Kendőben, kendőzetlenül

Antal Ágihoz készülődve konstatálom, hogy az idei nőnap alkalmával még a napocska is kibújt a felhők mögül, és a hosszúra nyúlt tél mégis csak beadni kényszerül derekát. És ennyi a pátosz! Ahogy a háza elé értem, már nyílt is az ajtó, és olyan tipikus Ágis mosollyal fogadott a háziasszony. Míg kávémat készítette, Sanyit, a tacskót kitessékelte a fotelból. Nyilván aktív részese szeretett volna lenni beszélgetésünknek.

Kendőben, kendőzetlenül

Sanyi, a király, sajátjaként uralja a házat. Itt minden az övé. Nem is érti, hogy mi mit keresünk itt – így Ági. Összefont lábakkal, törökülésben leült velem szemben. Egyszerű és természetes. A vállalkozó, az önkormányzati képviselő, a háziasszony, az anya, a jógaoktató… Bármelyik minőségére is gondolok, megszólítható, minden gátlás nélkül.

Szigeti Attila: Ahogy jeleztem neked a könyvbemutatód apropójából szeretnék pár sort írni: rólad, az életedről, ami a könyved elolvasása után nem lesz könnyű feladat.

Antal Ágota: Csak tessék! – és már hangosan nevet.

Sz.A.: Ági, emlékszel, hogy évfolyamtársak voltunk a te első szerelmeddel?! Talán nosztalgia, de szeretném, ha beszélnél az alapiskolai évekről, kamaszkorról, felnőtté válásról.

A.Á.: Azok elég sűrű évek voltak, s bár nem volt felhőtlen gyerekkorom, de boldogan éltem meg, mint mindenki más. Talán a parókám! Utólag visszanézve a felnőttben nyilván részvétet ébreszt... Nyolc éves koromtól hétköznapi dolog volt, hogy nincs hajam. Nekem volt az! De nem a környezetemnek! Így a többiek viszonyulásával több dolgom volt, mint magával a ténnyel, hogy parókát viselek. Megoldottam. A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással. De lelkileg elég erős voltam már akkoriban is. Nem kellett a szomszédba mennem segítségért sem, ha esetleg valakinek eszébe jutott gúnyolódni. Tudod, sok haverom volt, és azon a bizonyos Templom téren mindegyik jómadarat ismertem. Később anyukám súlyos beteg lett, s 16 éves voltam, amikor elveszítettük őt. Ott maradtam az akkor tizenegy éves öcsémmel és tanár apámmal. Ennyit a gyerekkorról!

Sz.A.: Első szerelem?

A.Á.: Pontosan emlékszem az érzésre – gyakorlatilag egy plátói szerelem volt. Rengeteg levelet írtam neki, amíg letelt a két év katonaideje, állítólag ezek tartották benne a lelket. Majd leszerelt, én még éretlennek éreztem magam a „komolyabb” kapcsolatra, aminek természetes módon az lett a vége, hogy szépen kiöltözött, úriember módjára virágot hozott, elkért az aputól, mozi, összeborulós romantikus séta, hazakísért, aztán ment tovább csajozni.

Sz.A.: Majd pedagógiát tanultál, férjhez mentél, és ha jól tudom, majdnem húsz évig éltetek házasságban Antal Tomival. Hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre?

A.Á.: Az egyetem második évfolyamát már nem fejeztem be, mert teherbe estem. De ez korántsem volt nyűg, inkább nevezném beteljesülésnek. Szerettem feleség lenni, és gondoskodni. Gyönyörű tizennyolc év volt a házaséletem, született két gyermekem. Viszont, hogy szétrobbant a család, az az én választott utam volt.

Sz.A.: Képviselő asszony – így szoktalak néha szólítani, ha felhívsz telefonon. Miért vállalsz szerepet ebben a mai politikai káoszban, és hogy érzed magad egy-egy testületi ülésen?

A.Á.: Számomra ez egy szolgálat. Az emberek bizalmat szavaztak, és ezért dolgozom a testületben. Ennél többet mondani erről, most, itt, úgy érzem, nem lenne helyénvaló. Az évek múlásával egyre több tapasztalatot szereztem. De ha most itt barátian kérdezel, és én sem politikus választ akarok adni, akkor bevallom, hogy egyre jobban tudatosítom a bizalom súlyát, a felelősséget, magát azt, hogy mit jelent képviselni valakiket. Ez megnyilvánul abban is, hogy fiziológiailag is más állapotba kerülök: kezeim hidegek lesznek, és valamiféle belső remegést tapasztalok, ugyanakkor fel is spannol teljesen. Teljesen más közeg, mint egy jógatáborban…

Sz.A.: Hogyan kerültél ilyen szoros kapcsolatba a jógával, aminek a könyvedben is részletes figyelmet szentelsz?

A.Á.: 2004-ben az egyik barátnőm hívott el jógázni. „Dehogy megyek! Hagyjál engem békén! Én csak kosarazok, futok, maximum lovagolok, dehogy megyek jógázni!” – válaszoltam. Aztán Lilla mégiscsak elcsalt, és ott olyan flasht kaptam, ami azóta is tart, keresem, megyek utána.

Sz.A.:  És India? Mi vonz téged Indiába?

A.Á.: 2011-ben mentem először. India a spiritualitás bölcsője. Van ott valami, talán a hely szelleme, vonzása, ahol érezni még Földanyának az illatát. Mikor Indiában vagyok, élem az ottani hétköznapokat, szinte beleolvadok a közegbe: tanfolyamokon veszek részt, filozófiát tanulok, meditációt és utána belefér egy kis lazulás is a tengerparton.

Sz.A.: Mi a különbség az indiai és mondjuk egy csallóközi ember között?

A.Á.: Egy nagyon markáns különbség van! Ha ott, például az utcai kókuszárus mellett elmegy egy Bentley, nem fog irigyen, sóvárogva nézni utána, nem vágyik rá, mert tudja, pontosan tisztában van vele, hogy a karma törvénye szerint neki ebben az életében ez jutott. Ő nem akar még egy standot a következő sarkon, meg még egyet nyitni a rákövetkező utcában. Nem teremt magának plusz még egy lelki terhet, szenvedést. Szerintem ez is egyfajta szabadság. A megelégedettség érzése ilyen formában a hétköznapjaik része, amíg mi megpróbáljuk ezt lelki gyakorlatként megtanulni. A jóga filozófia ezt és egyéb más aspektusát a szabadság, a boldogság elérésének nagyon jól tanítja, s a gyakorlás ezt szemlélteti és elmélyíti.

Sz.A.: Mi ihlette a könyved megírását, ahol a külvilágnak szinte meztelenre vetkőztél, az életed szinte összes területén?

A.Á.: Ezek a leírt dolgok csupán jegyzeteim, elcsípett érzéseim voltak, megélt dolgok, fájdalmaim, gondolataim. Nincs semmiféle küldetéstudatom velük. Csak úgy éreztem – és sok mindennel az életemben úgy vagyok –, hogy nem tarthatom meg magamnak. A jóga is ilyen. Tudtam, hogy tanítani fogom. Az írások is ilyenek, mert, ha csak egy embert ér el, aki felismeri magát bármelyik írásban, már megérte.

 

Beszélgetés közben a nagyobbik házőrző, Bella már harmadszor nézett be az erkélyablakon. Szerintem az járt az fejében, mit üldögél ennyit itt ez az ember. Elhallgattam volna még Ágit, de a kulisszatitkok, amelyekért érkeztem, meglettek! A többit meg leírta a könyvében. Egy élményemet viszont még megosztanám, ami talán elárul valamit Antal Ági személyiségéről:

Egy magányos éjszakán zenehallgatással múlattam az időt, és kedvenceket töltöttem fel oldalamra. Egyszer csak egy komment érkezett valamelyik csöpögős számhoz Ágitól: „Attila, külön kívánatra nekem az Omegától a Gyöngyhajú lányt, légyszi-légyszi!”. Ez is Ági! Kendőben, kendőzetlenül.

Ne feledjétek, március 19-én lesz a Szeretettel, Ági! című könyvének bemutatója a dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskola nagytermében, 18.00 órai kezdettel. Ágival, vendégekkel, örömzenével. A könyvről csak annyit, hogy garantált a sírás és a nevetés is. Sőt, még az Ági feje búbján lévő tetoválás eredete is kiderül.

Szigi