Hosszú volt az éjszaka

Körömi Attila fideszes képviselő volt, aztán 2004-ben átlépett az akkor még jelentéktelen Jobbikba, majd azt is otthagyta. Pár napja izgalmas cikket publikált a Magyar Nemzetben. Arról szólt, miért ábrándult ki a Fideszből. Éspedig:

Mielőtt a párt nekivágott a 2004-es európai parlamenti választás kampányának, április 5-én tartottak egy frakcióülést, amin részt vett Gyürk András kampányfőnök; Habony Árpád, akit kevesen ismertek – Orbán ekkor mutatta be a csapatnak, ő lett a pártelnök kegyeiből kiesett Wermer András utódaként az új propagandaguru –; és még valaki, akit Körömi nem ismert (talán a Századvég egyik tudós munkatársa, bár nem biztos).

Bemutatták a párt megbízásából végzett nagymintás felmérés eredményét, amiből a következőket szűrték le (kiemelések tőlem):

„– A jövőben nem mi mondjuk meg, hogy kire kell szavazni, hanem megkérdezzük az embereket. Nem a polgárokat, hanem az embereket.

– A felmérés szerint a Fidesz megosztotta az országot, nem viseli a vereséget. A cél az averzió lebontása, aminek érdekében a baloldalról és az elégedetlen anyagi helyzetűek közül kell meríteni.

– A jobboldal-baloldal felosztás értelmezhetetlen.

– A határon túli magyarok és a népességfogyás ügye egyre nehezebben kommunikálható, egyre kevésbé hasznos témák.

– Összességében megállapítható, hogy a Kádár-rendszer győzött, megnyerte a rendszerváltoztatást. Ebből következően baloldali véleményvezéreket kell beemelni a Fidesz mellé, szerepeltetni kell őket.

– A jövőben a gazdasági problémák, a hétköznapi gondok, az eladósodottság, a bizonytalanság és a félelem fogalmait, életérzéseit kell témává tenni, majd rendre ismétlődő sulykolással napirenden tartani.”

Orbán közölte, hogy a fideszeseknek a frakcióülés utáni perctől kezdve az új stratégiát kell képviselniük. Körömi Attila körül ekkor „megfordult a világ”, és nyolc nap múlva kilépett a pártból.

Bocsánat, hogy ilyen hosszan idéztem szó szerint az emlékezését, de tökéletes illusztráció a Bárányvaksághoz. Csak azt nem gondoltam volna, hogy ennyire tudatosan és parancsra történt a váltás.

A magyar nép két legfőbb – és a régióban egyedi – politikai tapasztalata: Trianon és a Kádár-kori életszínvonal-emelkedés. Ezért aki Magyarországon 1989 után politikai sikert akart elérni, két fő eszközzel dolgozhatott: a Trianon-fókuszú (sérelmi, etnikai) nacionalizmussal és a Kádár-kori reflexekre való rájátszással.

Az a két ügy, amit azon a frakcióülésen magasabb rendű, „jobboldali”, de az „embereket” nem kellően mozgósító témaként jelöltek meg, vagyis a határon túli magyarok és a népességfogyás ügye – nem más, mint az a két „nemzeti sorskérdés”, amely a Kádár-korszak utolsó két évtizedében rögzült meg a Trianonról való közvetett beszéd helyettesítőjeként, a Trianon-fókuszú nacionalizmus szublimált változataként.

A kádárizmus azt véste be, hogy az ember – úgy általában egy a zemberek közül, perszehogy nem „a polgár”, az akkor nem is létező autonóm középosztály tagja – nem saját tudásának és teljesítményének köszönheti jóléte növekedését. Hanem az állam, avagy a kormány kötelessége, hogy erről a növekedésről gondoskodjék, illetve az uralkodó kasztnak alávetett, demokratikus jogok nélküli egyént megvédje az életszínvonal csökkenésének rémétől). Más szóval: az életszínvonal általános emelkedése a szabadság politikai rendszerétől, a liberális képviseleti demokráciától és a szabadság gazdasági rendszerétől, a törvényekkel szabályozott kapitalizmustól függetlenül, létező szocializmusban is megtörténhet. A kormány megoldja.

