A kaszt bomlani kezd

A Momentum Mozgalom és segítői a budapesti népszavazáshoz szükséges aláírásoknak majdnem a kétszeresét gyűjtötték össze, 266 151 darabot. Ez még a pesszimista, 25 százalékos ráhagyással is bőven elég ahhoz, hogy a népszavazást kötelező legyen megtartani. 

A kaszt bomlani kezd
2008 decemberében a Fővárosi Közgyűlés egyhangúlag jóváhagyta a 2020-as olimpia megpályázásáról szóló törvénytervezetet - MTI

Országosan másfél millió aláírásnak felelne meg, de ha valamilyen ellenzékiségi együtthatóval korrigáljuk – mivelhogy a fővárosban mindig más volt a politikai hangulat, mint „vidéken”, akkor is több volna egymilliónál. Mindezt nem egy irdatlan apparátust mozgató és ténylegeen milliárdokkal gazdálkodó párt oldotta meg, hanem egy huszonéves, képzett, okos fiatalokból álló, kétszáz fős mozgalom, aminek a létezéséről másfél hónappal ezelőttig a lakosság 99,99%-a nem is tudott. (Jó, talán túlzás, de nem biztos.)

Nem emlékszem, mikor örültem utoljára ennyira magyar belpolitikai hírnek. Azazhogy talán: 1989. május 13-án, amikor egy baráti társaságban ültünk a tévé előtt, és bejelentették, hogy a Németh-kormány felfüggeszti a dunai vízlépcső építését. Akkor volt politikai „győztünk!-élményem, sem előtte, sem utána. Mindenki, aki változást akart, a vízlépcső ellen volt – mai eszemmel azt mondom: naivan –, és ekkor történt meg először, hogy nem az történt, amit a kormányzat akart, hanem amit „mi” akartunk. Mi mind.

Nem egészen huszonhét és háromnegyed évvel később: ugyanez. Remélem, nem válik az igazi felszabadulás és átmenet helyettesítőjévé úgy, ahogy (például) a Duna Kör győzelme vált sok rebellis magyar szemében.

Hogyan sikerülhetett a Momentumnak az, ami eddig sem a megállapodott pártoknak, sem az új mozgalmaknak? Először is: tudták, mire való a népszavazás. Mert 2008, 2004, sőt talán 1989 óta az a tévhit terjedt el, hogy ez nem más, mint a pártok akaratának érvényesítése a parlament  megkerülésével. Esetleg fogyasztói sérelmek orvoslására szolgáló eszköz, amely garantáltan növeli egy adott párt népszerűségét (az MSZP szerencséjére a Fideszben is azt hitték, hogy így van, ezért csináltak mártírt a sületlen kezdeményezés képviselőiből). Még az Új Magyar Köztársaság referendumterve sem volt más, mint egy nagyon decens, „tűzoltó” kormányprogram lebontása népszavazási kérdésekre. De feltéve, hogy sikeres lett volna, és utálatos politikáinak visszavonására kényszeríti a Fideszt, mennyiben pótolta volna a kormány választások útján való megbuktatását?

A Momentum esetében az eszköz pontosan arányos a témával és a céllal. Nem valamilyen politikailag harmadrangú, miniszteri rendelettel megoldható kérdésre vártak evidens választ, mint a boldogtalan MSZP, hanem olyan ügyről kellene dönteni, amely az egész ország jövőjére évtizedekig kihat. Éppenséggel ha a a NOB ki akarna szúrni Magyarországgal, és bekövetkezik az a kis valószínűségű esemény, hogy Budapestnek ítélik a 2024-es olimpia rendezési jogát, akkor a paksi biznisszel együtt dögletesek lehetnek a következmények.

