„A gyereknek is ugyanolyan minőségi műsort kell csinálni, mint a felnőtteknek”

A legkisebb gyerekektől kezdve egészen a felnőttekig mindenki rajong a műsoraikért. Mára több mint ezer előadást tudnak maguk mögött, a hazai és magyarországi települések mellett felléptek már Hollandiában, Németországban, Ausztriában, sőt, Londonba is hívták őket. Remekül értenek a gyerekek nyelvén, akik örömmel szerepelnek az egyes darabokban. Az ekecsi Kuttyomfitty Társulat tagjaival, Dobsa Tamással és Dobsa Fodor Mónikával beszélgettünk.

„A gyereknek is ugyanolyan minőségi műsort kell csinálni, mint a felnőtteknek”
Fotók: Cséfalvay Á. András – további fotókért kattints!

„Egyszer volt, hol nem volt, a Dunán is túl, ott, ahol a tánc és a mese az úr, volt egy kis csapat, a nevük Kuttyomfitty Társulat.” Két állandó tagja Dobsa Tamás, a Népművészet Ifjú Mestere, Fülöp Ferenc- és Martin György-díjas néptáncos, valamint felesége, Dobsa Fodor Mónika, szintén a Népművészet Ifjú Mestere, Fülöp Ferenc-díjas. A társulat alkalmi tagja Kurdi Gábor, hangszerkészítő és előadó, ugyancsak kiérdemelte A Népművészet Ifjú Mestere címet.

Manapság zömmel gyermekek alkotta közönségnek mutatnak be olyan műsorokat, amelyek a táncos élmény mellett néprajzi, zenei és irodalmi ismeretekhez is juttatják őket. Műsoraikban egyedülálló módon négy előadói eszközt alkalmaznak: táncot, éneket, szöveget és bábokat. Iskolákban és óvodákban, falunapokon, táborokban, fesztiválokon és egyéb rendezvényeken lépnek fel.


A társulat 2011-ben alakult. Mi minden történt veletek azóta?

Tamás: Valóban, 2011 végén alakultunk, majd az első bemutatónk 2012 januárjában volt. Akkor hagytam fel a hivatásos táncolással az Ifjú Szivekben, Mónika pedig már korábban befejezte, a gyerekek születésekor. De táncolni azért továbbra is szerettünk volna. Állandóan műsorötletek motoszkáltak a fejemben, akárcsak most is. Eleinte még nagyobb társulatban gondolkoztam, több táncossal, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez valószínűleg nem fog működni. Nem sokkal később jött az ötlet, hogy akár bábokkal is helyettesíthetnénk a többi szereplőt, ehhez azonban akkor még csak nem is konyítottunk. Mónika akkoriban járt Waldorf-pedagógusképzésre Budapestre, ahol megismerkedett Rebro Ágival, aki már több mint 30 éve foglalkozik bábozással.

Mónika: Áginak volt is kedve az együttműködéshez, de sajnos csak fél évig dolgoztunk együtt a társulatban, mert nem tudta vállalni az ezzel járó többletmunkát. De a későbbiekben is számíthattunk rá.

Hét évvel ezelőtt bizonyára még nem gondoltátok, hogy ennyire népszerű és sikeres lesz a társulat.

T: Miután bemutattuk az első műsorunkat, A betyárok így éltek, úgy éltek… című darabot, azt hittük, hogy 10-15, maximum 20 előadás lemegy, és azzal véget ér a történet. Csakhogy pont az ellenkezője történt: felgyorsultak az események, és május elején máris bemutattuk a következő előadásunkat, Az elvarázsolt királykisasszonyt. Ebben a műsorban már nem szerepeltek bábok, egyszerűbb volt a díszlet és az előadás is rövidebb volt, elsősorban óvodásoknak íródott.

M: A műsor után megtáncoltattuk az ovisokat, nagyon élvezték. Ezt a darabot is játsszuk a mai napig. Nem sokkal később elkészült az egyik legjobban sikerült műsorunk, Az eltáncolt cipellők, ami máig a kedvencem.

T: Eredetileg három szereplőre terveztük az előadást, de Ági épp akkor jelezte, hogy nem tudja vállalni a fellépéseket, ezért át kellett írnunk az egész darabot. Ekkor kértük meg, hogy avasson be bennünket a bábozás rejtelmeibe.

Győztétek ezt a gyors tempót?

M: Először olyan volt, mint egy versenyfutás. Szinte másodperceken múlt, hogy beérek-e időben két álöltözés közt, de mára már nagyon belejöttünk.

T: Így százötven Eltáncolt cipellők-előadás után bizony illik is belejönni. (nevet)

Majd megérkezett a társulathoz Kurdi Gábor...