Sajnálatos módon ez a közkeletű ideológia nemcsak azokban dolgozik, akik emlékeznek a Kádár-korra, hanem azokban is, akik még gyerekek voltak 1989-ben – ugyanis a fiatalabbakba ezt már nem a kommunista nomenklatúra, hanem az 1990 utáni uralkodó kaszt nevelte bele. (Ahogy ilyenkor szokásos: tisztelet a kivételnek. De azok ki is hullottak a kasztból.)

Amire Orbán és szakértői tehát 2004 áprilisáig rájöttek, az volt, hogy a magyar nacionalizmus Kádár-korban kialakult, területi revíziót nem követelő, legföljebb Nagy-Magyarország-térképekkel és hasonlókkal ápolt változata önmagában erőtlen a posztkádári gazdaság- és szociálpolitikához képest. A hatalom – és a minél nagyobb hatalom – megszerzéséhez az utóbbit is használni kell.

Azóta is használják mindkettőt. De minél nehezebb a lakosság zömével elhitetni, hogy a jóléte számottevően növekszik, vagy legalábbis stabil, minél nehezebb elleplezni, hogy felzárkózásra – a régió több más országával ellentétben – még csak remény sincs, annál inkább erőszakos és paranoiás a Trianon-tapasztalattól befolyásolt etnikai, sérelmi nacionalizmus, lásd legújabban a CEU-ügyet vagy a parlamenti őrség páncéltörő gránátokkal való felfegyverzését.

A cikket sokan kommentálták, egyvalami azonban tudtommal kimaradt. (Akinek feltűnt a hírmagyarázók közül, attól ezúton kérek bocsánatot.) Körömi egy 2004. áprilisi történetet ír le arról, hogy a nemzeti gondolat veszített, a kádárizmus győzött, és a Fidesz megalkudott a helyzettel.

Ehhez képest még abban az évben, pontosan nyolc hónappal később tartották meg a népszavazást a lehető legnemzetibb ügyről: a kettős állampolgárságról. Azzal együtt egy másikat is a kórházprivatizáció tilalmáról, „az egészség nem üzlet” tökéletesen hazug jelszavával (ez utóbbi kezdeményezést a Fidesz egyszerűen átvette az ortodox kádárista Munkáspárttól). A részvételi arány ugyanakkora volt (37,5%). Viszont a kórházprivatizációs törvény visszavonására sokkal többen szavaztak igennel (65%), mint a könnyített honosításra (51,6%).

Eddig úgy gondoltam, hogy ez volt az az élmény, ami meggyőzte a Fideszt, hogy szociális demagógiával sokkal hasznosabban lehet operálni, mint nemzeti „különleges propagandával”. Körömi cikkéből viszont kiderül, hogy ez már nyolc hónappal korábban eldöntött és kötelező stratégia volt.

Akkor tehát miért ugrott fejest a Fidesz egy olyan politikai vállalkozásba,

– amelynek stratégiai hasznáról nem volt meggyőződve;

– amely egy általa megvetett és gyanakvással szemlélt, szélsőségesnek ítélt csoporttól, a Patrubány-féle Magyarok Világszövetségétől származott;

– amely ellentétes volt addigi politikájával és kötelezettségvállalásával;

– és amelyről pontosan tudta, hogy vesztésre van ítélve?

„Felelőtlen, eleve bukásra ítélt, semmi hasznot nem hozó kezdeményezés (…) A Fidesz bele lett kényszerítve az eseményekbe. Úgy kellett neki a népszavazás, mint púp a hátára” (mondta Kövér László 2005. július 21-én, Zentán). Tehát mi „kényszerítette bele” a Fideszt?

Azt hihetnénk, az éppen csak felálló Gyurcsány-kormánynak akarta megkeseríteni az életét, lekötni az MSZP energiáit, de Orbán már 2004. április 25-én azt nyilatkozta a Kossuth Rádiónak, hogy a határon túli magyarok számára „a továbbiakban” nem a státusztörvény, hanem a kettős állapolgárság jelenti a megoldást. Húsz nap telt el ama sorsdöntő frakcióülés óta, a Gyurcsány-kormány viszont még a láthatáron sem volt.