A fiatal mozgalom szerencséjére a Nemzeti Együttműködés Rendszere önfarkába harapott, amikor is a Nemzeti Választási Bizottság és a Kúria hallatlan kreativitással bebizonyította, hogy az olimpiai pályázatról nem lehet országos népszavazást tartani, csak helyit. Ezzel nem csupán óriási – gyakorlatilag megoldhatatlan – munkától és költségtől kímélte meg a Momentumot, hanem az országos népszavazás, e veszélyes, demagóg intézmény erkölcsi ballasztjától is.

Azért is sikerülhetett a Momentumnak, mert az idősebb politizálókkal ellentétben nem ámítják magukat, tisztában vannak az állambiztonsági örökség – és ezen belül a szerintem vasháromszögnek nevezhető hatalmi konglomerátum – erejével. Azzal, hogy „a magyarországi mélyállam”, ha van ilyen, bárkit megfigyelhet és kikészíthet a KGB-műhelyekben kidolgozott módszerekkel. (A Tokaj-ügy idején – amikor ráadásul Fidesz ellenzékben volt – világossá vált, hogy bárkiről tárolhatnak kompromatot, aki veszélyes lehet Orbánékra; új szereplő színre lépése esetén a dosszié összeállítása három-négy hétig tart.)

Bámulatos teljesítmény a Momentumtól, hogy másfél évig radar alatt tudott maradni, és közben erős szervezetet kiépíteni. Azonkívül a mozgalom első nyilvános jelentkezése (illetve a Fidesznek okozott meglepetés) meg az aláírásgyűjtés kezdete között csak kilenc nap telt el, ez nem elég a komoly dosszié összeállításához. Profik.

Abban az értelemben is, hogy a többi párttal ellentétben ismerik és használják a politikai technika 2017-es eszközeit a gyors hálózaépítéstől a szoftverekig, és úgy sikerült megőrizniük a liberális-baloldai közönség támogatását, hogy közben jobbról is szereztek híveket.

Kihasználták továbbá, hogy Orbánék valójában nem akarnak olimpiát, eszükbe sem jutott, hogy Budapest elnyerheti, csak hát ennek valamennyire – nulla közeléből, mondjuk, öt százalékra – nőtt a valószínűsége, miután Róma tavaly szeptemberben visszalépett, és Budapest a hármas „rövid listán” maradt. És akkor eléggé megijedtek. Észre lehet venni, hogy az olimpiai propaganda hevessége meg sem közelíti a 2002-es választási kampány lázas hisztériáját.

Az aláírásgyűjtés alatt a Fidesz-vezetőség kisujját sem mozdította. Ekkor válhatott világossá mindenkinek, aki figyelt, hogy a propagandát nem a pályázat megnyerésének a reményében folytatják, hanem a sajátos magyar nacionalizmus ébren tartásának céljával. Ennek a beteg nacionalizmusnak része az olimpiafüggés, egyszersmind a reklámkampány azt bizonyítja, hogy van pozitív oldala is, nemcsak félelemből és gyűlöletből áll, mint azt a 2015-ös kampányból le lehetett volna szűrni.

A 266 151 aláírás tehát nemcsak azért nagyon fontos, mert a Fidesz súlyos taktikai vereséget szenvedett, és nemcsak azért, mert a pályázat visszavonása nagyjából kész tény. Hanem főleg azért, mert rést ütött azon a hazugságpáncélon, amivel a politikai kaszt régóta védi önmagát. Nemcsak a Fideszről beszélek: már a 2010-es fordulat előtt előtt mind az öt parlamenti párt lelkesedett az olimpiarendezésért, és egyöntetűen hirdették, hogy kívülről nem lehet csak úgy betörni a politikai térbe.

A Momentum párttá akar alakulni. Ezzel – remélhetőleg – az első olyan parlamenti párt lesz, amelyik nem azért van ott, mert 1989-ben is ott volt a kerekasztal pártjai közt (legalábbis az elődje), vagy amelyiknek a vezetőit nem az 1989-esek kooptálták a hatalomba. A bonthatatlan kaszt bomlani kezd.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.