A kábítás trükkjei 3. - Csak színesen

Azt ígértem, a folytatásban arról lesz szó, miért nem alkalmas a magyar középosztály a színes forradalomra, de a tegnapi-mai lengyelországi események eltérítettek. 

A kábítás trükkjei 3. - Csak színesen
-illusztráció- (Fotó: TASR/AP)

Tömegtüntetések a sajtószabadság és a parlamenti demokrácia védelmében, egypártilag megszavazott költségvetés, a Szejm blokádja, dühödt civilek és ellenzéki pártok – minden roppantul emlékeztet arra, amit színes forradalomnak hívnak.

A posztkommunista térségben kétféle módja ismeretes a rossz kormányzatoktól való békés megszabadulásnak. Az egyik a szabad és tisztességes választás, a másik a színes forradalom.

A mai magyar baloldali és liberális ellenzék a választásokat akkor se tudná megnyerni, ha tisztességesek volnának (a szabadság kérdését hagyjuk, arról uniós flepni van). Pártjai ugyanis vagy gyengék, vagy ha elég nagyok, akkor „összefogva” sem tudnak olyan politikát ajánlani (vagyis ígérni), ami vetekedhetne a Fidesz ajánlatával (ígéretével, kábításával, fenyegetésével).

Így volt ez 2014-ben, és így lesz 2018-ban is, csak a baloldal még nagyobb hátrányból indul. Ráadásul a Jobbik, aminek a jelenlétét és súlyát igyekeznek elfelejteni, megkerülhetetlen. De nagyon nem valószínű, hogy a baloldali pártok hajlandók vagy képesek lennének megállapodni vele, s ha igen, az nem kerülne sok szavazatukba.

Maradna tehát kizárásos alapon a színes forradalom. Mi ez? Jellemzően: olyan, alapvetően erőszakmentes megmozdulás(sorozat), amelynek eredményeként – egy már nem totalitárius, hanem inkább alkotmányos-tekintélyelvű rendszerben, tehát a többpártrendszer és a legalább részleges piacgazdaság viszonyai között – megbukik a népi utálattal övezett és az állampolgárok méltóságát semmibe vevő kormány.

Nincs szükség arra, hogy a politikai közösség számszerű többsége vegyen részt az ilyen megmozdulásban. Lásd Lengyelországot, ahol a közvélemény-kutatások szerint a két nagy jobbközép-liberális ellenzéki párt körülbelül egyensúlyban van a lemorzsolódó népszerűségű kormánypárttal. A megmozdulások fő helyszíne a főváros, ahol az állam központi intézményei működnek. A lázadó ellenzék úgy éri el célját, hogy a hatalmon lévők belátják: bár ellenfeleik nem alkalmaznak erőszakot, ők maguk erőszak nélkül nem tudják garantálni a „rendet”, az állam általuk irányított működését. Illetve ha ennyi ember ellen alkalmaznak erőszakot, akkor maradék legitimitásukat is elveszítik, nemzetközileg kiközösítik őket, a tiltakozások másfajta leszerelésére pedig nincs idejük vagy módjuk.

A résztvevők inkább fiatalok, de persze nem mind. Sokan tartoznak civil csoportokhoz, de – mivel többpártrendszerről van szó – az ellenzéki pártok és frontembereik is megszólalnak, cselekszenek. A lázadók zömét értelem szerint a nagyvárosi középosztály alkotja, bár sokan csatlakozhatnak hozzá a klasszikus munkásosztályból is, ami a nem egészen fejlett országokban elég nagy létszámú lehet – és nincs éles választóvonal a két nagy csoport között.

Mivel a hatalomváltás formálisan lemondással történik, és a forradalom eredményét a fennálló alkotmány értelmében közjogilag is szentesítik, például új választással, az új vezetőket a nemzetközi közösség elfogadja legitimnek és legálisnak. Ukrajna esetében már rég csak Moszkva beszél „puccsról” - onnan lehet fölismerni az orosz ügynököt vagy Kreml-balekot, hogy ezt visszhangozza.

Egy kormányzati váltás azonban nem oldja meg rögtön – vagy önmagában – a politikai világ szerkezeti bajait a korrupciótól a heves ideológiai ellentétekig. A gazdaságban pedig – a régi, rossz, de bejáratott gépezet megzavarása miatt – könnyen visszaeséshez vezethet. Ezért a színes forradalomtól gyötrelmes út vezet a stabil liberális képviseleti demokráciáig, és lehet, sőt valószínű, hogy az első kísérlet sikertelennek bizonyul, újabb válságba torkollik.

Bár voltak előképek, színes forradalmakra 2000-től kezdve került sor. Először Jugoszláviában (buldózer-forradalom), aztán Grúziában (2003, rózsás forradalom), Ukrajnában (2004, narancs forradalom), Kirgizsztánban (2005, tulipános forradalom), majd némi kihagyás után megint Kirgizsztánban (2010, második tulipános forradalom) és megint Ukrajnában (2013-14, Euromajdan). Sok más eseményt is idesorolnak a posztszovjet térségből és máshonnan, de a föntebbi jellemzés leginkább csak az arab tavasz két kezdeti eseményére illik, a jázminos forradalomra (2010. december, Tunézia) és a lótuszos forradalomra (2011. január, Egyiptom).

Mint látható, ilyen az Európai Unióban még nem volt – ezért érdekes az, ami most Varsóban zajlik még akkor is, ha nem végződik a kormány távozásával. Ennek az oka főleg az, hogy eleve nem csatlakozhat olyan ország, amelyik annyira nem tartja tiszteletben az alapelveket és alapjogokat, mint egy Unión kívüli tekintélyelvű rendszer. De lehet, hogy ez csak elv, és a strasbourgi pártviszonyok (például a Fideszt védő néppárti energiapajzs) akadályozzák a romlás felismerését. Ami gyakorlat: az Unióhoz tartozás a diktatúrából és keleti függésből csak nemzedéknyi ideje kilábalt országok számára olyan pozitívum(okkal jár), hogy az önmagában csillapítja a politikai közösség elégedetlenséget.

Jellegzetes példa erre Tunézia és Bulgária kontrasztja. A színes forradalmak – ez nem cinizmus, hanem megfigyelés – nem pattannak vagy bontakoznak ki emberhalál, politikai gyilkosság, a politikai szférához köthető gyilkosság vagy tiltakozó öngyilkosság nélkül. Ezek annak a jelei, hogy elviselhetetlenné váltak az állapotok. Az arab tavasz például Tunéziában kezdődött, egy hatóságok által zaklatott és megalázott utcai zöldségárus önkéntes tűzhalálával, ami a korrupció és az önkényeskedés szintjét mutatta. 2013 elején, Bulgáriában heten gyújtották fel magukat a kibírhatatlanul magas gáz- és villanyárak miatt. Öten meghaltak, de nem lett belőle forradalom. A kormány lemondott, majd a kiírt választásokon Boriszov addigi miniszterelnök és pártja, a GERB győzött – egyébként szintén az Európai Néppárt támogatásával –, és kormányzott tovább. Magyarország külön eset, itt az ellenzéki pártok nem merik elhinni, hogy lehetséges politikai összefüggésű gyilkosság vagy öngyilkosság.

A színes forradalmak időpontja is olyan feltételt jelez, ami Magyarországon hiányzik. Jugoszláviában és a posztszovjet államokban a 2000-es évek elején a régi-új uralkodó kaszt még nem tudta kiépíteni (újjáépíteni) a bürokratikus és titkosszolgálati ellenőrzésnek azt a rendszerét, amely annak idején garantálta a rezsim tökéletesnek látszó szilárdságát. De részben nem is akarta: dinamikus többpártrendszer volt, nem egy, hanem több versengő erős ember, sőt versengő klánok a politikában, és – főleg Grúziában – eléggé kiterjedt médiaszabadság és tiszteletben tartott egyesülési jog. Ugyanez elmondható a második, egy évtizeddel későbbi szakaszról is, azzal a különbséggel, hogy a médiaszabadság korlátozását ellensúlyozta a közösségi média megjelenése.

Magyarországon viszont sajátos és sikeres kísérletnek vagyunk a tanúi: hogyan lehet békés, alkotmányos viszonyok között, az Európai Unió kellős közepén, zavartalan nyugalomban kiépíteni (visszaépíteni) a teljes kontroll rendszerét.

Itt kell megjegyezni, hogy az eddigi színes forradalmak tipikusan választási csalásokra reagáltak félelnöki rendszerekben, függetlenül attól, hogy törvényhozási vagy elnökválasztáson csaltak. Ez történt Jugoszláviában, Grúziában, Ukrajnában, és majdnem ez történt 2011–12-ben, Oroszországban, ahol a Bolotnaja téri tüntetésekről a kormányzatnak azonnal a narancs forradalom jutott eszébe, és igen durva ellenlépésekkel válaszolt.

Egy ilyen forradalomban elzavarják a köztársasági elnököt, új parlamenti választás nélkül másikat iktatnak be – vagy választanak meg – helyette, és ezzel megtörténik a hatalomváltás. Magyarországon a művelt ellenzéki politizáló közönség huszonhat éve büszke önnön bölcsességére, amiért a közvetlen elnökválasztás tabuvá minősítésével kizárta a hatalommegosztásnak és az utált vezetőtől való megszabadulásnak (illetve az ambiciózus konkurensek felnövekvésének) ezt a lehetőségét.

Ha nem zárjuk ki egy magyarországi békés, „színes” forradalom lehetőségét, akkor azt kell feltételeznünk, hogy lesz egy harmadik szakasz, és példának – persze nem receptnek – a szilárd, de kicsit lazuló elnyomó rendszerekhez kell visszanyúlnunk, amilyen Portugália volt az 1970-es évek elején, vagy a Szovjetunió a nyolcvanas évek második felében. Ehhez tehát mégiscsak valamilyen előzetes olvadásnak kell bekövetkeznie, arra pedig várhatunk, mert a magyar rendszer éppen befagyó fázisban van.

Az, hogy meglesznek-e és mikor valamilyen választáson kívüli, de választással szentesített, békés hatalomváltás – kormánylemondatás – nemzetközi, közjogi, intézményes feltételei, nem a mostani ellenzék akaratától függ, mivel nincs hatalma. De az, hogy meglesznek-e a tartalmi feltételek, igenis az ellenzéktől függ. Most hiányoznak, és azért, mert az ellenzék képtelen elfogadni, hogy nincs hatalma, és a jelenlegi felállásban esélye sincs rá. Azaz nem a kormány, hanem a rendszer ellenzékének kellene lennie, és az szellemileg is nehezen elfogadható, egzisztenciálisan pedig fáradságos és kockázatos.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.