A hosszútávfutó, akinek teljesülnek az álmai

A 2017. évi futást a csallóközkürti Hodossy Péter (1978) is abszolválta. A hosszútávfutónak ez volt sorrendben a 100-ik egyéni maratona.

Milyen volt maga a bostoni verseny?

Tavaly szeptemberben kezdtem a felkészülést Bostonra, és április 17-én készen álltam a rajtra. Aznap 27 ezer futó “szálta meg” a pályát, a sportolókat a nagyvárostól 42 kilométernyi távolságra lévő Hopkintonba szállították a szervezők autóbuszokkal. Minden nagyon olajozottan működött. A startvonalon felhangzott az USA himnusza, a résztvevők tisztelettudóan levették a sapkájukat, a fejek fölött ugyanakkor két vadászgép húzott el rendkívül alacsonyan, nagy sebességgel és morajlással. A “megnyitó” óriási hatással bírt minden jelenlévőre. A versenyt az utak mentén a táv legelejétől a legvégéig hatalmas tömeg kísérte figyelemmel. Én a 34–39 évesek kategóriájában futottam a dimbes-dombos vidéken, a tűző napon. Időeredményem 3:47:11 volt.

Hogyan és mikor került kapcsolatba a távfutással?

Mint minden falusi gyerek, én is futballoztam. A gyakori sérülések azonban álljt parancsoltak nekem. Elkeseredtem. Tizennégy-tizenöt éves lehettem, és tulajdonképpen akkor tudatosítottam, hogy én négy esztendős korom óta súlyos cukorbeteg vagyok – intenzív inzulinkezeléssel –, a lehetőségeim ezért erősen korlátozottak. Komplexusaim keletkeztek – főleg a lányok előtt szorongtam –, és azon gyötrődtem, hogy kellő egészség híján én csak egy semmirekellő ember leszek. Nekem viszont lételemem az állandó sürgés-forgás, elhatároztam hát, kocogni fogok. Csallóközkürtön, ahol élek, Bíró Attila barátommal együtt kezdük el a futást, amit kerékpározással “színesítettünk”. Naponta több tíz kilométert bicikliztünk Győrig, Bécsig stb. és vissza, később a dióspatonyi Slovakiaringen is róttuk a köröket. Versenyszerűen, átgondoltan, “tervszerűen” huszonegy éve, 1996 óta futok. Megjegyzem, edzőm, menedzserem, klubom sohasem volt. Önmagam szervezem a futóéletemet. Edzésképpen hetente 70–80 kilométert teszek meg. A kiváló hátteret a családom jelenti számomra.

A bostoni mezőny 2017-ben (Fotó: AP/SITA)

És a maratonok, melyekből immár százat tudhat maga mögött?

Az első fél maratonomat Budapesten futottam 1999-ben, az első maratonomat New Yorkban 2003-ban. Majd jött a többi bel- és külföldön egyaránt. Londonban 2006-ban egyéni csúcsot futottam 3:13:27 időeredménnyel, amit a mai napig nem sikerült túlszárnyalnom. Gazdag listám van: Párizs, Prága, Bécs, Berlin, Toronto, Chicago, Róma, Las Vegas, Honolulu, San Francisco, Moszkva stb. Lengyelországban eddig nyolc maratont futottam, nagyon sokszor teljesítettem a távot Magyarországon is, és hát nem hagyhatom ki a felsorolásból Kassát, az egyik kedvenc “küzdőteremet”. Futócipős kalandjaimat írásban is összefoglaltam, könyvem a Lilium Aurum Kiadó gondozásában jelent meg. Summa summárum: Boston eddigi pályafutásom legjelentősebb mérföldköve, a századik maraton az életemben.

És egyben az Ön beteljesült álmát is jelenti, amiről 2010-ben megjelent könyvében nyíltan beszélt. “Egy nagy célom és álmom maradt még beteljesületlenül, mégpedig Boston. A világ legöregebb és legnagyobb hagyományokkal rendelkező maratoni futóversenye. Hogy mikor jutok el erre a versenyre? Jó kérdés! Pillanatnyilag nem tudom, de nagyon szeretnék eljutni oda, és tudom, hogy egyszer majd sikerül! A Biblia is megírta: »Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.« Rám ezek a sorok pontosan illenek, hiszen kértem, kaptam – és az ajtók is megnyíltak előttem” – hangsúlyozta akkor.

Hát igen, Bostonba is sikerült eljutnom. Áldásos ember vagyok, mert nálamnál érdemesebb és jobb sportolók sem jutnak el oda mindnyájan. Nekem ez megadatott. Erről a helyről is köszönöm a mindenkori szponzoraimnak, hogy hittek nekem, és bíztak bennem. Külön köszönettel tartozom a Mikuláš Dzurinda Alapítványnak, továbbá a Torontóban élő, csallóközkürti származású Horváth Vlad László biokémikusnak, egyetemi professzornak és másoknak. Összegzésképpen elmondhatom, ezidáig 19 országban képviselhettem szülőföldemet. A World Marathon Majors listáján szereplő futások közül pedig “csak” a tokióin nem vettem részt, megjegyzem, ezt a versenyt néhány évvel ezelőtt vette föl programjába a futók világszövetsége.

Példaképe van?

A csallóközi születésű Simon Sándor az én példaképem, aki Zsolnán él. Hetven éves. Ő a szlovákiai futómozgalom egyik legnagyobb alakja. Havonta 3–4 alkalommal beszélünk telefonon, de ha hazajön Dunaszerdahelyre, személyesen is találkozunk. A mai napig 914 maratont tudhat maga mögött, álma egy van, hogy 1000-ret abszolváljon.

Huszonegy évnyi versenyzői gyakorlat után mi ösztönzi Önt, hogy állandón a pályán mozogjon? Sőt, Csallóközkürtön–Vásárúton néhány évvel ezelőtt egy kistérségi futóverseny kezdeményezője, főszervezője is lett egyben?

Meghívásoknak eleget téve nagyon sok, a futást népszerűsítő közönségtalálkozón vettem részt az elmúlt időszakokban. Azokon is elmondtam, most is kész vagyok a válasszal: imádok futni. Nagy bennem a bizonyítási vágy. Lépten-nyomon bizonyítani akarom, hogy szinte behozhatatlan hátránynak látszó helyzetekből is van kiút, cukorbetegen is lehet teljes értékű életet élni. Ezeket a gondolatokat egyébként a fiatalon elhunyt, áldott emlékű édesanyám táplálta belém. Ezért hát életem 100. maratonfutását az Ő, jelesen Hodossy Rozáliának ajánlom azért a szeretetért és törődésért, amellyel egyengette életutamat, és segített hinnem abban, hogy valamirevaló ember legyek.

(l–s)