Egészségügy: Egészségtelen, sőt veszélyes!

Az egyik, hogy – a kiváló szakemberek jelenléte és áldozatos munkája ellenére – rettenetesen rosszul szervezett (mondhatnánk: szervezetlen), ami a talán nem is feltétlenül kevés (de igenis, kevés) pénz elosztásában is megnyilvánul.

Azzal már sokan találkozhattunk, hogy egy-egy vizsgálat vagy műtét csak az ország másik felében végezhető el. Azzal is, hogy egy időpont kérése miatt majd telefonáljunk két hónap múlva, hogy további két hónap múlva esedékes dátumra talán kapjunk terminust, persze, csak ha a biztosítónk is úgy akarja. Hogy egyes gyógyszerek, kezelések alkalmazásának jóváhagyása kivárhatatlanul sok időt vesz igénybe. És így tovább… A kisember, a páciens mindennapi nyomora… WC-papírt, kanalat, lázmérőt vigyél magaddal a kórházba, olykor WC-ülőkét is, törülköző nem kell, mert meleg vízre ne számíts… Hogy a begipszelt kezű gyereken három napig ugyanaz a sáros trikó van, amelyben leesett a lóról, s mikor végre a többedik altatás után (mert előszörre nem sikerült összeilleszteni a csontokat) elkezded a kórházi szobában megmosdatni, te csipdosod le róla a rajta felejtett műszercsatlakozó tapadókorongokat… Hogy az ágyhoz kötött fekvőbeteg mindennap délután tud először enni, amikor a látogató rokonsága végre szájába teszi a műfogsorát, amit reggel óta a kórházi személyzet egyetlen tagja sem volt képes leöblíteni és átadni a betegnek. Hogy a beteg otthonról kórházba bevitt egyéb, kistáskányi gyógyszereiről négy nap után derül ki, azokat a beteg nem kapja, mert az átvevő nővérke betette a szekrénykébe és senkinek sem szólt róluk – s ezek szerint egyetlen orvos sem olvasta a kórdokumentációt… Hogy egy osztály főorvosa azzal engedi haza a pácienst: „jobb lenne neki otthon, nehogy már itt még valamit elkapjon…”

És folytathatnánk. Pedig ebben az országban olyan orvosok (is) dolgoznak, akik az év egy részét külföldi tanulással, sőt oktatással és kutatásokkal töltik, akik publikálnak, nemzetközi eredményeket érnek el. S akik miatt külföldről is érkeznek Szlovákiába akár fizető betegek. És egyetemi hallgatók, hogy tőlük tanuljanak. És dolgoznak olyan nővérkék és ápolók is, akik nem fizetésből élnek, hanem lelkiismeretből és jóérzésből.

A másik nagy baj az, hogy már nem a betegek ellátása, a kutatások, a gyógyítás a cél, hanem valamiféle politikai gazdasági szörny felhizlalása, miközben nincs válogatás a módszerekben.

Az ellenzék mostanában nem először készül(ne) leváltani a kormányzati ciklus második egészségügyi miniszterét. (Hasonlóan fogyókellék az ilyen, mint az iskolaügyi tárcavezetők, csak épp maguk a kormányok báboznak, kéjelegnek velük üzletszerűen.) E ciklus nem egészen négy évében volt már CT-botrány, Penta-mizéria, kassai egészségügyi maffia-elmélet, az állami egészségügyi biztosító igazgató skandaluma a pénzzel tömött nénikéje miatt, legújabban pedig az államtitkár párnázza ki a saját (pardon, a felesége) cégét a mi pénzünkkel.

A kormányfő erre annyit mond, jönnek a választások, minek már pár hónappal azok előtt leváltani akárkit… Hát tényleg, minek bármit is tenni, vagy gondolni… Amikor itt van a megváltó Fico…

Teljesen nyilvánvaló, a jelenlegi bábminiszternek eszében sincs egy-két látszatintézkedésen túl semmilyen rendszerszintű változás bevezetése. Mondjuk, nem is nézzük ki belőle, hogy képes lenne ilyesmire… Ha Fico engedné, akkor se… Márpedig ez a rendszer egyszerűen nem egyeztethető össze a demokráciával. Egyetlen (konkrét, illetve típusú) demokráciával sem. Az általa ígéretek szintjén megcélzott szociáldemokráciával pedig – micsoda cinizmus!, micsoda cinizmus! – végképp nem.

Ebben a korrupt és alkalmatlan rendszerben nincs esélyegyenlőség, sem igazság. Sem döntéshozatali szinten, sem a megvalósítás terén.

Tévedtem a cikk elején, nem kettő, hanem minimum három nagy baj van. A harmadik baj, azok mi vagyunk.

Mi, potenciális és valós páciensek. Mert polgárként az égadta világon semmit sem teszünk ez ellen. Nincs látható közfelháborodás, tiltakozás, tüntetés, nincs erős civil szerveződés, nincs társadalmi nyomás, nincs semmi. Kussolunk, és várjuk, hátha mi is bejutunk a következő hat-hét órában a rendelőbe, meg se mukkanunk, nehogy csak holnapután kerüljünk sorra… Ennél az elsárkányosodott, kékköpenyes, ajtónálló hárpiánál… Morgunk otthon, a bátrabbak a rendelőben is, halkan, a bajszuk alatt (én itt, a Parán), a még bátrabbak akár szólnak is, de persze a vérmes nővérke rájuk vágja az ajtót, úgyhogy minek…

Sőt, annyira elfogadjuk egy európai polgári demokráciában ezt a minősíthetetlen „rendszert”: a következő választásokat ugyanaz a Fico nyeri majd, aki ezt is „üzemelteti”. Mert megfelel??? Ez megfelel? Lásd a preferenciákat: rohadtul megfelel!

Pedig ez tényleg nem arról szól, irigyeljük-e az orvos, a nővérke vagy a miniszter fizetését, vagy féltjük-e eléggé beteg hozzátartozóinkat. (Ha félteni kell őket az egészségügyi rendszerben, az már önmagában rettenetes!) Ez most már, a lepusztultságnak ebben a stádiumában nem elsősorban Čislákról, Zvolenskáról, Paškáról, Mikloširól, Pažinkáékról, Rosocháról, Sučkováról, Forairól és mittudoménmég milyen nevekről és a tán feneketlen zsebükről szól. Meg a mi lyukas, adófizetői zsebünkről… Nem csak pénzről! Nem csak arról, hogy a szlovákiai egészségügy egészségtelen. Beteg. S mintha rossz példája fertőző is lenne…

Itt azért mégiscsak emberéletekről van szó! Nem???!!!