Harci lemmingek

Az előző cikk ott maradt abba, hogy az ellenzék képtelen ellenállni a kísértésnek, hogy Orbánék minden új és nemegyszer rögtönzött tabusértésére a maga okosságát, felvilágosultságát és erkölcsi magasabb rendűségét kezdje bizonyítani – saját magának. Ez a kormányzatnak azért kellemes és hasznos, mert az ellenzék addig sem foglalkozik a kormányzás minőségével, ami a lényeg volna. De milyen a kormányzás minősége?

Harci lemmingek
Fotó: 24.hu

Néhány héttel ezelőtt majdnem egyszerre jelent meg két hír. Az egyik szerint utolérte a román életszínvonal a magyart, a másik szerint a magyar bruttó átlagfizetés átlépte a 300 000 forintos „álomhatárt” (ami még ezer euró sincs, de hát nem az én fogalmazásom).

Egyik hírt sem eszik olyan forrón, sem a jót, sem a rosszat. Az összkép, a folyamat nem lesz vidámabb, de bánatosabb sem. Az a mutató, amelyben Románia utolérte Magyarországot, egy a számos közül, és még mindig nem tükrözi pontosan az élet minőségének számszerúsített szintjét (nem is lehet). Olyan megfigyelők szerint például, akiknek van összehasonlítási alapjuk, a magyar egészségügyi ellátás általánosságban, minden baja ellenére, még mindig jobb a románnál. Másfelől a kimutatott bérnövekedésnek viszonylag mérsékelten van köze ahhoz, hogy a munkavállalók mennyit kapnak valójában kézhez.

Az viszont nehezen nem észrevehető tény – bár aki nagyon akar, annak minden  megy –, hogy Magyarországot a legfontosabb mutatókban elhagyta a másik három visegrádi ország, köztük a történelmileg mindig – és 1989-ben sokkal – szegényebb Lengyelország, elhagyták a szovjet nyomorból induló balti államok, és kezdi beérni a Budapestről hagyományosan mélyen lenézett Románia.

Az is tény, hogy a magyarországi reálbérek nemcsak Nyugat-Európához képest, hanem a szűkebb térségben is a legalacsonyabbak közé tartoznak, vagy hogy az életminőség-index ma már az egész EU-ban Bulgária kivételével itt a legrosszabb. Ha tehát ezt – vagy például az ország versenyképességét – nézzük, akkor az ország kormányzása tagadhatatlanul silány.

Hogy ne legyünk igazságtalanok, ez nem csupán a mostani kományra vonatkozik, hanem Magyarország kormányainak összeségére 2000, de legkésőbb 2002 óta. Függetlenül minden korrupciótól és ideológiai botránytól. Mondom, függetlenül. Ha a korrupció szintje a szokott k-európai középsz.rra csökkenne, és Orbán hetenként bejelentené, hogy nagyon-nagyon elítéli Horthyt, a kormányzás maga akkor sem lenne jobb.

De igen – vágnák rá reflexből sokan –, mert ha csökken a korrupció szintje, és a komány rendesen viselkedik, akkor javul az általános... micsoda is? A helyzet az, hogy az ellenzék többsége ezt  sohasem fogalmazza meg világosan, mert egyszerűen nem tudja, hogy milyen a jobb kormányzás, tehát nem is akar jobb kormányzást, arról nem beszélve, hogy képes volna-e rá.

Nem csoda, hogy az ilyen ellenzék politikai késztetéseinek tökéletesen megfelel az „olvasok valamit a Facebookon, felháborodok, elfelejtem – megint olv, felháb, tüntetni megyek, bosszant, hogy kevesen vagyunk, elfelejt – megint olv, felháb, tünt, örülök, hogy sokan vagyunk, csodálkozom, hogy mégse történik sermmi, bossz, elfe” stratégia.

Vagyis teljesen reménytelen az ellenzék említett többségétől – akármilyen irányzatú légyen – bármilyen változást várni. Először is mert az ilyen pártok és politikusok képzeletében összeolvad a választási harc és a kormányzás. Másodszor, mert mind a jó kormányzás lényegét, mind a sikeres választási harc kulcsát csupán egyetlen jelszóban lennének képesek összefoglalni: „Több pénzt az embereknek!”

Ezt, meg a jóléti rendszerváltás jelszavát még a szocialista Medgyessy Péter kopirájtolta, s hirdette meg választási programként, aztán sajnos meg is valósította. Az az egykori állambiztonsági tiszt, aki már a pártállami korszak alkonyán is olyan kártékony gazdaságpolitikus volt, mint a demokráciában.

Rövid miniszterelnökségének nettó pártpolitikai eredménye mínusz nyolc százalék szavazat, kormányzási eredménye pedig az, hogy kivágta a francba mindazt, ami a Horn- és az első Orbán-kormány idejéből hasznos volt. Újra megnövelte a térséghez képest kirívóan nagy állami "újraelosztást", vagyis az adószintet, és a gyors eladósodás újabb lejtőjére lökte az országot. A négy éven belüli szavazatszerzés érdekében megakadályozva azt, ami eredetileg cél lett volna; azt, amire Magyarországnak az induláskor kivételesen jó – s az uniós csatlakozással megint javuló – esélyei voltak: a felzárkózást.

Az irányzat filozófiája, szlogennél kicsit bővebben: Magyarországon azért alacsonyak a fizetések (nyugdíjak), mert a gonoszok nem adják oda azt, ami jár. Medgyessyék számára – pontosabban: hitük szerint az átlag magyarnak, különös tekintettel a nyugdíjasokra és az ún. kádári kisemberre – a Fidesz volt a fukar gonosz, az újabb pártok szemszögéből a Fidesz, a kapitalisták markában tartott Nyugat, vagy mind a kettő.

Ugyancsak közös ezekben a pártokban, hogy hadilábon állnak a termelékenység, azaz a politikai akarattól függetlenül egy munkaóra alatt megterrmelt GDP fogalmával. Vagyis hogy a fizetés nem olyasmi, ami „jár” az én tetszésem és vágyaim szerint, aztán vagy megadnak annyit, vagy nem, és akkor kizsákmányoló, smucig disznók, hanem az, amiről meg tudok állapodni a munkaadóval vagy megbízóval, ő pedig nem ajánl fel többet, mint amennyit megér neki, amennyiben az általam termelt árut vagy szolgáltatást a célközönségnek el tudja adni az adott fejlettségi szintű nemzetgazdaságban.

Fizetésnek ugyan nem fizetés, de mint jövedelem ugyanúgy működik az önálló szellemi munka díja. Azért hivatkozom rá, mert ez a két mostani szakmám közül az egyik. Hiába mondom, hogy jogosan járna nekem egy regényfordításért ívenként a nyugatabbra normális 300 euró az itteni 100 helyett, ha a kiadónak nem éri meg, mert nem tudja annyival megemelni a kész könyv árát, hogy abból a fordítói honorárium háromszorosa jusson nekem, és hasonlóan több más közreműködőknek, bármilyen jó a munkánk; azt a vásárlók ugyanis nem fizetnék meg, mivel nekik is kevés a pénzük, ezer más okból.

Ez természetesen csak a piacra érvényes, de sajnos a magyar hivatásos politikusok között elenyésző kisebbséget alkotnak azok, akik egyáltalán értik, mit jelent a piacon megélni; akiknek a fő jövedelme – legalábbis amíg emlékezetük visszafelé tart – nem valamilyen formában az államtól vagy az állami beavatkozással otrombán manipulált, mondhatni, a seggük alá tolt piacról származik.

Úgyhogy nagyon kicsi a választék: a Jobbik, az MSZP vagy éppen a Párbeszéd egyformán morális alapú, többé vagy kevésbé irreális mértékű jövedelemnöveléssel oldaná meg az ország bajait a gazdaság fejlesztése – pontosabban: természetes fejlődésének segítése – helyett. Persze előfordul olyan, hogy az átlagjövedelem jóval gyorsabban nő a termelékenységnél, de ezt másképpen inflációnak és/vagy eladósodásnak hívják.

A cikk elején belinkelt ugrásszerű átlagbér-növekedést viszont sem a termelékenység ugrásszerű növekedése nem magyarázza, sem gyors inflációra vagy eladósodásra utaló jelek nincsenek. Csak feltevések vannak, hogy csodán innen mi történt. Az egyik az, hogy olyan hiány van képzett munkaerőből, hogy a cégek kénytelenek ráígérni a bérekre. Ami normális piaci dolog, a képzett munkaerő kóros hiánya viszont nem, és a mai oktatáspolitikai trendet látva ez csak rosszabbodni fog (lásd még: a kormányzás minősége).

A másik, amit a cikk említ, „a gazdaság kifehéredése”,  vagyis hogy a munkavállalók nem az adóhatóság megkerülésével kapják meg a pénzüket. Ami önmagában szép, csak ez igazából nem jövedelemnövekedés, nem is termelékenységnövekedés. Másrészt egy határértékhez, a teljes fehérséghez tart, tehát ha reméljük is, hogy eljut odáig, évtizedes távon nemigen lehet vele mint tartós tendenciával számolni. Egyszeri ugrások lehetségesek.

Harmadrészt így igazából nem „a gazdaság” fehéredik ki, hanem a kis- és középvállalkozók, valamint  alkalmazottaik fegyelmezettebbek adminisztratív kényszerből, és vállalják saját piaci esélyeiket rontva a kíméletlen bürokráciát és a regionális összehasonlításban igen durva bérterheket. Vagyis az aktív népesség mintegy fele, az a kétmilliós tömeg, amelyiknek nincsenek kiváltságai, viszont gazdasági életlehetőségeinek javulása az ország szabadságának és jobb életének záloga volna (bocsánat a pátoszért).

Pusztán ennek a tömegnek a fokozott kínzásától, pusztán attól, hogy  a szabályokat velük és csak velük ugyanúgy betartatják – de mindenfajta engedmény, kedvezmény és „stratégiai szerződés” nélkül –, mint az összehasonlíthatatlanul erősebb multikkal, és ahogy az uralkodó kaszttal, annak családtagjaival, barátaival, strómannjaival, bűnöző üzletfeleivel nem, ordítóan nem tartatják be –, szóval attól sem az általános erkölcsi állapotok nem javulnak, sem a gazdaság nem lesz egészségesebb.

A termelékenység pedig nem növekszik.Erről a tényről pedig nemcsak a kormánypárti politikusok és propagandisták nem beszélnek, hanem – tisztelet a kivételnek – az ellenzékiek sem.

Újraolvasva az eddigieket: Azt ígértem (vagy hittem), hogy ez a cikk a kormányzás minőségéről fog szólni, de majdnem végig az ellenzéket nyüstöltem. Ezt nem gondolom méltánytalannak, még akkor sem, ha az ellenzéknek sokkal kisebbek a forrásai és lehetőségei, mert ha az ország érdekét nézzük, a fentebb leírt politika ugyanúgy hibás és felelőtlen. Nem azért ragaszkodnak álmegoldásokhoz és illúziókhoz, mert a Fidesz elnyomja őket.

A politikai közösség azonban nemcsak pártokból áll, hanem a szélesebben vett publikumból, azokból a választópolgárokból, akik ide vagy oda szavaznak. Akiknek kormányzás rossz minőségét észre kellene venniük. Amikor tehát a kormányzás minőségéről beszélünk, nemcsak a legfontosabb területeket, főként a gazdaságpolitikát kell elemeznünk, hanem azt is, milyen eszközökkel éri el a kormány, hogy a választópolgárok ne vegyék észre, vagy ne akarják tudomásul venni, mennyire rosszul kormányoz. Hogy miképp tudja eltakarni, ha a lehetőségeket elpocsékolva, sőt módszeresen, még sőtebb évtizedekre megszüntetve az országot eltéríti a felzárkózási pályáról, és egyre közelebb viszi a fejlett világ pereméhez, míg lemmingcsapat módjára le nem hullik onnan.

Most már tényleg erről fog szólni (becsületszóra) a következő rész.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője