Csőd

Azt a látszatot, amely szerint az iskolaügy normálisan működik, csak itt-ott van még mit javítani, bátran nevezhetjük kényelmes öncsalásnak, sőt csalásnak, és végre meg kéne tőle szabadulni.

 

Csőd
Illusztráció

 

Ezt a látszatot egyébként saját érdekeik ellenében önzetlenül éppen a pedagógusok gerjesztik. Azért, mert egy másik látszat is délibáb, mégpedig az, amely szerint az önkormányzatok vagy az állam tartja fenn az oktatást.

Nem. Az oktatást jelen pillanatban Szlovákiában a becsületes pedagógusok tartják fenn.

Vagy a semmiből, vagy a kevésből, ha az anyagiakat nézzük. Ha pedig a szellemieket, akkor szinte teljes egészében ők tartják a felszínen. Vagy kicsit fölötte, vagy kicsit alatta...

Mindenki más – nagyon kevés kivétellel – csak dumál. Mikrofonba, kamerába, jó reklámnak minősülő médiába.

A felsőoktatásban több befejezetlen reform oltja ki egymást, az akkreditáció és annak „bizottsága” egyes időszakokban perszonálisan is, de egyébként praktikusan egy vicc. (Ezzel a mondattal most nyírtam ki magam harmadszor a felsőoktatásban, -ból...) A finanszírozás ugyan elmozdult egy más irányba a regionális iskolaügyhöz képest, ám még mindig az önámítás és a lobbi vezérli.

Az lefejezett általános és a középszint filozófiai-elvi gondokkal küzd. Mert nem a gyerek és igényei állnak a központban, hanem az állam nevelő szerepe és a társadalminak kinevezett állampolitikai igények. Vagyis: milyen embereket akar az állam (az állam szerint pedig a társadalom...). Tehát a hatalmon lévő 4-évnyi életű struktúra. Ebből nem lehet semmilyen logikus oktatási rendszert felépíteni. Gyermekközpontút pedig végképp.

Az eredeti kompetenciákban, tehát tulajdonképpen lélegeztető gépen haldokló maradék, pl. az óvodák vagy a művészeti oktatás teljes mértékben kiszolgáltatott a fenntartó önkormányzat kényének, kedvének, ötletelésének, menstruálásának és főleg anyagi kondíciójának. Ezen a szinten létkérdések vetődnek föl – utóbbi iskolatípus minden financiális fejlesztésből kimaradt a rendszerváltás óta az átvitt kompetenciák alatt működőkkel szemben. Van, de nem jellemző az olyan „jó gazda”, amely nem csupán kifizeti az áramot a lélegeztető működéséhez, hogy le ne kapcsolják az elektromos művek, tehát életben tartásban (vagyis pénzben) gondolkodik, hanem a fejét használva: iskolában. Nem vitatom, hogy másfél évtized alatt volt időszak, amikor fejpénzelés kellett a rendszerbe, de ezeknek az időknek be kell fejeződniük, mert ezt a gondolkodásmódot nemcsak a kor, hanem a praktikum is meghaladta. Az iskolák gyerekszaporító versenyben vesznek részt, létszámpénz-gyárakként működnek, ha élni akarnak. Elsődleges céljuk a lét biztosítása. Ami alapesetben adott kellene legyen. Beteges, hogy emiatt a rezignált adófizető szülők nem lázadnak, de érthető, mert ők is egy előző, beteg oktatás termékei...

Az oktatás minősége sokadlagos: minden esetben pénz- (és ezzel együtt szerencsére, lásd e szöveg elejét) pedagógusfüggő.

A gyermek mint egyedi, megismételhetetlen személyiség igényei ezen sokadlagosság után következnek csupán.

Mármint a „rendszer” számára. A pedagógus számára nem mindig, de ő is csak a rendszer adta lehetőségek szerint képes a gyermekkel foglalkozni.

Nem az számít luxusnak, ami kidobott pénz volna, hanem már minden luxus, ami nem átlagos árú. Extrém, kitalált példa: Egy kisvárosi zeneiskolában nem az a luxus (aminek egyébként nem kéne luxusnak lennie) hogy akár egyetlen érdeklődő (elvégre egyedül is önazonos vagy és jogosult a jogaidra) miatt hatalmas és jó minőségű, tehát nagyon drága orgonát vásároljon, és mivel nem férne el, építsen neki egy az akusztika szempontjait szem előtt tartó új épületszárnyat. Ez ugyebár financiálisan irracionális volna, de vajon a gyerek a fontos, vagy a financiális racionalitás? Mindenkit megnyugtatok, nem kell félni az ilyen projektek megvalósullásától... Hiszen még a tornaterem sem normális minden általánosban, miért akarhatna akkor egy zenesuli orgonát, vagy egy koncerttermet (melyet egyébként az állami szabályzás előír)...

Egy kisvárosi zeneiskolában az a luxus, ha vesz két új fűtőtestet a nem működők helyett, vagy felhangoltatja az ötven éves pianínók harmadát. Vagy megjavíttatja az utolsó bizonyítványnyomtatásra alkalmas, csak éppen beteg nyomdáját. A gyermek egyéni igényeiről nem beszélünk. Vagy ha beszélünk, akkor halkan, ne hallják odafenn.

