A kábítás trükkjei 2. (Önkábítás)

Megjelent a Quaestor 210 milliárd forintos kötvénycsalásáról szóló tényfeltáró sorozat negyedik része. A művelt középosztálybeli magyar olvasóközönség ebből képet kaphatott volna, hogy milyen stílusban és milyen szellemi színvonalon, valamint az aljasságnak milyen fokán működik az országot markában tartó politikai kaszt.

Ebbe a kasztba a Quaestor vezetői is beletartoznak, ugyanis nem követhették volna el a magyar történelem – békeidőben – legnagyobb lopását a bűnüldöző szervek és a pénzügyi ellenőrzés, azaz a  törvények betartására felügyelő állami hatóságok orra előtt, évtizedeken át folytatólagosan, ha nem a kaszt egyetértésével és szolgálatában teszik. Vagyis ha nem vonatkoznak rájuk a kaszt belső szabályai. Alább egy illusztráció látható, forrás a 444.hu cikke (tarsoly = Tarsoly Csaba, a Quaestor főnöke, az üzenet a bűnözőcég „legokosabb emberétől” származik).

A művelt középosztálybeli olvasóközönség tehát megbizonyosodhatott volna róla, hogy létezik a politikai közösség (aktív választópolgárok) többi részétől légmentesen elszigetelt kaszt, amelyik büntetlenül, sőt politikai támogatással teheti meg évtizedeken át ugyanazt, amiért a többi állampolgárt lesittelik, nyilvánosan megalázzák, koldussorba juttatják. E kaszt tagjai pontosan az ellentétét követik annak a „keresztény” és „nemzeti” értékrendet, amit ugyanez a kaszt hirdet – fuldokolva a visszafojtott röhögéstől –, amikor ennek nevében lerohasztja a magyar oktatást, és ezzel tönkreteszi a magyar gyerekek életét most és végleg.

A művelt középosztálybeli olvasóközönség rájöhetett volna, hogy ez a társaság – nem a Quaestor, hanem az, amelyik a pénzét fialtatta nála, buzdította és védte – nemcsak hogy kasztként létezik, hanem őt magát és családját is módszeresen becsapja és tönkreteszi évtizedek óta. Rájöhetett volna, hogy évtizedek óta egy monstre átverés áldozata, és amit politika gyanánt ez alatt az idő alatt elébe tálaltak, az átverés része. Hogy ha a valóság ekkora darabját évtizedeken át el tudták fedni előle, akkor más darabokat ugyanígy elfedhettek. Tehát az, amit valóságnak hitt, olyannak, amiben valóságosan él – az nincs.

Rájöhetett volna, de nem jött rá. Az ilyen információt ugyanis, bármennyire részletes és adatolt, az emberi psziché törvényei szerint az óriási többség nem tudja elhinni, csak sokára és akkor se biztosan. Tudom, hogy – zömmel a középosztályhoz tartozó – ismeretségi köröm nem reprezentatív minta, de tájékozottabb az átlagnál. Nos, óriási többségük számára a Quaestor mint téma tegnap nem létezett. A fő téma egy harmadrangú álhír volt, egy számomra követhetetlen okból felbocsátott tesztléggömb, miszerint Balog emberminiszter lenne Áder elnök utóda. Ha igaz volna, akkor is: mi változik ettől? Viszont ismerőseim, barátaim sokasága csillogtatta elmeélét: „Hát, ezek milyenek...” Persze, olyanok is, mint Balog. De a létünket az határozza meg, hogy ezek olyanok, mint a Quaestor. Sőt: ezek a Quaestor.

Nehezíti az elhívést, persze, hogy azokban az évtizedekben, amíg a Quaestor űzte a bizniszét, nemcsak Orbán volt kormányon; hogy a politikai kasztban benne vannak olyanok is, akiket a mai ellenzék hívei többnyire jó oldalinak hisznek. (A kaszt tagjainak halmaza csak metszi a politikai élet látható résztvevőinek halmazát. A kasztba, mint azt a Bárányvakság könyvben igyekszem leírni, csak „beleszületni” lehetett – mármint 1990-ben –, esetleg hű cselédi vagy verőemberi szolgálatokért kooptálással bejutni; de érdemek révén bekerülni nem.) A lényeg mégis az, hogy bármennyire intelligens és tájékozott valaki, nem tudja elhinni, hogy őt ennyire át lehet verni. Minél intelligensebb, annál kevésbé.

