A csábítás trükkjei, 4. - Középosztály kontra kaszt

Az előző rész összefoglalója: A mai magyar baloldali ellenzék becsapja magát, ha stratégiáját arra a hitre alapozza, hogy 2018-ban választást nyerhet. (Hozzáteszem: ha valamilyen csoda vagy a körülmények ritka szerencsés összjátéka folytán mégis nyerne, édeskeveset érne vele, annyira nincs tisztában a Fidesz túlhatalmának feltételeivel, alapjaival és okaival.) De nincsenek meg a békés hatalomváltás másik útjának, a színes forradalomnak az intézményes, közjogi és nemzetközi feltételei sem.

Itt visszatérhetünk oda, ahol abbahagytuk: a színes forradalom tartalmi feltételeinek, magyarán az indítékainak a hiányára. Vagyis arra, amit a Bárányvakság könyvben a középosztály árulásának nevezek. (A gondolatmenet nagyja benne van a paraméteres sorozat 18– 22. részében.) A színes forradalmak vezető ereje a nagyvárosi középosztály, amely megelégeli, tűrhetetlennek tartja az addigi kormányzást. A magyar középosztály óriási többsége ma a legkevésbé sem alkalmas egy színes forradalom véghezvitelére, mivel vagy elégedett a helyzetével, vagy csak hiszi magát elégedetlennek.

Hogy mi az a középosztály? Az Encyclopaedia Britannicára alapozott meghatározás elolvasható a sorozat 18. részében, de a linkre kattintani restek kedvéért kimásolom:

A felső osztály és a munkásosztály között elhelyezkedő, velük fent és lent összemosódó középosztályba tartoznak a közép- és felsőszintű irodai dolgozók (tisztviselők), felügyelők és menedzserek (vállalati közép- és felsővezetők), a műszaki és szakértelmiségi pályákon (professziókban) dolgozók (lelkészek, orvosok, jogászok; ide sorolnám még a médiamunkásokat, művészeket, tudományos kutatókat, minden szintű oktatókat, egyszóval a szűkebben vett értelmiséget, de a fegyveres testületek tisztjeit is), a kisvállalkozók (a mostani európai terminológia együvé sorolja őket a középvállalkozókkal) és a farmerok.

Más definíciók is vannak. Sajnos a leggyakoribb az, amelyik a középosztályt az egyszerűség kedvéért a jövedelmi középpel azonosítja, mint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet nemrég kiadott tanulmánya. (Magyar híradás például itt.)

Ezzel a statisztikai középosztály-fogalommal az a baj, hogy politikailag használhatatlan. A jövedelmi közép ugyanis nem osztály, nem makroközösség, nem a társadalom valamilyen érdek szerint elkülöníthető része, hiszen ebben a „középosztályban” mindenkinek ugyanaz az érdeke, mint a társadalom többi rétegének, a szegényebbeknek és a gazdagabbaknak egyaránt: hogy nagyobb legyen a jövedelme.

Majdnem mindegy tehát neki, hogy melyik pártra, politikusra szavaz, mert mindegyik ugyanazt ígéri, ha nem bolond. Szélsőségeken kívül senki sem fogja ennek a népes és egyénenként befolyásos szavazótömbnek azt ígérni, hogy ártani fog neki a szegényebbek vagy a sokkal gazdagabbak javára.

Ez pedig erősen korlátozza a demokráciát, pontosabban ideológiai szenvedélyek közötti választásra szűkíti le, aminek súlyos következményei lehetnek, lásd a jövedelmi közép lassú zsugorodásának kapcsolatát a nyugati demokráciák mostani válságával.

Ha megnézzük a föntebbi, státus szerinti meghatározást, ehhez képest azt látjuk, hogy a középosztályt nem a jövedelme, hanem a tudása és a tulajdona (tőkéje), pontosabban: ezeknek a mértéke különbözteti meg a társadalom többi részétől. Ekkor viszont az ideológiai szenvedélyeken (főleg a radikális nacionalizmus változatain) túl egyáltalán nem mindegy, kire szavaz. Arra fog szavazni, aki azt az életet garantálja neki, amire a tudása és minden értelemben vett tőkéje alapján igényt tart, és arra nem, aki ezt nem garantálja, vagy aki a jó életet elveszi tőle.

De más a helyzet a legfejlettebb országokban, ahol a középosztály (és a jövedelmi közép) életminősége már nemigen javul, tehát nincs mit ígérni; és más a felzárkózó új demokráciákban, ahol a középosztály joggal és okkal várja, hogy az életminősége évről évre javuljon. Az életminőségbe az egyéni szabadság ugyanúgy beletartozik, mint a lehetőleg minél magasabb életszínvonal, illetve az is, amiben összefonódik a kettő: a gazdasági szabadság, a nagyobb teljesítményt honoráló nagyobb jólét.

A színes forradalmak alapfogalma a méltóság. „Előbb méltóság, aztán kenyér” – hirdették a tunéziai molinók. „A méltóság forradalma” – mondták az Euromajdanról. De a tunisziak vagy a kijeviek nem arra az absztrakt, erkölcsi-jogi fogalomra gondoltak, amit a magyar baloldali közegben szeretnek használni. Hanem nagyon is politikai értelemben vették. Úgy fogták fel (és úgy is volt), hogy van egy olyan politikai kaszt, amelyik elválasztja a többséget – és ezen belül főként a politikailag aktív középosztályt – a jobb életminőségtől, az összefonódó szabadságtól és gazdasági érvényesüléstől. Amelyik bármit megcsinálhat – a többség és benne a kasztnál sokkal népesebb középosztály ellenében is –, illetve olyasmit is gondtalanul megtehet, amiért rajta kívül mindenkit megbüntetnének, sőt bebörtönözhetnének. (Lásd Quaestor.) Amelyik teljesítmény nélkül érhet el olyan gazdasági sikert, amilyet a rajta és kegyencei körén kívül állók vért izzadva sem, soha; és még külön gyötri és megalázza a vért izzadókat. Szórakozik velük, hülyére veszi őket.

A magyar középosztály azért nem alkalmas a színes forradalom megvívására, mert Csehországba képzeli magát, miközben a politikai kaszt éppolyan zárt és kíméletlen, a többség pedig annyira meg van alázva, mint 2014 előtt Ukrajnában. Ami pedig a kettő között van – mondjuk, Szlovákiában, Lengyelországban vagy Észtországban, vagy akár Romániában –, azt a magyar középosztály nem ismeri és nem érti. Nagyon nincs tisztában a saját helyzetével.

Hogyan jutott idáig? Nem másolom ide a könyv fülszövegét, de óriási a különbség az 1989-es és a mai szellemi-politikai állapota között. Miközben létszáma nem nőtt, életszínvonala nem javult úgy, mint a lengyel vagy az észt középosztályé, hanem inkább a lanyha cseh vagy a sokkal alacsonyabb szinten ingadozó ukrán görbét imitálta, a gazdasági és politikai szabadság, vagyis a politikai méltóság iránti igénye sokat csökkent.

Egyik nagy tömbje – nevezzük államinak – képtelen rá, hogy ne az állami alkalmazottak szemével nézze a világot – még akkor is, ha lázad. Kiábrándító példa volt erre, hogy idén tavasszal a tiltakozó pedagógusok politizáló hívei úgy képzelték, a hiperszelíd sztrájkmozgalom majd átterjed valahogy a többségre, a vállalkozások alkalmazottja is kiállnak majd az irodák meg boltok elé pár percre, szolidaritásból, és akkor jaj Orbánnak. Holott maguk a pedagógusok sem akarták megdönteni a kormányt, hanem úgy fogták fel az egészet, mint a Központosított Magyar Állam (alias KLIK) nevű munkaadóval szembeni hatalmas munkahelyi vitát. Ha a munkaadó teljesíti követeléseinket, nem lépünk ki a rendszerből, hanem fegyelmezetten teljesítjük a munkaköri leírásunkban szereplő feladatokat.

A másik nagy tömböt – nevezzük vállalkozóinak – a politikai kaszt több évtizedes munkával igyekszik lenevelni a szabadság igényéről. Elég nagy sikerrel. Mivel Magyarországnak ebben lépéselőnye volt, a kis- és középvállalkozásokban még mindig él valami kreativitás, élelmesség, ami például Szlovákiában – a két országot egyformán ismerők szerint – nem annyira jellemző. ((De tapasztalatom szerint Lengyelországban már régóta sokkal inkább jellemző, mint Magyarországon.)

A vállalkozókat, vállalkozásokat azonban nagyrészt vagy teljesen sikerült leszoktatni arról, hogy egyenlő versenyfeltételeket, szabadságot, teljesítmény szerinti érvényesülést várjanak el. Magyarul: attól várjanak üzleti sikert, hogy a tudásukat felhasználva a piacon minél többet adnak el, egyre több pénzért az áruikból vagy szolgáltatásaikból.

A bevétel forrása mindinkább a magyar állam lett, ilyen-olyan állami megrendelések vagy beérkező és továbbcsatornázott uniós pénzek formájában. Tudás helyett a politikai kaszthoz fűződő kapcsolatra vagy a legjobb esetben politikai lapításra volt szükség.

Ez a folyamat nem 2010-ben kezdődött. 2010 csak fokozati váltást hozott. Akik ma kétségbeesnek – tökéletesen jogosan – az állami álhirdetésektől függővé vált Népszabadság megszüntetése miatt, emlékezzenek rá, talán, hogy ez a függőség – és szinte az egész magyar minőségi sajtó kamuhirdetés-addikciója – lassanként, a szemünk előtt alakult ki, és bőven a szociálliberális kormányzás idején kezdődött.

Hogy egy jövedelmezőbb média-üzletágból is vegyek példát: volt ám siralom, amikor megszűnt az egyetlen országos kereskedelmi rádió is. Vége a médiaszabadságnak, „minden az államé”. Valójában már akkor vége volt, amikor a 2010-es választás előtt fél évvel az MSZP ostoba, immorális és tökéletesen piacellenes alkut kötött a Fidesszel a két országos kereskedelmi rádió frekvenciáiról. Abban a hiszemben, hogy a Fidesz majd a nagyon megnyert választás után is tiszteletben tartja a zsiványmegállapodásokat, ahogy szokta. Amelyik piaci terep politikailag fontos, azt megosztjuk egymás között, mert nekünk szabad, mindenki másnak, holmi piaci magánszereplőknek meg kuss. Pompás példa a politikai kaszt működésére.

„Mészáros Lőrinc” meggazdagodását sokan nézik utálkozva. Stadionok, Népszabadság. „Ezt is ő vette meg.” Orbán Viktornak azonban pedagógiai célja is van ezzel. Megmutatni, hogy ebben az országban a meggazdagodáshoz nem kell sem tudás, sem fiatal kortól bizonyított vállalkozói tehetség, se szakértelem, semmi. Aki ebben bízik, menjen a sunyiba. Csakis és kizárólag a politikai kaszt csúcsán lévők döntése és jóváhagyása kell hozzá. És nincs egy párt Magyarországon, amelyik ne Orbán feltételezett gonoszsága stb. ellen tiltakozna, hanem az ellen, hogy Orbán, alvezérei, udvaroncai, futroncai és cselédei mit művelnek – a több milliós magyar középosztállyal, ami rendes körülmények között nem tűrné, hogy elválasszák a jobb élettől. Amelyik maga is hagyja.

Mely belenyugvás – a szabadság örökölt megvetésén, avagy fordítva, a szabadság és méltóság iránti vágy elfelejtésén túl – ismét csak egy zseniális stratégia eredménye. Az uralkodó kaszt mindig pontosan annyi szabadságot és politikai szelepet hagy meg az ellenzék s benne az ellenzéki érzelmű középosztály politizáló tagjainak, hogy ellenfélnek érezhesse magát. Megint csak egy médiatörténeti példa: nem akadályozták meg a Klubrádió működését – igaz, ebben az amerikai nyomásnak is része volt –, csak azt akadályozták meg, hogy úgy működhessen, mintha kereskedelmi rádió volna egy médiapiacon. Megszüntetik a Népszabadságot – de azért van más nyomtatott sajtótermék, amit helyette olvashat az ellenzéki közönség. Miközben az írott médiának ma már gyakorlatilag nincs ráhatása a politikára. Informálhat bármilyen disznóságról, nem történik semmi. Legföljebb az újságíróval.

Azok a viszonylag jól élő, viszonylag tájékozott, de jobb és szabadabb életre vágyó állampolgárok, akik egy színes forradalom mozgatói lehetnének, abban az illúzióban élnek, hogy a kormányzatnak ők ellenfelei, s a kormányzat nekik ellenfelük. Miközben nem többek a politikai kaszt alávetett, erőtlen áldozatainál. Tudom, hogy ezzel szembenézni nagyon megalázó – „az nem lehet, én ennél többet érek, többször is megtörtént, hogy az a párt kormányzott, amelyikre én szavaztam” – de nem „mi” érünk ma kevesebbet. Legföljebb annyival, hogy az új, valóságos helyzetet az ellenzéki szavazók nem ismerik fel. A magyar politikai kaszt lett minden eddiginél zártabb és kíméletlenebb. Egészében kell elvetni, és nem abban bízni, hogy ha kellően megerősödünk, vetélytársai lehetünk, Nem a demokratikus vetélkedés viszonyairól és szabályzatáról van szó.

Itt kell visszatérnem a színes forradalmak egy olyan feltételére, amely Magyarországon szintén hiányzik. Vannak a kormányzati hatalom távozására várakozó ellenzéki politikusok, akik már addig is a kasztosodás különböző fokain álló hatalmi elit részesei voltak. A grúz Szaakasvili vagy az ukrán Porosenko is volt miniszter a forradalommal megdöntött kormányban. Nem lehet leakasztani egy másik elitet. A színes forradalmakat az uralkodó politikai elit/kaszt bomlása előzi meg és teszi lehetővé. Magyarországon ennek kevés jelét látni.

Ahhoz tehát, hogy Magyarországon színes forradalom kezdődjék, előbb az kellene, hogy a középosztály szabadságra vágyó (a szó hagyományos értelmében liberális) része tudomásul vegye pillanatnyi vert helyzetét, és ne bízzék abban, hogy egyenrangú ellenfélként győzhet a békés politikai (parlamenti) játszmában. Az öncsaló és liberálisnak csak érintőlegesen nevezhető MSZP-n kívül van még két nem liberális párt, amelyik nincs belül a politikai kaszton, de a Fidesz egyenrangú ellenfelének tekinti magát: a Jobbik és az LMP (egyenrangúságon most nem hasonló népszerűség értendő, hanem az, hogy úgy gondolják, azonos játékszabályok vonatkoznak rájuk). Az ő győzelmüknek is csak elméleti esélye van, de ugyanúgy nem hozna változást, mint a baloldalé.

A színes forradalomhoz arra lenne szükség, hogy a Fidesz belülről kezdjen bomlani, és ennek nyomán vagy ettől függetlenül fellépjen egy vagy több olyan új párt, amely a teljes régi politikai kasztot és együttműködő kültagjait, egyszóval a nem demokratikus, nem szabad, szándékoltan butító és arcátlanul igazságtalan rendszert tartja leváltandónak. Igaz, ha ilyenek létrejönnének, és megtörnék vagy egyszerűen nem vennék tudomásul a kaszt egyeduralmát, talán színes forradalomra se lenne szükség. Képviselnék azokat, akiknek ma nincs pártjuk, vagy csak hiszik, hogy van. Jelentéktelenségbe taszítanák azokat, akiket ma a magyar politikai világ örök és kimozdíthatatlan főszereplőinek tartunk. Nevetségessé tennék a politikai nyelvüket, ahogy Orbán és mások annak idején nevetségessé tették a kommunista funkcionáriusok nyelvét. Megnyernék békésen a választást, ahogy Közép-Európában szokás. Ha a legközelebbit nem, akkor a következőt. Talán.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.