T: 2013-ban egy felnőtteknek szóló, pajzánabb darabbal jelentkeztünk, ez lett az Aranyfészek, aranymadár. Év végére elkészítettük az első ünnepi műsorunkat, a Betlehem csillagát, amelyet csak az adventi időszakban játszunk. Szerettük volna, ha a kisböjti időszakban élőben szólalnának meg a hangszerek. Ekkor találkoztunk Kurdi Gáborral, akit már korábban is ismertem. Az együttműködés annyira jól sikerült, hogy a legújabb gyermekdarabunkban, az Ördöngős dudásban már Gábor lett a főszereplő.

M: Egyébként ezt a darabot is Tamás írta hagyományos pásztortörténetek alapján. Először tehát csak zenélni kértük fel Gábort, de az együttműködés elején máris kiderült, hogy nagyon jól megállja a helyét a színpadon.

A legtöbbször élő zenekar nélkül dolgoztok, de ez cseppet sem kelt az emberben hiányérzetet. Ennek mi lehet a titka?

T: Nem okozna különösebb problémát élő népzenekarral fellépni, de azt nem mindenki képes megfizetni. Előfordul, hogy külön kérésre zenekart is viszünk magunkkal, a fellépések 80 százalékában viszont gépzenét alkalmazunk. Ennek ellenére mégis minőségi aláfestéssel tudunk szolgálni, ugyanis zenei kíséretünk feljátszásait Németh Dénes zenekarának köszönhetjük, amelyek stúdióban, a társulatunk számára készülnek.

Ami a célközönséget illeti, az óvodásoktól kezdve egészen a felnőttekig rajonganak a műsoraitokért. Hogy létezik, hogy egyszerre ennyi korosztályt meg tudtok fogni?

M: Az a titka, hogy változatosnak kell lenni. Például amikor az agárdi Hal-, Vad-, Bor- és Pálinkafesztiválon léptünk fel, észrevettük, hogy miután elkezdődött a mese, nemcsak a gyerekek, hanem fiatal párok, felnőttek is megálltak, és nézték az előadást, mert lekötötte őket. De ilyennel  számtalanszor találkozunk, nagy örömünkre.

T: Meg kell említenünk, hogy manapság sok előadó – természetesen tisztelet a kivételnek – mintegy hülyére veszi a gyereket. Nem szabad a gyerekeket lekicsinyíteni, és azt feltételezni, hogy ők mindent bevesznek, ez nem igaz. A gyereknek is ugyanolyan minőségi műsort kell csinálni, mint a felnőtteknek. És ezért van az, hogy a felnőttet is érdekli a darab. A gyerekek gyakran még kritikusabbak, mint a felnőttek. És persze őszinték. Megmondják azt is, ha nem tetszik, amit látnak, vagy ha unalmasnak tartják az előadást.

Milyen formában és mértékben jelenik meg előadásaitokban a tanító szándék?

T: A darabokba mindig próbálunk belecsempészni olyan dolgokat, amelyek tanító jelleggel bírnak. Az eltáncolt cipellőkben például megpróbáljuk bemutatni az egyes néptánctípusokat mesébe bújtatva. A felső tagozatosoknak és középiskolásoknak készült a Magyar Tánctár, ami pedig egy rendhagyó tánctörténeti óra, de a kisebbek is épp úgy élvezik. 

M: Nem szájbarágósan, hanem mesébe burkolva igyekszünk tanítani. És nem utolsó sorban az is fontos, hogy mi is jól érezzük magunkat előadás közben, mert azt a közönség is érzi.

A gyerekek interaktív módon is részesei az előadásoknak?

T: Ez változó, a darabtól függ. Jelenleg négy olyan előadásunk van, amelyek interaktívabbak. Ilyen például a Cirkusz Folklórikusz, a Kukorica Jancsi, a Vitéz! vagy a Három az igazság!, amelyben Mátyás királyról szóló három mesét dolgoztunk fel. Az eltáncolt cipellők és az Ördöngős dudás másként interaktív, ezekben elsősorban kommunikálunk a gyerekekkel. Vannak olyan előadásaink, amelyekbe még felnőtteket is bevonunk, a Kukorica Jancsiban néha apukák alakítják az óriáskirályt. A gyerekek mindig szeretik, ha szerepelhetnek, de olyan is előfordult már, hogy annyian jelentkeznek, hogy alig tudtunk választani közülük.

A képzelőerő fejlesztésén kívül miért fontos az alapiskolás diákok életében, hogy rendszeresen részt vegyenek különféle előadásokon?

T: Ha a szülők rendszeresen elviszik a gyerekeket színházba, akkor már tudják, ott hogyan kell viselkedni. Akik viszont nem tudnak eljutni színházba, legalább az iskolában átélhetnek egy hasonló élményt. Igyekszünk a lehető legnagyobb mértékben megteremteni a színházi hangulatot. Természetesen az sem előnyös, ha túl gyakoriak az előadások, mert a gyerekeknek szükségük van várakozási időszakra is. Az árainkat is úgy próbáltuk meghatározni, hogy mi se fizessünk rá, ugyanakkor mindenki számára megfizethető legyen. Fontos számunkra, hogy eljussunk olyan helyekre, amelyekre egyébként nem jutnánk el, és segítsünk, ahol arra szükség van. Az egyik előadás végén például Mónika lehúzta a saját zokniját, és feladta azt egy gyerek lábára, mert télen mezítláb volt. Igyekszünk segíteni, amennyire tőlünk telik.

M: Egyébként a minisztérium által biztosított kulturális utalványokat is elfogadjuk, ezáltal pedig gyakran lépünk fel olyan iskolákban, ahol a gyerekek zöme hátrányos helyzetű. Mindig nagyon örülnek nekünk, rengeteg szeretetet kapunk tőlük, és mi is nagy örömmel megyünk hozzájuk.

Külföldről is kaptok felkéréseket?

T: Az előadásink csaknem felét magyarországi fellépések teszik ki. Ezen kívül idén már voltunk Ausztriában és Németországban. Korábban Hollandiában is jártunk, amikor a helyi magyar szervezet megalakulásának 60. évfordulóját ünnepelték. Idén is hívtak bennünket, de sajnos nem tudunk minden meghívásnak eleget tenni. Nagyon hosszú az út, nekünk pedig mindenhova autóval kell utaznunk, hiszen a díszletet vinnünk kell magunkkal. Erdélyben is voltunk már, idén készülünk Vajdaságba, és ha minden igaz, akkor jövőre Londonban is fellépünk. De ugyanúgy szeretünk itthon, a szomszédos településeken is fellépni, nem teszünk különbséget a felkérések közt. Londonba először szeptemberre hívtak bennünket, de mivel azt a bizonyos hétvégénket itthon már lefoglalták, nem mondhattam le.

M: Tavaly októberben Budapesten, a Nemzeti Színházban is felléptünk egy családi vasárnapon. Először nem is hittem a fülemnek, amikor Tomi mesélte, hogy meghívtak bennünket. Fantasztikus volt a hangulat, és óriási megtiszteltetés volt számunkra, hogy Törőcsik Mari öltözőjét ideiglenesen a Kuttyomfitty Társulat kapta meg.

Milyen munkafolyamat előzi meg az egyes darabok színpadra kerülését?

T: Először is kell egy jó ötlet. Mi is nyitott szemmel járunk, a legváratlanabb pillanatokban jönnek az inspirációk. Az új műsorunkat, a Három az igazság! című előadást már régebb óta tervezgettük, majd amikor megsúgták, hogy az Arany-év után 2018-ban Mátyás király-emlékév lesz, elkezdtünk rajta dolgozni. Kiválasztottuk a táncokat és a meséket, amelyeket feldolgoztunk.

M: A darabokat Tamás gondolja ki, hiszen neki született rendezői érzéke van. Tudja, hogyan működik majd a darab, én pedig tanácsokat adok neki, véleményezem az ötleteit, és így együtt még többet ki tudunk hozni a darabból.

A díszlelet is magatok készítitek?

T: Megtervezzük, de nem vagyunk annyira ügyesek a festészet és a varrás terén, hogy meg is alkossuk. A társulat indulásától Szabó Szilvia díszlettervező és -kivitelező készíti el a hátteret. Miután összeállt a műsor és elkészült a díszlet, következik a próbafolyamat, amely ugyanúgy működik, mint minden más színháznál: jönnek a főpróbák, javítgatunk. Törőcsik Mari szavaival élve: egy darab a tizedik előadás után kezd igazán működni.

M: Ahogy telik az idő, egyre inkább kerülnek a helyükre a dolgok. A Cirkusz Folklórikuszban épp a minap jutott eszembe egy új poén, pedig már több mint 130-szor előadtuk.

Kikhez fordultok szakmai tanácsért?

T: Hamar rájöttünk arra, hogy ha énekelni akarunk színpadon, bár egyikünknek sincs rossz hangja, szükségünk van segítségre. Elsősorban azért, mert tenni szeretnénk annak érdekében, hogy fejlődjünk. Több mint öt éve járunk Korpás Évához énekórákra, és ugyanilyen megfontolásból kértük fel Molnár Xéniát, hogy beszédtechnikai és színészeti fortélyokat tanítson nekünk.

M: Általában akkor megyünk énekórára, amikor többet éneklünk az egyes előadásokban, és akkor színészórára, amikor többet beszélünk a darabban.

Melyik az az műsor, amelyet a leggyakrabban adtok elő?

T: Az eltáncolt cipellők és a Cirkusz Folklórikusz – ezeket a műsorokat már több mint százszor előadtuk. A cirkuszt általában azért szeretik, mert nem nehéz követni a történetet, valójában egy néptáncos elemekkel átszőtt cirkuszi előadás. De sokat játsszuk Az elvarázsolt királykisasszonyt is. Vannak időszakos előadásaink is: a december a Betlehem csillagáé, márciusban pedig a Magyar virtust játsszuk, amely az 1848/49-es szabadságharcnak állít emléket. Legújabb a Három az igazság!, amely már a 13. előadásunk, jelenleg ezzel próbálunk minél több helyre eljutni. Több mint tíz magyarországi fesztiválon is részt veszünk idén nyáron: meghívást kaptunk például a kapolcsi Művészetek Völgyére, Sárospatakra és Gyöngyösre is.

Az elmondottak alapján úgy tűnik, nem jelent különösebb hátrányt, hogy nem rendelkeztek kőszínházzal.

T: Jól jönne egy állandó hely, ahol főleg próbálni tudnánk, na meg akár játszani is. Nem nagy színházra gondolok, hanem például egy saját próbateremre vagy egy kis parasztházra, ami a mi céljainkra van átalakítva. Igazából már nevet is adtam a székhelyünknek. (nevet)

M: Kétszer voltunk már bérletesek a Kassai Thália Színházban. Nagyon jó érzés, amikor hangosítóval dolgozhatunk, vagy amikor afelől érdeklődnek a színházban, hogy segíthetnek-e valamiben. De legalább ennyire szeretem, amikor hazai közönség előtt lépünk fel, vagy olyan helyeken, ahova egyébként nem jutnánk el. A közönség nagyon hálás tud lenni. Előfordult olyan is, hogy egy községben az első előadáson megközelítőleg harmincan voltak, majd amikor egy év múlva ismét ellátogattunk, már megtelt a kultúrház. Elmondhatatlanul jó érzés, amikor nem valakinek a hátán kapaszkodik fel az ember, hanem építi a saját kis lépcsőit, és egyre feljebb tart.

Mik a további terveitek a jövőre nézve?

T: Állandóan új kihívásokat keresünk. Szeretnénk létrehozni egy új felnőttműsort, amely teljesen más stílusban játszódna: a bábozásnak egy másik válfaját, az árnyjátékot szeretnénk kipróbálni. Ez egy táncos darab lenne Jókai Sárga rózsa című kisregénye, illetve a Halálra táncoltatott lány balladája alapján. Kacsingatunk továbbá a pantomim felé is, már felvettük a kapcsolatot az oktatóval, de időszűke miatt egyelőre nem jutottunk el az órákra.

A rengeteg fellépés és utazás mellett hogyan jut idő a családra?

T: Rengeteget autózunk, hiszen a gyerekek miatt is igyekszünk minden estét otthon tölteni. Az a szerencsénk, hogy egy család vagyunk, el se tudnám képzelni ezt az életformát, ha csak kollégák lennénk.

M: Én sem. (nevet) Nyáron gyakran jönnek velünk a gyerekek az egyes fesztiválokra. Gyakran kihasználjuk az alkalmat, és a fellépést kirándulással kötjük össze.

A gyerekeket is vonzza a színpad?

M: Lányunkat, Sárit érdekli a szereplés. Ő most tízéves, szeret színészkedni, táncolni. Fiunk, Balázs pedig kamasz, őt most más dolgok érdeklik. De mindkettőnknek az a legfontosabb, hogy azzal foglalkozzanak a gyerekeink, amivel szeretnének, és ami boldoggá teszi őket.

A hagyomány nem beteg, hogy ápolni kelljen. A hagyományt nem akarják ellopni, hogy őrizni kelljen. A hagyományt élni kell – olvasható a Kuttyomfitty Társulat honlapján. Az pedig a beszélgetésből is kiderült, hogy valóban megélitek a hagyományokat.

T: Valóban, ez egy teljes mértékben élő dolog. A titka abban rejlik, hogy a mai embernek kissé másként kell tálalni a hagyományokat. Nem kell újakat alkotni vagy teljesen átírni a meglévőt, de bizonyos mértékben hozzá kell nyúlni. Például úgy, hogy igyekszünk pörgősebbé tenni előadásainkat, a mai kor látványelemeit felhasználva, és a gyerekek máris élvezni fogják.


(Farkas Linda)