Ígérgetni a koldus is tud

Alapjában véve ötféle magyar azonosítható a mai helyzetben Szlovákiában. Ők az MKP-és, hidas, a nem szavazó, egyéb pártra szavazó és a hezitáló magyar. Az első két kategóriában olyan meggyőződésesek voksolnak majd, akiknek csupán elenyésző része változtatja meg a véleményét a „sorsdöntő csatáig”. Az egyéb pártokra szavazókat sem könnyű meggyőzni, hiszen nagy valószínűséggel azért tartják fontosnak egy „szlovák” szubjektum támogatását, mert a két magyar ügyeket is képviselő formáció országos politikai ügyvitelével valamilyen okból elégedetlenek, netán diametrálisan más a világnézeti meggyőződésük. A hezitálók és a nem szavazók között lehetséges némi átjárás. Nem vagyok statisztikus, de tapasztalataim alapján feltételezem, hogy ez kb. ugyanannyi embert jelent oda, amennyit vissza.

Mit tehet a Híd és az MKP, hogy további szavazókat szerezzen a limitált lehetőségeken belül?

Elsősorban jól és meggyőzően kellett volna politizálniuk, de a múltat ne firtassuk, mert nem az a cél, hogy éppen most mindenki elpártoljon tőlük… Mi marad? Rá kell világítani arra, ami valóban szükséges a szlovákiai magyarnak a jövőjéhez, illetve még inkább a jelenéhez, s ezekkel kapcsolatban olyan ígéreteket kell tenni, amelyek evidensen betarthatók.

Aztán be kell őket tartani.

Szerintem elsősorban a következő ügyeket kell képviselni, de tényleg eleresztve a szimbólumokat és a valóság talaján maradva kivitelezhető megoldásokat kell kínálni:

1. Nincs fontosabb annál, hogy a szlovákiai magyar nyugodtan és jól élhessen ott, ahol az országon belül élni akar. Vagyis minden olyan gazdasági, egészségügyi, belpolitikai és külpolitikai aktivitást fel kell vállalni, amely fenntartható és demokratikus módon ezt célozza. Legyen az útépítés, legyen az ipari befektetés, termőföldparák megoldása, jogbiztonság megteremtése, kiszámítható monetáris stratégia, az egészségügy elérhetőségének kiterjesztése stb.

Enni kell, lakni, felöltözni, fűteni, kocsit fenntartani, gyógyszert vásárolni, utazni és főleg gyerekeket iskoláztatni.

Amíg ezeket mellőzve ígér valaki kétnyelvű feliratot egy kínai pulcsi vignettájára, addig a magyar választók több mint négyötöde magasról tehet az ígéretekre.

A szlovákiai magyarnak – ne kövezzenek meg érte – először élnie kell, finanszírozni a saját és már minden oldalról agyba-főbe védett és biztosított, csak éppen az anyagiak felőli oldalról nem garantált családja életét. Különben elzavarja a férjét, feleségét, gyerekét Londonba vagy Münchenbe pénzt csinálni. Akár lát ott magyar feliratot, akár anyanyelvén tanulhat ott a jövő nemzedéke, akár nem. És aztán utazik utána… Nincs mese. Illetve eddig ezekről főleg csak mese, dajkamese volt, és ha az MKP és a HÍD gazdasági illetékesei hozzászóltak valami okosságot, még a saját pártjaikon belül sem kaptak elegendő teret, nemhogy a PR-ban… Mert a pártok „arcainak” kellett a tér saját, felületes, népet tán befolyásoló propagandájukhoz.

2. De ha már nemzeti fennmaradás, akkor néhány további kérdés vált égetővé. Az egyik, hogy hívő magyar ember lehetőleg egy nyelvet beszéljen a pásztorával ideológiai és nyelvi szempontból egyaránt. Valamint az sem ártana, hogy az ezen a közös nyelven elmondottak a hívők lelki üdvét szolgálják, s ne különféle alantas politikai célokat.

3. A kisiskolák ügye máig nincs lezárva – elárulom, egy darabig nem is lesz. Aztán a választások utáni vezető garnitúra felállásának és csúnya politikai bizniszelésének a kérdésévé fog alacsonyodni. Ám mindenképpen az ügyvitel része marad. Amennyiben megmenthetők, azért. Hiszen minimum két következő választási időszakban ez a hőstett lesz a hivatkozási alap a megmentő számára. Amennyiben nem sikerül, hát azért. Hiszen akkor addig marad porondon – addig kell porondon maradnia –, amíg valami normális megoldás nem születik. Ebből a szlovákiai magyarság tekintet nélkül pártállására nem nagyon engedhet… Mondjuk mindenképpen ráfaragott már most is, hiszen a jelenlegi és gyaníthatóan újra „megismétlődő” kormánynak semmibe sem kerül a meglévő állapot fenntartása, de a megmentőnek a mentés érdekében valamit mindenképpen adnia kell, valamiről le kell mondania, valamit fel kell áldozni… Még akkor is, ha jobbos koalíció jön létre!

Ez ügyben az MKP a Fidesztől kért anyagi segítséget, mivel a fenntartó (pl. egy magyar falu magyar többségű önkormányzata) egyéb forrásokból „pénzrátétellel” finanszírozhatja a „kézlevétellel” szakadékba ejtett sulikat. Csakhogy az pénzbe kerül. És ha a Fidesz segít, akkor még valamibe: Fideszhűségbe. Aminek a megítéléséről most nem nyitnék külön vitát.

Annyi tapasztalat mindenesetre már van, hogy egy magyar (értsd fideszes) nagykövet anno a magyarfaló, diktatórikus és tömeggyilkos rendszereket éltető Kotleba meglátogatását fontosabbnak tartotta, mint egy működő szlovákiai magyar felsőoktatási intézményét. Mely intézmény utolsó levelezős csoportja tavaszi államvizsgájáig agonizál már csupán. Nemhogy iskolamentésről, de még csak egy normális személyes megbeszélésről sem lehetett szó.

4. Teljesen logikus út vezetett hát odáig, hogy az elmúlt hetekben Draxler miniszter azon nem új, a kommunizmus kísértetét tápláló, nem demokratikus kormányálláspontot képviselte egyre hangosabban a sajtóban, mely szerint az iskolákat államosítani kell(ene). Ezzel a lépéssel ugyanis nem csupán a különféle megmentőket (lásd pl. a területi szórtságról ismert szlovák településeket is) és nekik pénzt biztosító politikai és polgári erőket lenne képes félreállítani, de szintén elintéződhetne végre a nemzetiségi (s ha kell, akár a magán- és egyházi) iskolák mizériája – nem kérdés, hogyan… Van tehát minimum egy jó hatalmi zsarolási alap. Ha azonban tényleg vissza akarják államosítani az iskolaügyet, akkor az – ne tessék örülni, kedves túlterhelt polgármesterek – végleg felszámolja a magyar iskolákat pár éven belül. Hírmondó marad csak és alibi Brüsszel felé. Slussz.

Ha az MKP és a HÍD ebben az ügyben nem lesz képes vagy nagyon hatékony önálló (tehát csakis kormánypozícióból), vagy pedig közös, ráadásul esélyes, hogy a többi párttal szintén közös fellépésre, akkor – és ez a valódi, a nemzeti kérdésen messze túlmutató tragédia – fokozatosan garantálható az iskolai demokrácia (beleértve a tartalmat, működést és fenntarthatóságot), tehát maga a szabad iskola lényegének tönkretétele. Akkor a fenntartónak (ezek ma még főleg önkormányzatok) nem vétójoga lesz az iskolatanács döntésével szemben, hanem állami (értsd jelen esetben borítékolhatóan smeres) teljhatalma minden egyes kérdésben (értsd valós iskolatanácsok nélkül). Persze, létezik működőképes állami oktatásügy a világban: megkérdőjelezhetetlen demokráciákban. De ahhoz nálunk először egy megkérdőjelezhetetlen demokráciára lenne szükség.

5. A kormány a kultúrafinanszírozás jelenlegi metodikájával elérte (lásd nem csupán az államosítás tényét, hanem a tanácsadó testületek összeállításánál, működtetésénél és főleg ignorálásánál alkalmazott állami politikai önkényt), hogy a kisebbségek (is) egymás torkának ugorjanak némi odavetett koncért. Konszenzusos elvek és módszertan nélkül saját kultúra nélkül maradunk.

A lecke tehát fel van adva.

Nem lesz elég szlogeneket gyártani, photoshoppolni, gyűlöletet szítani, sem pedig átmeneti megoldásként a szomszéd cukrosbácsitól pénzt kéregetni. Ezt az öt ügyet valahogy – legalább középtávon – kielégítően és főleg demokratikusan, azaz hitelesen meg kell oldani.

Nem majd, hanem a következő négy évben!

Azokra tessék szavazni, akik ezt megteszik.

Szépeket ígérgetni a koldus is tud…