Két évtizednél régebben vagyok a pályán, több évig vezetői, netán „vezetői” státuszban, de még a legjobb akaratú, legmegértőbb fölöttes hatalom sem kérdezett rá soha, mik a diák, az oktatott/nevelt ember egyéni érdekei és igényei. Vagy nem érdekelte (csak a pénz) vagy sokkal jobban tudni vélte azt megkérdezés nélkül is... Legjobb esetekben egy tanszék, egy-egy konkrét feladat vagy egy-egy konkrét iskola rövid távú (1 hónap, max 1 év) igényei iránt mutatott érdeklődést és jó esetben megértést. Természetesen ezzel arányosak az iskolák vezetőinek jogkörei, lehetőségei is... (Most vajon megint kinyírtam magam?)

Mindenesetre ma, pontosabban tegnap esti a hír, az eredeti kompetenciákba eső intézmények fenntartói azért hadakoznak (legyünk korrektek: joggal) a jelenleg még virtuális tanárbér-emelés ellen (nem ez ellen kellene) az említett az intézményekben, mert az állam legutóbb sem egészítette ki a költségvetésből az emelés tételét, azt az önkormányzatoknak kellett állniuk. Tehát az iskolák terhet jelentettek. Tudjuk, az iskolákba járnak a gyerekek, akik mellékesen a jövő.

A miniszter pedig azt állítja (szintén joggal), egy majdani emelés kivétel nélkül, tehát kompetencia-besorolástól függetlenül mindenkire vonatkozni fog. Ha valaki nekem azt meri állítani, hogy ez a mizéria a pedagógusokról vagy a diákokról szól, hát én... Ez a pénzről szól. Mindkét félnek igaza van a maga módján, a gyerek pedig ki lett öntve a fürdővízzel.

A fejpénz tabuját le kell dönteni.

Sok egyéb rendszerhiba javításán kívül elsősorban az oktatás elveit, tartalmát és finanszírozását – együtt, egy időben, koordináltan – kellene megváltoztatni. Nem a politikai akarat szerint. Nem a lehetőségek szerint. Nem a társadalmi igények szerint. Nem a közösségek akarata szerint. Nem a divatok szerint. Nem a regionális izék szerint. Nem a négyéves vagy akárhány éves tervek szerint.

Ne legyünk már kicsinyesek (és ez az egészségügyre is vonatkozzon). Az iskolának nem Gútán, Füleken vagy Kassán kell „jónak” lennie, hanem a diákok számára.

Nem Gútán, Füleken vagy Kassán kell versenyképesnek lennie a gyereknek, de még csak nem is a világban – persze kell, de ez szintén totálisan másodlagos:

a diáknak boldog és jó és művelt és felkészült emberré kell válnia, s az iskola (ne „tegye” azzá direktíve, hanem) ebben segítsen neki, támogassa. Akárhány évig (élethosszig...), akárhány pedagógussal, bármilyen óraszámban, bármennyi eszközzel, megkötések nélkül stb.

Az iskola kapjon annyi pénzt, amennyire – most tessék eldönteni, elrugaszkodunk-e végre a „merjünk kicsik lenni” és az „úgyse lehetséges” típusú gondolkodástól, leírom, vigyázat, naiv őrület következik:

szóval az iskola (minden iskola) kapjon annyi pénzt, amennyire szüksége van. Ahhoz, hogy a gyermek érdekében jól és mindig jobban dolgozhasson.

Nem, nem fogja elverni...

És az állam a központi program standardjait és minőségi izéit felejtse el, mert az iskolai oktatási program ne azokból induljon ki, hanem a gyermek igényeiből, és ne százalékban, óraszámokban kifejezve kapjon „ellenőrzött” szabadságot (és a tanfelügyelet szintén szükségtelen szerintem – lehet szörnyülködni), kapjon teljes szakmai szabadságot. És normális pedagógusképzést. Mert a jó tanár ezek nélkül is tudja, mit és hogyan, s a felsoroltak nem segítenek neki többet, mint a szakirodalom, csak gúzsba kötik. Ha egy gyereknek négyszer annyi óra, tanár, eszköz kell, mint a többinek, mert ő vagy „gyengébb” vagy „erősebb” a többieknél, akkor kapjon annyit.

Amennyire szükség van. (Mint a beteg gyógyszert: olyat és annyit, amilyenre és amennyire szüksége van. Várakozási idő, jóváhagyási procedúra és pénzszámolgatás nélkül.)

Tessék nekem elhinni, hogy ez a pénz és ez a szabadság nem lenne kidobott pénz. A legszentebb „dolog” végett adnánk ki.

Persze, lehetne abból az összegből választások előtt 10 méter járdát is foltozni. Vagy a nyugdíjasoknak kultúrműsort foltozni. Majd a helyi suli szívesen (tényleg szívesen) zenél, táncol, szaval nekik. Ingyen. Örömmel. De attól még az iskola ma szó szerint vagy képletesen csődben van. Anyagi és / vagy szakmai csődben. Mert nem látszik az alagút vége.

Az iskolát csak a pedagógus hangyák cipelik a hátukon a sötétben a remélt, valakik által kegyesen és ismételten ígért, de mindig csak ígért fény felé.

Lehajtott fejjel.