Ez pedig a magyar vonatkozás. A darab első felének ez csakis használ, tökéletesen működnek a poénok, ebből fakadóan humorossá válnak olyan helyzetek is, amelyek nem biztos, hogy azok volnának e nélkül. Óvatos, intelligens, ízléses. Tőlünk jobban a nejemmel, mindketten szlovákiai magyarként a nézőtéren, valószínű senki nem mulatott. Jó kis tükör... A darab első fele ott zárul, hogy a zene 15 év után elhallgat, az egyik szomszéd elkésik a munkából, egyszeriben a kutyaugatás válik a baj forrásává másoknak, miegymás. Röviden: Hiányzik az üvöltő zene. 

Az első rész itt ér véget és így két nap elteltével úgy gondolom, a vége valójában itt is volt, de legalábbis jobb lett volna, ha itt van. A második rész ugyanis Éva N. monológja, aki mindennek elmondja a helyi hivatalnokokat, rendőröket, a párkányiakról mint patkányokról beszél, akiknek mind meg kéne dögleniuk (zdochnúť). Elég hosszan beszél, olyan mérhetetlen undorral, hogy kényelmetlenné válik a szituáció. És mivel nincs magyarázat, feloldás és ítélet sincs ezért teljesen értelmetlenül kényelmetlen, ráadásul a magyar vonatkozás, ami az első felében segítette a darabot, most akarva-akaratlanul még kínosabbá teszi a keserűséget.  

De mit akarhatott vajon a “költő” mondani? Több lehetőség is van. Vagy meg akarta mutatni, hogy ez a nő valóban egy elmeháborodott ember, vagy ő a megtestesült gonosz, esetleg azt, hogy Éva N. szemén át is felvillanjon a történet. 

A gyengeelmélyűség gyorsan kizárható, mert a darab első fele ezt tökéletesen igazolta, ergo felesleges lenne ezt az arcomba tolni. A másik oldal láttatása értelmes koncepció, hiszen egy közösség nem egyszer “ült már rá” a közéjük nem valókra. Izgalmas lehet a ráeszmélés, hogy, van fonákja is a dolognak, a darab színlapja is erre utal. Ehhez viszont legalább a legkisebb kapcsolatot meg kéne tudnia teremteni Éva N. karakterének a nézővel. El is indul ilyen irányba a dolog, de ezt a patkányozással, kiirtással teljesen kizárja a rendező, aki valószínű pontosan tudja, hogy a patkányozás nem egyszer szélsőséges propaganda része volt a múltban, és ma sem jelent mást. Jóérzésű ember nem tud Éva N.-el közösséget vállalni semmilyen mértékben. 

Így nem marad más, mint az, hogy amit látok magam előtt, az nem más, mint a megtestesült gonosz egy csodaszép, fehér ruhás, szőrmebundás, nagyvárosi nő képében. A kisváros egy csendes utcájába beköltözött tizenöt évre az ördög. Fantasztikus! Illetve tragikus, de pompás gondolat és akár helyükre is kerülhetnének a részletek. 

A baj csak az, hogy a gonosznak egyértelműen meg kell mutatkoznia, fel kell fednie magát, máskülönben a nézőkben az marad meg, hogy érthetetlen célból bemutatott Eva N. elmondhatta a színpadon, hogy ki akarja irtani a számára patkányoknak tartott Párkány lakosait. És mindeközben a zenekar a Gyöngyhajú lányt játsza a leghíresebb magyar rockbandától, az Omegától. Félek, ha nem nyitott emberek látják, akkor nem esik le a tantusz és tökéletesen ellenkező üzenete lesz a darabnak. És ettől jobban félek, mint magától az ördögtől.