Megosztás
Orbán Viktor szokásához híven nagy ívű, a saját politikai vízióját összefoglaló évértékelő beszédet tartott kedden a budai Millenárisban. A miniszterelnök az immár megszokott módon az európai értékek válságának keretén belül vázolta fel kormányának politikáját. Az EU országaiban uralkodó állapotot ezúttal a tervek és remények megingásaként, „behorpadt” európai öntudatként ábrázolta. Szerinte az európai valuta bedőlése ma már nem politikai sci-fi, és 2012 még lehet a komoly recesszió éve.
Ezzel a helyzetjelentéssel nehéz vitatkozni, noha az a kérdés mindenképpen felmerül, hogy Orbán Viktor és kormány a barikád melyik oldalán áll, amikor az európai értékekért folyó harcról van szó: hiszen pont a Fidesz vezetője volt az, aki az EU soros elnökeként brüsszeli tiranniára utalgatott és a saját tengely körül való forgás szükségességéről értekezett. Akkor, amikor az EU kritikáit „hazánkra zúduló méltatlan pergőtűzként” aposztrofálja, esetleg „az európaiak okoskodó aggodalmasságának”, felerősíti ezt a kérdőjelet. Akkor pedig, amikor úgy fogalmaz, hogy Európa azt szeretné, hogy visszaálljon a „korábbi rendszer”, amely nekik profitált, akkor a kérdőjel felkiáltójellé válik.
Orbán egy a válság által súlyosan érintett, de már korábban meggyengült Magyarország képét festette meg. Időszámításának első kulcspontja a rendszerváltás, amelynek ethoszához gyakran visszanyúl (most nem tette). Ezt követte a mulasztásokkal tele húsz év, majd az első Fidesz-kormányzás (implikált) sikere után 2002 után az „elmútnyócév”.
Orbán egy a szocialista kormányok súlyos hibái által leterhelt, ezért lehetőségeiben korlátozott országról beszélt, amelyet lehetetlen néhány hónap, vagy akár egy-két év alatt tökéletesen helyrehozni. Az elmútnyócév egyébként is gyakorta visszatérő elem volt: a gazdag, minden mozgathatót ellopó, aztán a süllyedő hajót elsőként elhagyó, majd most az üzlettársaik szoknyája mellől handabandázó szocik képét nehéz lett volna ennél plasztikusabban megfesteni.
Orbán – különösen beszéde első felében – Magyarország minden létező problémájáért a szocialista kormányzatokat okolta, és tulajdonképpen az ő „hatalmas hibáik” voltak azok, amelyek lehetővé tették azt az implikált „rendkívüli állapotban” zajló kormányzást, amit most a Fidesz folytat.
Orbán szerint kormánya egy erős, független, szabad ország létrehozására törekszik, biztonságos élettel, tisztességes munkával, biztos megélhetéssel.
Ebben három fő akadály hátráltatja a beszéd során minden esetben a kormánnyal azonosított „népet”: a hiteltartozások, a munka elvesztett becsülete és a lakossági megtakarítások hiánya (mindhárom az elmútnyócév eredménye).
Orbán nemzetpolitikai víziója tehát egy az adósságaitól megszabadult, a munkán alapuló társadalom, melyben egyértelműen a középosztály játszik főszerepet.
A miniszterelnök elismételte a középosztály és leszakadók „szövetségének” tézisét: később azonban a középosztály érdekeit képviselő kormányról beszélt. Ez utóbbi mindenképpen jobban összhangban van a realitásokkal, hiszen a kormány eddigi intézkedései kimutathatóan negatívan érintették a szegényebbek életszínvonalát.
Az egyébként gazdagellenességre utalgató retorikában érdekes csavar volt, amikor Orbán úgy védte az egyenadót, hogy hiába lenne progresszív adó, azt a gazdagok úgyis kijátszanák.
Az ember nehezen tud szabadulni a gondolattól, hogy miközben a miniszterelnök a „csaló milliomosok” toposzát pufogtatja, aközben kikacsint az új adórendszer által maximálisan kedvezményezett leggazdagabbakra is. (Legalább a republikánusok talán még a fentieknél is átlátszóbb „védjük a munkahelyteremtőket” retorikáját nem alkalmazta.)
Orbán beszéde alapján elvárná, hogy ezen problémákat az ország lakói nagyjából rendezettnek tekintsék, belátva hogy Magyarország ma már „új talpakon áll”. Ezen a ponton érdemes megvonni annak a mérlegét, hogy mit sikerült, és mit nem sikerült megtenni a kormánynak eddig nagy nemzetpolitikai elképzelései közül.
A Fidesz brutálisan, de eredményesen rendezte a lakossági eladósodottság kérdését. Az eljárás valóban nem volt szép – sem az érintett bankok, sem a hitelt nem felvevők szemszögéből. Az ügy sokat tett hozzá ahhoz, hogy Magyarország januárra gazdaságilag a tönk szélére került: ha azonban a kormány megússza ezt a kört, és sikerül a stabilizáció az IMF-csomag bebiztosítása révén, úgy az ország valóban egy gonddal kevesebbel néz szembe.
Orbán ezt a tényt – a Start munkaprogram beindításával közösen – hajlamos a munka értékének visszaállításaként értelmezni. Ez mindenképpen egy ambíciózus kijelentés, azonban ha valaki képes lenyelni a közmunkaprogram filozófiáját, a munkába visszahívott nyugdíjasokkal szembeni fellépést és a végtörlesztés módját, akkor kijelenthető, hogy az ország valóban jobban hasonlít jelenleg egy munka által motivált társadalomra, mint korábban. A fő kérdés itt az, hogy az eszközök keménysége által okozott problémák arányban vannak-e az elért eredményekkel: egyelőre úgy tűnik, hogy a válasz erre a kérdésre negatív.
Orbán a magán-nyugdíjpénztárak bedarálását, a bankadót, a válságadókat és a végtörlesztést az „előző korszak haszonélvezőinek” egyfajta megsápolásaként értelmezte, mindenesetre jelezve, hogy az eljárás nem volt szép, csak szükséges.
Ezek az eljárások – különösen az elsők – azonban még annyira sem elfogadhatóak, mint a fentiek, hiszen pontosan a demokratikus alapelveket, és elsősorban a magántulajdon védelmét kérdőjelezték meg, súlyosan elapasztották az országgal szembeni bizalmat és egyben növelték a gazdaság kiszámíthatatlanságát. Ezen pénzek felhasználása ráadásul nem strukturálisan, hanem csupán esetileg csökkentette az államadósságot és a költségvetési hiányt, ami tovább rontja az eset megítélését.
Hiába mantrázza azt a kormány azt, hogy az adósság csökkent, mert ez tényszerűleg nem igaz. Ezt a célkitűzést tehát az Orbán-kormány az eddigiekben bukta, és félő, hogy a tavalyi einstandolások megismétlésének hiányában idén a helyzet még rosszabb lehet.
Érdemes megemlíteni még az iskolarendszert. A miniszterelnök a szakképzés megerősítését, a képzetlen felnőtt munkanélküliek kiegészítő oktatását és a felsőoktatás átszervezését látja a követendő útnak. Előbbit a piacképesebb munkaerő létrehozása, utóbbit az állami pénzen nevelt munkaerő otthontartása motiválja.
A valóság azonban itt élesen elválik az elvektől: a szakképzés megerősítése a csökkentett tanköteles korhatárral ugyanis éppen a szegényebb rétegek a középosztálytól való leszakadását és kasztosodását hozhatja magával, sőt: ez mintha a program implicit filozófiája is lenne egyben. Mindeközben hiába állítja a miniszterelnök, hogy az új, brutális tandíjakkal jelzett felsőoktatásba bárki bejuthat, aki csak akar, ez ugyanis a jövőben aligha állja meg a tények próbáját. Az a felvetés pedig, hogy a diákok hitelből tanuljanak, élesen ellentétes a kormány lakossági adóellenes filozófiájával, a kamat 2%-on való rögzítése ellenére.
Orbán Viktor beszéde nagy ívű volt, de hiányzott belőle a nagyvonalúság. Szerinte az ellenzék problémája az új alkotmánnyal az, hogy lehetetlenné teszi a lopást a tőle balra állók számára.
Ez sértő nagyképűség, ahogyan a saját kormánya teljesítményének gyakorlatilag hibátlanra való értékelése és az EU kioktatása is.
Az vitathatatlan, hogy az orbáni vízió nagy vonalai inspirálóak, és valóban a legfontosabb társadalmi problémákra adnak egyfajta választ. A társadalom elöregedőben van. A diplomások emigrálnak. Túl kevés a dolgozó és az adózó. Az állam finanszírozása nehéz az adósság miatt. Az EU valóban értékválságban van. Csupa igaz állítás. Azonban azok a válaszok, amelyeket a felvetett kérdésekre a kormány ad, brutálisak, önkényeskedőek, nem mentesek a korrupciótól és a zsákmányelvűségtől, a demokratikus intézmények leépítését/áramvonalasítását gyakorlatilag automatikusan megfizethető árként kezelik, a szimbolikus politikát eszközként használják.
A kormányzati kommunikáció gátlástalan, az alsóbb rétegek érdekei másodrendűek, az európai értékek felülvizsgálandóak, az ellenfelek kívül állnak a hasznos kommunikáció terén. Mindamellett a kormány jelenlegi lépései sok esetben kimondottan antitézisét jelentik azoknak az elveknek, amelyeket ellenzékben vallottak, és amelyekkel nyolc évig bénították a szocialista kormányokat.
Orbán Wayne Gretzkyt idézve arról beszélt, hogy nem oda kell korcsolyázni, ahol a korong van, hanem oda, ahol lesz. Az egyértelmű, hogy ő már azt a pontot nézi egy ideje, ahová szerinte a korong érkezni fog majd egyszer. Mindeközben azonban a hasonlat keretein belül maradva a szabályok határain kívül álló szerelések sorát hajtja végre, az ellenfél szurkolóit folyamatosan és szándékosan inzultálva, mindent egy lapra feltéve.
Orbán Viktor – szemben az örök taktikus Gretzkyvel – országváltó víziójától vezérelve teljes sebességgel robog a korong után. Mit utána, előle!
Nehéz nem érezni legalább egy csöppnyi szimpátiát azzal kapcsolatban, hogy problémákat lát, és ezeket saját víziója szerint akarja orvosolni. Ez az emberi vonás azonban jó mélyre merül az arroganciának, a valóságtól való elszakadásnak és a raszkolnyikovi kiválasztottság-érzésnek abban a masszájában, ami a keddi beszédét annyira jellemezte.