Úton a szolgálat felé

Az adományozás folyamatában lépcsőfokok vannak, ahogy érkezik a megértés, úgy finomodnak ezek a dolgok is. Először adunk úgy, hogy kérik és tudjuk, hogy mire adtuk. Utána adunk úgy, hogy kérik, de nem tudjuk, mire. Majd úgy, hogy nem is kérik és nem is tudjuk, mire.

Nem ugrottunk tüzet az idei Tündérkertben. Az égiek megmutatták, hogy hiába erőlködünk meg tervezünk, ha a Földanya úgy dönt, kicsit megrázza magát, mindenki ezer felé fut pár perc alatt. :)

Illetve, a legtöbben nem ugrottak. Történt ugyanis, hogy amint lezúdult az eső, a maradék és stabil segítőimmel rohamtempóban összeraktuk a padokat, díszítést, s bizony voltak pillanatok, amikor nem a sötét miatt nem tudtam pontosan kivenni, minek mentem éppen neki....

Amikor pár percre alábbhagyott, látom ám, hogy a fiam a párjával, lapáttal a kezükben futnak a tűz felé, még nagyon égett, ezért csináltak maguknak egy kisebb rakást és átugrották! No, több se kellett: mindannyian, akik ott voltunk, rohantunk, összeénekeltük egymást - így lett egy kis családi esős-viharos, boldogságos, eufórikus szeánszunk. :)

Ettől eltekintve, és ezzel együtt is szerintem minden rendben lement. A szervezés vége felé azért már sűrűk voltak a percek. Eszembe jutott az is, hogy micsoda egy önzőség ez: kitalálok valamit, és a gyerekeimet, szeretteimet belerángatom az egész megvalósítási folyamatba. Persze szó nélkül segítenek, mert tudják, hogy ez nekem fontos, de vajon akarták-e ezt ők is, vagy csak megszokták, és már ez a természetes nekik… Mindegy, majd megkérdezem tőlük. Köszönöm szépen a segítségüket, és mindenki másét is, aki hozzájárult ahhoz, hogy az esték zavartalanul lezajlódjanak: aki a termet adta, aki hangosított, bevásárolt, főzött, kiszolgált, aki a máglyát rakta, aki a „fegyverhordozóm” volt egy estére, aki arcot festett, követ, gyereket, aki jógát oktatott, aki játékokat hozott, akik megálmodták, és megvalósították a szabadidőpark Tündérkertté válását, hogy aztán az apukák, anyukák úgy üljenek be a fák alá a gyerekeikkel, mint régen, gyerekkorukban a tákolt bunkerekbe a hátsó kertben - azzal az önfeledt mosollyal az arcukon, amit megéri elcsípni, ha egy pillanatra látni is engedjük magunkat, nemcsak nézni. A művészeknek, akik alázatosan és szívvel álltak fel a színpadra, és átadták nekünk a szenvedélyüket, tehetségüket. A támogatóknak, akik ismét jó ötletnek vélték.

Köszönöm a fotósnak, aki rögzített arcokat, érzéseket, pillanatokat. Vontszemű Gyulának hívják. Azért említem őt név szerint, mert ennek története van, és elszámolni valóm van, amit a Tündérkertre terveztem, de aztán úgy ítéltem meg, nem vonom el ezzel a figyelmet az eseményről. Szóval: mondták, hogy tehetséges, aztán figyeltem a képeit, és úgy gondoltam, elhívom a könyvbemutatóra fotózni. Nagyon tetszett, amit csinált, ezért felajánlottam neki a fesztivált is, mire közölte: szívesen jönne, de ehhez profi gép kéne, az meg neki nincs. Ó, szuper, azonnal bevillant az ígéretem, miszerint a könyvből befolyt összeget a Tündérkertbe fogom fektetni, viszont még nem körvonalazódott pontosan, mire és hogyan.

Ha egy újabb műsort hozok, az arra az estére szól, jobb esetben pár száz embernek. Valami tartósabbat kerestem. Egy fényképezőgéppel további értékek teremtődnek, emlékek gyártódnak, úgyhogy szóltam pár embernek, hogy össze kéne dobni a maradék összeget, így visszakerül az energia a körforgásba, és újabb adományok jönnek, újabb adakozók születnek, és ez nagyon jó dolog.

Indiában a gazdagoknak kötelességük a rászorulók, a szegények támogatása, hogy visszaszolgáltassanak valamit abból, ami nekik megadatott. Ez a szabály. Senki nem várja el tőlük, hogy belső indíttatásból tegyék mindezt, azonban tisztában vannak a karma törvényével, így számukra ez a természetes. A pénz csak pénz. Energia, amit befektetünk, és a végeredmény attól függ, mire és hogyan használjuk, hogyan sáfárkodunk vele. Megteremti-e a megelégedettség, a hála érzését vagy újabb vágyakat, sóvárgásokat, kapzsiságot, ragaszkodást szül, ami újabb kötőerőkkel láncolja bele az embert az élet körforgásába.

A Tündérkert történetében ez nem újdonság, hiszen nincs belépőjegy, az előadások előtt az asztalon van egy kis ládikó, amibe mindenki beleteszi azt az összeget, amit erre szán, lehetőségeihez mérten. Működik, évről évre, egyre jobban, és nem azért, mert egyre jobb módban élnének az emberek, hanem – szerintem - azért, mert érzik a lényegét, hogy amit most beledobnak, azzal a következő eseményt előlegezik meg.

Az adományozás folyamatában lépcsőfokok vannak, ahogy érkezik a megértés, úgy finomodnak ezek a dolgok is. Először adunk úgy, hogy kérik és tudjuk, hogy mire adtuk. Utána adunk úgy, hogy kérik, de nem tudjuk, mire.  Majd úgy, hogy nem is kérik és nem is tudjuk, mire.

Érdekes dolog ez. Közhely, hogy adni jó. A pozitív részét látjuk, értjük és elfogadjuk: valaki bajban van, vagy kéri, vagy mi ezt észre vesszük, vagy odaállunk egy-egy felhívás mellé, segítünk és abból nekünk jó érzésünk lesz, megmelengeti a szívünket, megtapasztaljuk a köszönet érzését, a háláét. De még ebben mindig ott van az egó, az elme, ami kielégül, kompenzálunk valami hiányt, valamiféle érzelmi űrt. A másik oldalt nem szeretjük látni. Ha csak példának vesszük ezt a fényképezőgépet. Ezzel a döntésemmel beleavatkoztam egy ember életébe, átugrottunk hirtelen szinteket, ami lehet, hogy önerőből sok-sok év kemény munkája által, lehet, hogy megadatna neki. Amilyen ajándék, ugyanakkora teher is. Mert hirtelen úgy érezheti, most már meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak, követelményeknek, bizonyítania kell. Lesz ezzel dolga bőven, azon felül persze, hogy a felsorolt minőségek, mint motivációk is képben vannak.

Mikor válik az adás szolgálattá?

Amikor semmilyen szinten nem érint meg érzelmileg a szolgálat, amikor az önzetlen jóság nyilvánul meg a szívben és nyújtja a kezét a rászorulóknak, és ez a minőség hatalmas erőket képes megmozgatni, mert elér mindenkihez, megérint mindenkit, ha másért nem is, a kíváncsiságát ébreszti fel az embernek, hogy hogy is van ez? Teréz anya egy ilyen szolgáló volt, akinek a minőségei már egy megvilágosult lélek természetéhez tartoznak. Mi emberek törekedhetünk ezek felé szépen lassan.

Az első adományozói a mostani történetnek azok voltak, akik megvásárolták a könyvet. A többiek meg az első hívó szóra jöttek, ezért több embernek nem is szóltam.

A támogatók, név szerint, a hozzájárulásukkal: Otil Rita és Gábor, Sebők Pál, Horváth Zoltán, Bachman László, Dakó Sándor, és még páran, akik inkognitóban maradnak.

Köszönöm mindenkinek. Gyulának meg jó egészséget, munkát, további sikereket kívánok.

Szeretettel

ági