A válasz talán az, hogy Orbánék tisztában voltak vele: mivel az MSZP sem tud mást alkalmazni szavazóinak megtartására, mint a kádárista jóléti népbutítást, valamivel meg kell különböztetniük magukat. Ezért vállalták a gyanús irányból jövő, politikájukkal ellentétes kezdeményezést, noha tudták, hogy (vagy éppen mert tudták, hogy úgyis) meg fog bukni. A kettős állampolgárság melletti kampány ugyanúgy velejég hazugság volt, mint – ahogy most Körtömi Attilától megtudtuk – az eltelt 13 év fideszes antikommunizmusa, a kádárizmus alkotmányba is beemelt szidalmazása.

A pánikba zuhant MSZP annak rendje és módja szerint szociális demagógiával felelt, míg a Fidesznek nem kellett mást tennie, csak erkölcsi elvekre és nemzeti összetartásra hivatkoznia, s ezzel morálisan lefedezte a következő évek még gátlástalanabbul demagóg, színkádárista propagandáját.

A „kétigenes” népszavazás fideszes kudarca átmenetileg Gyurcsány megerősödéséhez vezetett – nem véletlenül hirdette meg a szocialista miniszterelnök szinte másnap a teljes állambiztonsági nyilvánosság programját, amit aztán heteken belül visszaszívott, nyilván a vasháromszög beavatkozására.

Lett volna ellenszere az új stratégiájának? Abban az értelemben, hogy a nacionalista és a szociális demagógia szerves egységét a baloldali pártok tartósan le tudták volna kerekedni, talán nem. De ha legalább rájönnek, hogy mivel állnak szemben, akkor a bal- és liberális oldal nem omlik össze hamarosan, s talán megerősödöhetett volna egy konzervatív, nemzeti liberális párt, amely elszed annyi szavazót az elvtelen és országrontó politikájú Fidesztől, hogy nem lesz egyeduralkodó a létező jobboldalon.

Mindezt azonban megakadályozta a bal- és liberális oldal állapota: a kórosan rövid emlékezet, a politikai ösztön hiánya, az önteltség, a nemzeti ügyek iránti érzéketlenség, az ideológiai sekélyesség; s az, hogy az Orbán visszatérésétől való félelem belakta minden gondolatukat; meg olykor nyilván a közvetlen, rövid távú érdek is.

Föl lehetett volna ismerni, és rá lehetett volna mutatni, hogy a Fidesz milyen cinikus játékot játszik a határon inneni és túli magyarok nemzeti érzésével; gyakorlatilag szövetkezik az általa iparszerűen szidalmazott jobb- és baloldali szélsőségekkel; és hogy meghazudtolja saját politikáját. Egyszerűbben: hazudik.Ugyanúgy, ahogy a kádárizmus-kritikája hazug, hiszen – rá lehetett volna jönni – maga is kádárista politikát művel.

Észre lehetett volna venni, hogy a Fidesz-agitprop a nyomtalanul feledésbe süllyesztett „polgárok” helyett áttért az „emberek” hívószó használatára, és mi ennek a jelentősége: hogy kicsavarta a hivatalos baloldal kezéből a szociális demagógia fegyverét. Tisztázni kellett volna, és belekiabálni a hazai közönség meg a világ fülébe, hogy Fidesz ellenzékben országrontó politikát folytat, és még inkább azt fog folytatni, ha egyszer kormányzó hatalmat kap a kezébe. És nem az a baj vele, hogy „nem határolódik el a szélsőségektől”, hanem hogy maga is aberrált szélsőség.

Ennek persze az lett volna a feltétele hogy a baloldal ismerjen más fegyvert, és tisztában legyen vele, mi az országrontó politika, és mi lenne az országnak használó. Az MSZP legújabb jelszavából ítélve – „Fizessenek a gazdagok!”– a demagógia a régi, nem ismer mást. És ezek köré a szocialisták köré kéne gyűlni, hogy az ellenzéki szavazatok mágikusan megszaporodjanak, és megbukjon a Fidesz.

Ne fárasszuk egymást. Lehet, hogy nekik csak tegnap volt 2004, de én nem akarok még egy ilyen hosszú éjszakát.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.