Hol bántják igazán a magyart?

Azt mondja Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, nemzetpolitikai főfelelőse: „Amint a világon bárhol élő zsidó biztos lehet abban, hogy a zsidó diaszpóra mellett Izrael állam kiáll, és bármely zsidó bármikor hazatérhet Izraelbe, ugyanúgy deklaráljuk, hogy minden magyar mellett kiállunk, bárhol él a világban, és minden magyar hazajöhet bármikor Magyarországra.”

Hol bántják igazán a magyart?
Fotó: MTI

Értsd: szerte a világon bántják a magyar (ha most véletlenül valahol nem, majd fogják), de mi megvédjük.

 A magyarság és a zsidóság párhuzamba állításának veretes XVI. századi hagyományai vannak, csak hát ez már nem a XVI. század. Aki a mai magyar állam és a külhoni magyarok viszonyát a holokauszt után létrehozott Izrael Állam és az Izraelen kívül élő kétszer annyi zsidó viszonyához hasonlítja, az legalábbis nagyon buta.

De Semjénnek nem is az a dolga, hogy okos legyen, ellenkezőleg. Ő is egy azon politikuscselédek közül, akiknek az a feladatuk, hogy hangosan kimondják azt, ami Orbánnak az adott pillanatban kínos lenne. Vagy mert akkora hülyeség, vagy mert ha személyesen mondaná ki, akkor később a fejére olvashatnák. Ilyen például a határon túli magyar állampolgárok szavazati jogának kérdése: az egyik nap Semjén leszögezi, hogy nincs kétféle állampolgárság, a másik nap kijelenti: „ahhoz, hogy valakinek teljes szavazati joga legyen, magyarországi lakcímmel kell rendelkeznie”. Teljesen mindegy, hogy mikor, miről mit mond, a lényeg, hogy ne a főnök mondja.

A hasonlat pontosságánál, Semjén következetességénél, becsületességénél és intellektuális elmélyültségénél – pontosabban: ezek hiányánál azonban fontosabb a diagnózis: ennyit tud a magyar kormány második embere a saját hazájáról. „Minden magyar hazatérhet bármikor” – mondja. De miért is vándorol be – „tér haza” – egy külországi zsidó Izraelbe? Mert úgy érzi, hogy ott ott neki jobb. Gyakran cáfolhatatlanul igaza van, máskor téved. A maghrebi, közel-keleti, hajdani szovjetunióbeli zsidók számára például kibírhatatlanná tették az életet; Izraelben összehasonlíthatatlanul szabadabb és jobb élet várta őket.

Ellenpélda: bár az izraeli kormány tárt karokkal várja a nyugat-európai, főleg francia, terrorakciókkal is kísért  antiszemitizmus elől menekülő zsidókat, ők egyre kevésbé menekülnek: a 2015-ös bevándorlási hullám alábbhagyott, mert rájöttek, hogy Izrael nem annyival jobb: más az életfilozófia, más a kultúra, munka- és lakáspiaci nehézségek vannak, és semmiképp se mondhatni, hogy az ország mentes a terrorizmustól.

Ha pedig azt kérdezzük, hogy melyik az az ország, ahol olyan rossz élni magyarként – és egyáltalán – , hogy a Magyarországra való „hazatérés” a legvonzóbb kiút, nagyon kevés jelöltet találunk. Főleg hogy 2017-et írunk, és a magyarok – akár bel-, akár külhoniak – előtt nyitva áll egy-másfél tucat ország, ahol jobb élni magyarként is, mint Magyarországon. Úgy látszik, az a kormány, amelyiknek a nemzetpolitikai főfelelős az elnökhelyettese, nem tud erről.

Aznap, amikor Semjén elmondta ezt a zengzetes sületlenséget, hosszan beszéltem egy tizenkilenc éves magyar fiatalemberrel. Dániában jár főiskolára. A két ország életminősége közötti különbséget hagyjuk. Annyit azért előre, ha valaki luxusnak vélné az ottani tanulást: Dániában – ahogy, mondjuk, Ausztriában is – ingyenes az állami felsőoktatás, csak az élet drága. Ezen azonban segíthet a diákmunka és az ösztöndíjrendszer.

Maradjunk az olyan fennkölt dolgoknál, mint a jó lelki közérzet és az önmegvalósítás. A fiatalember hi-tech mérnöknek készül. Gyerekkora óta ez érdekli, ehhez van tehetsége. A hazai szakközépiskolában, most már „szakgimnáziumban” viszont, ahová járt, egyszer sem volt hármasnál jobb matekjegye. Egyszer kapott jelest: érettségin, amikor idegen tanár javította a dolgozatát. Fizikát a négy tanévből egy évig tanulhatott, mert az egyik „reform” keretében a minimálisra csökkentették a természettudományos órák számát. Ha szülei nem járatják az ingyenes magyar közoktatás mellett magántanárhoz, aki tisztában volt a tehetségével és tartotta benne a lelket, ma hozzá sem tudna szagolni a dán főiskolai tananyaghoz.

Így viszont a fiatalember mindent ért, és amit nem, annak utána tud nézni. Dániában öt olyan egyetem van, amit a világ ötszáz legjobbja közé sorolnak. Magyarországon, ahol az adószint nem sokkal alacsonyabb a dánnál – Kelet-Közép-Európában a legmagasabb –, egy ilyen sincs. A fiatalember megkereste az egyik ilyen egyetem kvantum-nanooptikával foglalkozó professzorát, és a magyarországi közoktatást túlélve bejárhat az előadásaira.

Nem tudni, hogy magyarországi karrierre vágyik-e. (Szépítés volt.) Azt se tudom, hogy ismeri-e Semjén Zsolt nevét. De az biztos, hogy ha ilyen hatalomtól betépett tökfejek azt ajánlják fel, hogy „kiállnak mellette” mint nemzet, ahelyett, hogy tehetséges, szorgalmas és rendes emberek számára  a legcsekélyebb mértékben is vonzóvá tennék ezt az országot – másik két tucat európai, de nem magyar országhoz képest –, ennek a magyar fiatalembernek már nem lesz oka, hogy hazatérjen. Neki ott cáfolhatatlanul jobb. A szüleinek ez nem lesz annyira jó. Az Orbán-kormány fő hivatkozási alapjának és árulása tárgyának, a nemzetnek sem. A tizenkilenc éves magyar állampolgárnak viszont igen, és nem kívánhatjuk, hogy ne legyen így.

Nem az a baj, hogy a magyarság szétszóratás után van, hanem hogy előtte.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.