A kábítás trükkjei 1.

Volt gyerekkoromban ez a nagyon sikeres angol film, A csábítás trükkje (The Knack... and How to Get it), Arany Pálmát nyert, a restaurációs vígjátékok XVII. század végi hagyományát élesztette föl, arról szólt, hogyan hajtanak rá különféle londoni férfitípusok egy ártatlan, vidékről jött lányra. Vidám korszak volt, azóta nagyot fordult a világ, a tragikomédiák korát éljük Magyarországon is.

A kábítás trükkjei 1.
Fotó: origo.hu

Gondoltam, írok pár cikket arról, hogyan tartja ártatlan együgyűségben a fővárosi és vidéki választópolgárt a magyar politikai kaszt, és hogyan használja ki ezt a gondosan karbantartott együgyűséget. És most már komolyan.

Nem túl elegáns elolvasni egy cikket, és írni belőle egy másikat, Kasnyik Mártonnak a 444.hu-n közölt tényfeltáró cikksorozatából (eddig: I., II. és III.) azonban kiderül, hogy milyen szellemi és szakmai színvonal elég ahhoz, hogy valaki nagyon meggazdagodjon Magyarországon, ha valaki a politikai kaszt védelmét élvezi. Mennyire nem kell hozzá sem ész, sem tudás, sem igazi becsvágy, de még üzleti érzék se. Az erkölcsi színvonalról nem is beszélve, úgymint: bűnözés. Nem ma és nem a Fidesz 2010-es kormányra kerülése óta, hanem a kilencvenes évek eleje óta folyamatosan.

Aki nem követte az eseményeket, vagy megfeledkezett róluk a botrányok és megtévesztési hadműveletek förgetegében: a Quaestor-ügyről, egy iszonyatos méretű pilótajátékról van szó, ami régóta (nem 2014, nem 2010, de nem is 2006 óta) az ellenőrzésre hivatott szervezetek orra előtt zajlott. Mint Kasnyik leírja, „kifosztották a kicsiket, hogy kifizethessék a nagyokat”, amit végül már nem lehetett folytatni, a Quaestor bedőlt, és nem úgy, hogy leleplezték, hanem gyakorlatilag a vezetői adták fel magukat egy csőd bejelentésével együtt. De még ugyanazon a napon a Külgazdasági és Külügyminisztériumhoz tartozó Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. kivonta a bőven megfialtatott pénzét, vagy azért, mert rendkívül szerencsés zsenik vezetik, vagy nem azért. Mintegy harmincezer kisbefektetőnek viszont benne maradt a pénze.

Másnap rejtélyes körülmények között meghalt a KKM beruházási főosztályvezetője. Nyilván véletlen egybeesés. Mint ilyenkor szokásos, volt egy moszkvai titkosszolgálati szál is. Nyilván véletlen egybeesés. Továbbá a legfőbb ügyész lánya a Quaestort negyed századon át vezető Tarsoly Csaba titkárának élettársa. Nyilván véletlen egybeesés, valamint az egybeesések egybeesése is véletlen.

De semmilyen feltételezésünk nincs, egyetlenegyen kívül (amiről később), csak a jelenséget konstatáljuk: a magyar nyilvánosság az ún. demokrácia huszonöt éven át nem vett észre semmit egy horribilis, folytatólagos gazdasági bűncselekményből, majd amikor észrevette, sürgősen el is felejtette, hogy itt történt valami.

Mielőtt ennek a jelenségnek az okairól beszélnék, megjegyzem, hogy tavaly márciusban, a Bárányvakság könyv bevezetőjében azt írtam, 2010 óta négy olyan ügy volt, amibe „normális demokráciában” a kormány belebukott volna: ,baltás gyilkos, Paks, amerikai kitiltás, Quaestor. Érdekes módon mind a négy külgazdasági és/vagy külügyi vonatkozású, hogy miért, azon még gondolkodnom kéne. Az első hármat a kormány sértetlenül megúszta, a negyedikben – írtam akkor, amikor a botrány még friss volt – „a bukásnak semmi jele”. Nem is lett bukás. Annak, hogy nem lett, persze közös oka van azzal, hogy miért lehetett évtizedek folyamatos munkájával 210 milliárd forintot (kb. 700 millió eurót) ellopni úgy, hogy senkinek sem tűnt fel.

Szóval: hogyan és miért van beoltva hülyeséggel az ország? Bevallom, szerzői elégtétel töltött el, ugyanis a feltárt tények gyönyörűen igazolják a Bárányvakság tételeit. Az a feltevésem, amit nem tudnék bizonyítani – csak bizonyos jelek erre mutatnak –, annyi, hogy a Quaestor a magyar vasháromszög pénzfialtatója (volt). Úgyhogy ezt hagyjuk meg feltevésnek.

