1
dsz_kepeslapok_selyerol_002
Csallóközi lenyomatok LIV.
A Csallóközi Hírlap 1925. július 5-i számában Hartmanné és a vasúti vendéglő címmel reagál a Slovenský denník egyik frissen megjelent írására, melyben a szlovák nyelvű napilap a következőket kifogásolja: „Dunaszerdahelyen egy olyan asszony bírja bérben az állomási vendéglőt, aki nem is tud tótul”. A fordítás szövege így hangzik: „A vasútállomási restaurációk és büffék bérbe adásánál nem jártak el a hatóságok elég szigorúan, és sokan kaptak olyanok is büffét, akik azt a mi hatóságainktól a legkevésbbé sem érdemelték meg. Elég gyakran hallatszanak ebben az irányban panaszok és neheztelések. Most egyik olvasónk megírta nekünk az ottani helyi viszonyokat. Az államvasútak igazgatósága 1920 évben bérbe adta Dunaszerdahelyen a kantint a gazdag Özvegy Hartmann-nénak, akinek férje mindjárt a háború elején meghalt a kórházban a Hinterlandban. Hartmann-nénak az egész háború ideje alatt kantinja volt a fogolytáborban, ahol volt néhány tízezer szegény fogoly, kiket mindenféleképpen nyúzott. A fordulat után hatalmába vette az állomás büfféjét, amelynek a mai napiglan is korlátlan ura. A mi köztársaságunk iránti kegyét a legjobban kimutatta azáltal, hogy fiát Pestre adta tanulni, holott van minálunk elég iskola, és gyakran kijelentette, hogy a fia nem marad Csehszlovákiában, hanem elmegy Magyarországba. És mikor ott nem talált paradicsomot, hazajött és tanító lett nem messze Dunaszerdahelytől. Ha pedig valaki a büffébe jön, annak németül, vagy magyarul kell beszélni, mert Hartmanné nem tud tótul. Van elég invalidus a legionisták között, annak dukál inkább az állomási büffé, nem ilyen >hazafi<-nak, de eddig nem merészkedte senki ezt a csodálatos rendet szóvá tenni. Reméljük, hogy a legközelebbi időben ezt orvosolni fogják…”
A Csallóközi Hírlap leszögezi: „Igazán nem fontos, hogy mit ír a Slovenský denník, mert hiszen fel sem tételezhető sem a Denníkről, sem >munkatársától<, hogy más hangon írjon rólunk, csallóköziekről; ezen cikket és vele véleményünket csak azért ismertetjük, mert rá akarunk mutatni arra a mentalitásra, amellyel a túlzó szlovák körök a konszolidációt szolgálják.”
A cikkből továbbá megtudhatjuk: igaz, hogy – Hartmanné férje, Ferenc a világháború harcterén szerzett súlyos betegségben halt meg; igaz, hogy – a Hartmann család a dunaszerdahelyi orosz fogolytáborban kantint működtetett; – igaz, hogy fiuk Magyarországon tanítói oklevelet szerzett („a Csehszlovákiában érvényben levő törvények és rendeletek útján“). De az is igaz, hogy „ha szlovák ember jő a büffébe, mindig gondoskodik arról, hogy szlovákul kérdezzék meg tőle, hogy mi tetszik“. Továbbá az „itt maradt oroszok“ is elmondták róla, hogy „mindig emberségesen és jószívvel látta el őket a jó Tercsi néni”.
Lelkes Vince
Előző részek: