Igazságot hazugsággal védeni? Nem nyerő!

Amikor Porosenko ukrán elnök aláírta az oktatási törvényt, aminek a hetedik cikke sérelmes módon korlátozná (és ha nem történik semmi, korlátozza) a kárpátaljai magyar közösség anyanyelvi oktatását, Szijjártó magyar külminiszter bejelentette, hogy „Magyarország az Európai Unióban blokkolni és vétózni fog minden olyan lépést, amely a keleti partnerség program jegyében Ukrajnának újabb előrelépést jelenthetne az európai integrációs folyamatban".

Igazságot hazugsággal védeni? Nem nyerő!
Fotó: MTI

Az indulat érthető volt, de a választott módszer hasznosságához kétség fűződhetett: úgy látszott, jó példa arra, hogy a Trianon-fókuszú nacionalizmus még az ország (ez esetben a kulturális nemzet) érdekeit szolgáló külpolitikát is felülbírálja.

A magyar közvélemény külpolitikai gondolkodásának száz éve része az az alapelv, hogy ha egy vagy több más állammal szemben igazunk van, akkor azt mindenki látja, aki nem hülye, illetve aki nem látja, az vagy hülye, vagy tudatos ellenség. Tehát nem lehet és nem szabad abból kiindulni, hogy a konfliktusokban nem közvetlenül érintett államok és politikusaik mást tudnak a világról, és mást tartanak fontosnak – az egyetlen módszer a meggyőzésükre a nagyobb hangerő és a kimutatott elszántság. Minden más: a gyengeség jele, gyávaság, ellenségnyalás, nemzetárulás.

Voltak olyan politikusaink, diplomatáink, akik eltértek ettől az elvtől; 2010 és főként 2012 óta, mikor Szijjártó Péter fegyelmezett propagandistából előbb alternatív, majd kinevezett külügyminiszter lett, ez a norma. Különösebb sikerek nélkül. Ennyi év után holnap találkozik az amerikai külügyminiszterrel, a legjobbakat.

Függetlenül az ukrán magatartás értékelésétől és abból kiindulva, hogy ebben a kérdésben abszolút mérce szerint igazunk van – abban az értelemben, hogy hézagtalan jogi érveléssel ki lehetne mutatni, hol sértettek meg az ukránok egyetemesen elfogadott elveket, jogszabályokat, nemzetközi szerződéseket – még így is feltehettük a kérdést: mi a választott harcmodor gyakorlati haszna? A hasonló lélekszámú kisebbségek – bolgár, román, lengyel – uniós pártfogó országai miért nem tiltakoznak hangosabban? Bár az MTI-hírek refrénszerűen szóltak a magyarhoz hasonlóan heves tiltakozásról, ez, mondjuk úgy, a tények kikerekítése. A román államfő berzenkedett, de aztán ott is elcsitultak a kedélyek, magyarán: tárgyaltak.

A válaszhoz elő kéne venni érvként, ami nekünk evidens: hogy a kisebbségi nyelvhasználat korlátozását az ukránok úgy indokolják, hogy az bennünk óhatatlanul a Ceauşescu-féle "homogenizálási" politikát idézi fel (hogy más rossz tapasztalatokról itt a Paraméteren ne beszéljek), hogy a kárpátalji magyarok egy tömbben élnek, és hiába több Ukrajnában a bolgár, ez más helyzet; és hogy a kisebbségi iskolarendszerek közül az oroszt kivéve a magyar a legfejlettebb, vagyis ezt sérti leginkább az új törvény – a többiek baja, hogy mért nem törődnek a magukéval jobban.

Csakhogy ezek nem jogon belüli érvek, és ahhoz, hogy hassanak, ki kellene egészítenünk az összes uniós partner tudását, diplomáciánk azonban erre nem képes, éppen mert ezek a tények számunkra evidensek, és mint láttuk, a trianonizált nacionalista gondolkodás nem jutott el az önérzékelésnek arra a fokára, hogy lássa: nem mindenkinek evidens. ami nekünk az.

A helyzet magyar szempontból egy fokkal súlyosabb lett, amikor kiderült: a magyar külügy Ukrajna és a NATO közeledési folyamatának lépéseit is megvétózza. Azért súlyosabb, mert a NATO katonai szervezet, és Magyarország azt akadályozza, hogy a szövetség egy hadban álló, agresszió áldozatává lett országot támogasson.

Ez kettős propagandafeladatot jelent: meg kellene magyarázni, hogy a magyar civileket érő jogsérelem miért annyira fontos rajtunk kívül a szövetség egészének, amiért  fel kell adnia közmegegyezéssel elfogadott stratégiai célját. És meg kellene magyaráznunk, hogy az együttműködés megakadályozása, ami nem a NATO, hanem az Ukrajnát megtámadó Kreml érdeke, nem az, aminek látszik: az együttműködés megakadályozásának a Kreml érdekében. Szijjártó ezt ingerülten tagadta, dehát láttunk már olyat, hogy valaki ingerülten hazugságnak nevezte a tényt.

A feladatot józan ész szerint lehetetlen megoldani. A magyar kormányzat magyarázó- és elhitetőképessége nem elég ahhoz, hogy a partnerek megértsék és elhiggyék. Miután a múlt héten Orbán Viktor memorandumot küldött szét a NATO főtitkárának és miniszterelnökeinek, hosszasan részletezve Ukrajna érdemtelenségét az együttműködésre, új Ukrajna-politikát javasolva, a hadban álló köztársaság támogatásában különösen érdekelt két tagország, Kanada és Litvánia egyformán megelégelte az akciózást.

„Kérjük a magyar kollégákat – mondta a litván delegátus a NATO parlamenti közgyűlésén –, segítsenek garantálni, hogy a magyar kormány ne használja a NATO-t eszközként az ukrán – magyar [kétoldalú] problémák megoldására.” A kanadai képviselő pedig semmi különöset nem talált a honi nyelv terjesztésében, abban viszont igen, hogy „egyetlen ország blokkolja Ukrajna euroatlanti integrációját”. Megint csak függetlenül attól, hogy igazunk van-e vagy sem, hiába van igazunk, ha a taktikai művelet nem válik be.

Fűzzük hozzá, hogy már csak azért sem válik be, mert a minden szinten végzett állami vagy önkormányzati kisebbségi nyelvű oktatás megfelel az európai elveknek, de nem száz százalékos jogi szigorral betartott európai norma: Lettországban most fogadtak el törvénymódosítást arról, hogy a 25–40 százalékosra becsült orosz kisebbség gyermekei 2021-től csak lettül tanulhatnak a középiskolákban. Mégse követeli senki, hogy Lettországot zárják ki a NATO-ból. Senkinek sem kötelező azt gondolnia, én sem gondolom, hogy a lett törvénymódosítás jó – de nem ajánlatos azt se gondolni, hogy a többi 28 NATO-tagállam az ukrán állam végső betegségtünetének tartja majd az ennél mérsékeltebb ukrán törvényt. És az ezzel való érvelés végképp nem elég ahhoz, hogy elhárítsa az orosz érdekek kiszolgálásának vádját.

A témáról folytatott vitákban a kormány hívei azt szokták fölvetni, hogy az ukránok álnoksága miatt nem volt más választásunk, csak ez a radikális lépés. „Ezekkel nem lehet tárgyalni, nem valók Európába, most bizonyították”. Amilyen az adjonisten stb. Most hagyjuk, hogy országok közötti konfliktusokban mindig van választás, de ha ezt zárójelbe tesszük: valóban az ukránok magatartása váltotta ki a durva és célt sem érő, viszont idegen, nem szövetséges érdekkel kvadráló magyar ellenlépést?

Ha meggondoljuk, hogy a magyar kormányzat most már sorozatban blokkolja egyetlenként, hogy a nyugati konszenzusból cselekvés legyen, nehéz elhinni a jogos felháborodást mint magyarázatot az idegen érdek szolgálata helyett. Illetve elhinni lehet annak, aki mindent elhisz. De Magyarországon kívül elhitetni – maradjunk annyiban, hogy nehéz. És a szavakban oly tüzes hévvel megvédett kárpátalji magyarok biztosan nem járnak jól vele.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.