Él a művelt középosztály ellenzéki érzelmű részében egy tévképzet. Vagy inkább tévképzetek együttese. 1. „Mi” tudjuk, miért kell megbuktatni az Orbán-kormányt: Mészáros Lőrinc, Tibocz István, mutyik”, „urizálás” – a hideg kiráz ettől a két szótól –, stadionépítés, fakivágások, a Népszabadság megszüntetése, az oktatásügy és az egészségügy helyzete stb. stb. stb. 2. Ezt nem csak hogy tudjuk, hanem ez a nyilvánvaló igazság, mindenkinek ismernie kéne, a baj az, hogy nem tudja mindenki. (A listán általában nem szerepel a piacgazdaság megnyomorítása és az állam, vagyis magyar viszonyokban a központi kormányhatalom – minden mértéken túli megnövesztése, erről legközelebb mondok pár szót.) 3. Az Orbán-kormányt választásokon kell megdönteni. 4. A többség azonban a Fideszre szavaz. 5. Ez azért van, mert a többséghez valamiért nem jut el a nyilvánvaló igazság, azaz eddig valamiért nem ébredt rá. 6. Valahogy el kell juttatni hozzá, és akkor a többség a baloldali ellenzék pártjaira fog szavazni. 7. Akkor az Orbán-kormány megbukik, és minden jóra fordul.

Ez a gondolatmenet azonban már az első pontjaiban hibás. Amin a művelt középosztálybeli publikum reflexszerűen felháborodik vagy gúnyolódik igazsága tudatában, az nem „az” igazság (lásd a Quaestor-esetet), hanem annak csak megannyi tünete, bármilyen fájdalmasak vagy visszataszítóak. A többség pedig vagy nem tud az ilyen tünetekről, vagy nem akar tudni – a létfenntartása érdekében –, vagy nem tartja őket abnormálisnak.

Mindezen túl van még két alapgond ezzel a szemlélettel. Az egyik a politikai közösség felosztása három részre. Azaz: egy végtelenül rosszindulatúnak látott, de a saját békés megbuktatását várhatóan, valamilyen csoda folytán mégis elfogadó rezsimre> továbbá az innenső oldalra, aminek a rezsim nem része – „az emberek”, „a magyarok”, „a társadalom”, „a nép” és hasonló neveken hivatkozott általános alanyra –, ez azonban maga is kétfelé oszlik, egy felvilágosult kisebbségre és a sajnos még felvilágosulatlan többségre.

Ebben a logikában a kormányzat békés, választáson való megbuktatásának előzetes feltétele a többség felvilágosítása. Nem fog menni, s ez már átvezet a másik alapproblémához: a felelősség áttolásához. A magát felvilágosultnak tekintő kisebbség a sötétségben élő többséget okolja a jelenlegi állapotokért. „Mi nem tehetünk róla, mi áldozatok vagyunk, a szegényeknek, falusiaknak stb. még rosszabb, csak ők még nem tudják, hogy áldozatok, azért szavaznak a Fideszre.”

Közben a középosztály magát liberálisnak és demokratának tudó része okolhatná magát is. Abban az esetben pedig felhagyhatna az amúgy is torz választási rendszerben aratott 2018-as győzelem mint egyetlen kiút dogmájával.

Ahol ugyanis olyanok a politikai állapotok, amilyeneket a Quaestor-ügy tükröz – és gondoljuk meg évtizedeken át nem tudtuk, hogy ez létezik; vajon hány ilyen ügy nem létezik számunkra most? –  szóval ezek az állapotok nem demokratikusak, tehát nincs belőlük a képviseleti demokrácia szabályai szerinti kiút. (Főleg ha az óriási többség nem is néz szembe velük.) Ez már nem Közép-Európa, hanem politikai értelemben Európa perifériája – az a térség, ahol a „színes forradalmak” zajlottak.

És nem ok nélkül emlegettem annyiszor a középosztályt a cikk elején – ilyen körülmények között végzetes önbecsapás, hogy meg kell várni, amíg „a nép”, az a bizonyos általános alany már „nem tűr tovább”. Többnyire a színes forradalmak is békések, nem irányulnak a fennálló rend „erőszakos” megdöntésére. De nyugalom (duplán), Magyarországon ez úgyis csak elmélet. A színes forradalmakat – mint a legtöbb forradalmat egyáltalán – a közhiedelemmel ellentétben nem „a nép”, hanem a középosztály tagjai kezdik, vezetik és nagyrészt ők viszik véghez. Hogy ilyen cselekvésre a magyar középosztály pillanatnyilag miért alkalmatlan, miért tűr mindétig, bár üzemmódja a permanens felháborodás, arról a legközelebb.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője