Gyorsjelentés Magyarországról a szlovákiai kettős gyilkosság után

Ficót a kultuszminiszter után már az irodavezetője is otthagyta. Fogy körülötte a levegő. A bámulatos ellenállóképességű Kaliňák körül is. Nem szeretek jósolni, mert sohase semmi sem biztos, de józan ész szerint Fico politikai napjai meg vannak számlálva, a kormányzás minden politikust elhasznál, tisztességest is, tisztességtelent is. Nem lehet úgy kormányozni, hogy a kormányfő tévedései vagy bűnei valamilyen formában ne üssenek vissza.

Gyorsjelentés Magyarországról a szlovákiai kettős gyilkosság után
Fotó: hvg.hu

Magyarországról nézve az a legizgalmasabb kérdés, hogy van-e olyan hiba vagy bűn, amibe egy vezető politikus választáson kívül vagy pontosabban: választástól függetlenül belebukhat. Konkrétan Magyarországon, ahol már mióta összesen egy vezető politikus van. Elkövethet-e olyasmit, amitől annyira csökken e a támogatottsága saját oldalán és az el nem kötelezettek körében, hogy végül tudomásul vegye: nem tud tovább kormányozni?

Hát nem hiszem.

Martin M. Šimečka tegnap azt mondta, önmagában a beteges mértékű korrupció, rablás nem elég a változáshoz, azzal együtt lehet élni. (Más fogalmazásban, teszem hozzá: az ember tudomásul veszi, hogy akármilyen dühödt felháborodás sem elég a felháborodás okának tartós megszűnéséhez).

Ha már emberhalálhoz vezet, akkor a szó szoros értelmében nem lehet együttélni vele. Šimečka érvelése azzal folytatódik, hogy ha a körülmények nem változnak, az további emberhalálokhoz vezethet, és abban, hogy a körülmények idáig fajultak, súlyos felelőssége van Robert Ficónak. Aki évek óta támadja az újságírókat, akik leleplezik a korrupciót, és most se képes még a bocsánatkérésre sem.

Van egynéhány különbség a két ország, a két politikai közösség között. A korrupció mértékét ne méricskéljük. Szerintem Magyarországon még sokkal nagyobb a baj, mint odaát, Szlovákiában, de vég nélkül lehetne vitatkozni arról, mi mennyire számít, hagyjuk. Tekintsük egyforma adottságnak.

Az viszont nagy különbség, hogy Magyarországon eddig nem öltek meg tényfeltáró újságírót. Ennek nem feltétlenül az az oka, hogy Magyarországon jobb a sajtó helyzete, sőt. A magyar uralkodó kaszt, csúcsán a miniszterelnökkel, nem kelt hangulatot a tényfeltáró, leleplező, kritikus újságírók ellen úgy, mint Fico. Nyílt színen semmi szidalom, semmi gyalázkodás, nehogy már valaki azt higgye, hogy olyan fontosak a riporterek, hogy indulatokat váltanak ki az uralkodó kasztból; hogy az ellenfélnek tekinti őket.

Csak minden eszközzel akadályozza a munkájukat, és ha nem sikerül, akkor csak ignorálja az olyan durva leleplezéseket is, amik után, ahogy mondani szokták, „egy normális országban” az ellenzék a kormány lemondását követelné, s nem nyughatna, míg ki nem vizsgálják az ügyet, a nép meg két nemzeti ünnep között is kitódulna az utcára, politikai követelésekkel, de élesben, hogy a kormány mondjon le, nem pedig azért, hogy vonjon vissza ilyen meg olyan undok intézekedést, különben megharagszunk.

Nem történt semmi – sugallják –, a közvélemény pedig nem izgatja magát, hogy miért nem beszél senki, mondjuk, egy kétszázmilliárd forintos gazdasági bűnügyről, aminek a szálai elérnek a kormányig. Ha így is el lehet intézni, akkor minek kockáztasson gyilkosságot bármilyen vidéki mafiózó?

Ennek a stratégiának egyik mellékterméke, hogy Magyarországon az újságírás tekintélye nagyon mélyre süllyedt, a publikum zöme nem is hiszi, hogy független és intelligens  sajtó egyáltalán lehetséges. Az újságíró korlátolt és elfogult bértollnok, biztos valakinek az embere.

Isten ne adja, hogy gyilkosság történjék, de ha újságírót Magyarországon komoly, akár sérüléssel vagy anyagi kárral járó inzultus ér, akkor a tipikus népi válasz az, hogy biztos elkövetett valami szemétséget, nem tartott be valamilyen, minden rendes emberre vonatkozó szabályt, tehát megérdemelte.

Talán az is magyarázza a majdnem általános honi visszhangtalanságot (bocsánat, cikkzártakor érkezett: a Szlovák Kapcsolat Facebook-csoport szervezésében ma este hatkor lesz gyertyagyújtás a Stefánia úton, a nagykövetség előtt) hogy az újságírók iránti magyarországi megvetést rávetítették Szlovákiára, túl a „mi közünk hozzá” alapelvén.

További különbség, hogy a szlovák miniszterelnököt sorra hagyják ott az emberei. Legyünk realisták: nemcsak az erkölcsi felháborodás miatt, hanem józan számításból is. Mert mi lesz a közéleti jövőjükkel, ha nevüket hozzákötik egy várhatóan, előbb vagy utóbb süllyesztőbe kerülő politikushoz. Aki helyett majd jön már – nem biztos, hogy jobb, de más.

Ez a Fico bukását közelebb hozó reagálás Magyarországról nézve érthetetlen és elképzelhetetlen. Mi az, hogy egy miniszterelnöknek a saját oldalán lehetnek a saját érdeküket követő konkurensei? Orbán ugyanis még Kádárnál is sokkal sikeresebben oldotta meg, hogy ne legyenek. Aki lehetne, azt így vagy úgy semlegesíti. Oldalt buktatja, eltávolítja a kormányzás közeléből – akár földrajzilag is. Betömi a száját irdatlan pénzekkel (bocsánat a képzavarért). Zsarolja múltbeli disznóságaival, magánéleti ügyeivel. Korrupt üzelmeit éppen azért engedi és tűri el, mert egyszerre lehet velük valós időben szájat betömni és bármikor a jövőben zsarolni.

Mindennek következtében „Orbán emberei” vagy jobb-rosszabb szakemberek, akik nem vágynak politikai pozícióra, ezért a) nem lehetséges konkurensek vagy utódok, b) nem nyitják ki a szájukat, így a nagyközönség a létezésükre sem figyel fel. Vagy közönséges, otromba tökfilkók, akik már csak képességeik hiánya miatt sem jelentenek veszélyt a főnökre. Vagy kétely nélküli cselédek, mert ilyenné nevelődtek. Vagy eredetileg jobb képességű és saját véleménnyel is bíró, de „fogott” emberek. Ami közös bennük: az önérzet, a tartás hiánya.

A magyarországi közvélemény, benne a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség alapvető, bűnnel határos tévedése, hogy ezt az állapotot természetesnek tekinti, mert nem lát mást. Sőt nem is érdekli, hogy máshol mi van. Így hát nem tud mást feltételezni – pártállástól függetlenül –, mint hogy Orbán vagy élethossziglan marad, vagy az ellenzék buktatja meg. A világról való ismeretek magabiztos hiányából ítélve az előbbinek most nagyobb az esélye, bár mondom, nem szívesen jósolok.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.