Ami viszont a többit illeti: az országot nem egy általános alany oltotta be hülyeséggel, hanem az, amit az 1989 utáni politikai kasztnak nevezek. Azért kasztnak, mert – képletesen – csak beleszületni lehet, esetleg örökbe fogadással bekerülni. Aki már 1990-ben – a Quaestor alapításának évében – benne volt, az benne is maradhatott, esetleg személyes keggyel, lojalitás vagy valamilyen nélkülözhetetlen szolgálat díjanként – fölvehetett másokat. Az első kábítási trükk: ennek az elhallgatása. Ha a kaszthoz tartozol, vagy szolgálatokat teszel a tagjainak, nem kell se okosnak, se szakmailag hozzáértőnek, se törvénytisztelőnek lenned. Gazdagodsz, és biztonságban vagy.

A második az, hogy a rendkívül gyanakvó magyar környezetben ezt a vircsaftot évtizedeken át művelték úgy, hogy senki sem fogott gyanút. Függetlenül attól, hogy melyik politikai oldal volt hatalmon. Tarsoly nevét szinte senki sem ismerte. Ez azért volt lehetséges, mert a politikai kaszt arra az (öncsaló) érvelési hibára alapoz, amit a könyv 2., módszertani fejezetében „a tisztességesség feltételezésének” nevezek.

A közvélemény csak arról tud tisztességtelenséget feltételezni, akiről éppen a szájába rágják, hogy tisztességtelen. „Ennek a tévedésnek egyik leágazása, hogy akár »minden gyanú felett álló« – másokat meghurcoltató – magyar politikusoknak ne lehetne közük bűncselekményekhez csak azért, mert a nyilvánosság ilyenekről nem tud.” Vagy másképpen: a közvélemény egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy az uralkodó kaszt mindkét oldalának beavatott és illetékes emberei évtizedeken át töretlen egyetértésben bűnözőket fedezhetnek – csak azért, mert ezt (természetesen) nem mondják meg a népnek; nincs olyan helyzet, amikor eszükbe jutna megmondani.

Alapoznak arra is, amit ugyanebben a fejezetben „jogállami illúziónak” hívok: „A politikai kasztban és annak közelében is vannak tisztességes, jogilag képezett emberek, akik hiába vannak többletinformáció birtokában jogsértésekről, illetve arról, hogy az igazságszolgáltatás bizonyos szereplői visszaélnek a joggal, nem mondanak ki, nem írnak le olyasmit, ami bíróságon nem lenne bizonyítható” Merthogy nálunk „jogállam van”. Ennek egy további fokozata az, hogy nem is hiszik el, amit látnak. Erre a kábítók oly módon alapoznak, hogy megvezetik az amúgy tisztességes ellenőrt is, aki egyszerűen nem tudja feltételezni, hogy akkora disznósággal lehet dolga, amekkora a valóságban van.

A jogállami illúzió kihasználásának további leágazása az a technika, hogy jogi rizsába és szakzsargonba csomagolva bármilyen megtévesztést el lehet adni annak is, aki ismeri ezt a nyelvet, csak azt hiszi, mások is az ő szabályai szerint – hát még azokat, akik nem értik ezt a szókincset, ezért mindent mély tisztelettel elhisznek, amit hallanak.

És itt érünk a kábítás egy alapvető feltételéhez: ugyanez a politikai kaszt egy-két évtized alatt  teljesen kinevelte a nagyközönségből a piaci mechanizmusok iránti érdeklődést és a pénzügyi hozzáértésnek még a szándékát is. Tehát egyfelől kedve szerint tudja becsapni ezekben az ügyekben a köznépet, másfelől azt is el tudja hitetni, hogy az őt ért csapásokért nem ő maga a felelős – hiszen honnan is tudhatta volna, hogy becsapják? – hanem a kijelölt rosszemberek. A Quaestor – és saját piaci analfabétizmusuk – áldozatainak elég nagy kárpótlást fizettek a – pont ebben az ügyben – be nem csapott többi adófizető pénzéből, hogy elsimuljon a botrány, aztán lapozhattak.

Mondom, ez az égbekiáltó disznóság úgy folyt a kilencvenes évek óta, hogy nem egyszerűen nem tudott róla a közvélemény, de fel se tételezte, hogy ilyen van, és lehetséges.

Az igazság valamennyire helyreállt. Azt, hogy miben élünk évtizedeken át joguralom, plurális demokrácia, szabad piacgazdaság, egyáltalán, szabadság helyett, a Quaestor esete jól mutatná annak, akit érdekel, de például a fentebb leírt körülmények miatt az ilyenek nincsenek sokan.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatveztője.