Nem tudom még, mikorra készül el ez a szöveg. November 17-én kezdem írni. Egy olyan nap évfordulóján, amely számomra és sok európai számára a szabadság és a szabadság érdekében kifejtett igyekezet jelképe. A jövő, az esély jelképe. Ilyenkor a racionális emberben is túl tudnak csordulni az érzelmek. Emiatt talán közhelyesebben szólok, mint azt szeretném.
Nem egészen négy nap telt el a péntek 13-i, az egyetemes emberi erkölcs által minősíthetetlen párizsi vérengzés óta. Egy minden értéket meghazudtoló tömeggyilkosság óta, amit csak a semmihez sem hasonlítható söpredék legalja képes elkövetni. Amire példának a világtörténelemben kizárólag a legbrutálisabb, az életet módszeresen pusztító hatalmak sorolhatók fel.
Ez a nem egészen négy nap elegendő volt ahhoz, hogy a „vezető elit” és a mindenáron vezetővé válni akaró bagázs Európa számos országában megérezze a vérszagot és körözni, vijjogni kezdjen a száznál több ártatlan áldozat teste fölött.
Akár tévé- vagy rádiónyilatkozatban, akár újságcikkek, akár netes bejegyzések műfajaiban, de a figyelmes szem előtt élesen különválik azok véleménye, akik européerként, természetes autoritásként, és akik csak a koncra váróként szólalnak meg. Pontosan látni, ki különbözteti meg bűnözőt az áldozattól, s ki mossa össze a terrorista és a migráns fogalmakat. S hogy kinek mi az érdeke. Hogy ki védi a szabadságot, és ki áldozná fel gátlástalanul. Ki képes azonosítani a valódi ellenséget, s ki azonosítja az ellenséget éppen azzal a felhasználható, kiszolgáltatott embercsoporttal, aki éppen kapóra jön ürügyként. Mert máshonnan érkezett, mert más a bőrszíne, mert másik istenben hisz, másféle ételt eszik, másféle italt iszik, másféle ruhát hord, másképpen hangzik a neve. Mert idegen, és mert nem képes hatékonyan védekezni sem otthon, sem Európában. Kész középkor a szó rosszabbik értelmében. Érdemes hát figyelni, a fecsegő szavak mögé látni. Felismerni a hazugságot és a megtévesztést a hatásos szólamokban.
Legyen az cseh elnök, szlovák vagy magyar miniszterelnök, szlovák vagy magyar, magát nagyon nemzetvédelmezőnek tartó bármely párt elnöke, parlamenti vagy parlamenten kívüli vályúvadász, legyen az francia szélsőséges nacionalista vagy szlovákiai magyar jelöltlista-vezető hírlevélíró, sőt legújabban bármilyen felkapaszkodni kívánó ellenzéki önjelölt messiás, netán a huszadrangúan habzó szájú bayerzsótik valamelyike bármelyik populistáknak kiszolgáltatott országban, most legkönnyebben csak a rettenetes tömeggyilkosság utáni – egyébként jogos – félelembe kapaszkodva képes hatni az emberekre. Egyéb normális tevékenység és gondolatmenetek, racionális megoldási javaslatok híján.
Halottak halmain tapodva, vérben tocsogva, még nagyobb rémületbe és elkeseredésbe taszítva az aggódókat. Irracionális képzettársításokkal, felelőtlenül primitív általánosításokkal szítva, táplálva a rettegést.
És a belőle következő faji, vallási, politikai gyűlöletet. Nem a nehezen megtalálható és legyőzhető felelősök, hanem az épp kéznél lévő, számunkra ismeretlenségük okán könnyen prédává tehető közösségek és egyének iránt.
Minden lehetséges ürügyről a terrorra asszociálnak ők, s minden erőszakos cselekményt valahogyan az épp adódó, aktuális céltáblához kapcsolnak. Azonnal, nem egészen négy nap alatt naponta többször. Ők mindig mindennek az okát megtalálják, s az ok – minő érdekes – mindig az ő időszerű politikai ellenlábasuk vagy annak szövetségese, védence lesz. Mindig abból kreálnak ellenséget mindenáron, akiből csak ekképpen tudnak politikai vagy anyagi hasznot húzni. Sosem a saját érdekeikkel szemben teszik, sosem kerül ez nekik semmibe. Sosem látnak áldozatot és ellenséget ott, ahol az nekik nem felel meg. Úgy manipulálják az eseményeket azok hihető és olykor csak minimális igazságtöredékeik alapján, hogy az pont nekik legyen jó.
És azt hazudják, hogy mindezt értünk teszik. A nemzetért, az emberekért, esetleg néha a polgárokért, ha éppen eltévesztik az újbeszél terminológiát. És közben belegázolnak a védekezni, tiltakozni már nem tudó halottak vérébe: legyen az összkép minél ijesztőbb, minél hatásosabb, minél véresebb!
Ott tartunk már, hogy ha csak mást gondolsz, más ritmusban lépsz, mint ahogyan ők, azonnal gyanús és áruló vagy, te vagy minden egyes muszlim, a terrorizmusért felelős öngyilkos értelmiségi, integrálódni képtelen idegen vagy, tizennégy év fölötti muszlimként potenciális gyilkos. Másvalakiből, netán ellenfélből azonnal ellenséggé válsz. Toleranciáról pofázó háborús bűnössé. Gyilkost kiáltanak, ha máshonnan érkeztél, megfigyelés alá vesznek egy szabad vallásgyakorlást biztosító országban az istened miatt, és annyiszor mutatnak fel téged idiótaként, bűnözőként, erőszakolóként, hagyománypusztító kultúragyalázóként, de mindenesetre véres kardként, ahányszor csak vevő lesz valaki a félelemre és a félelemtől való megvédés dumájára. Vagy pedig boldogan hagyod magadat, sőt a családodat megvédeni, de csakis úgy, ahogyan a keselyűk látják jónak.
Párizsban most érthető módon tilos gyülekezni, az emberek mégis tömegesen gyújtanak gyertyákat, tömegek visznek virágot a halottak emlékére. Látni a híradókban: arabok, feketék, szőkék, barnák, ferde szeműek, keresztények és nem keresztények állnak egymás mellett egy cél érdekében. (Mint amikor nálunk 1989-ben senki sem azt nézte a tereken, ki az, aki melléje érkezett, hanem azt figyelte, ki mellé állhat.) Mert ott, ahol vér folyt, és ahol a maguk fizette szociális csomagocskákon és rezsicsökkön kívül ismerik az igazi szabadságot, ott nem félnek kimenni az utcára és nem félnek megmutatni a valódi gyilkosoknak és a gyilkosokból élő politikusoknak, hogy nem rettegnek. Akkor sem félnek, ha bizonyára tartanak a további támadásoktól.
A mi vijjogó „vezetőink” pedig most készítik elő a terepet ahhoz, hogy a mi szabadságunk kárára még nagyobb hatalomhoz jussanak. Most alapozzák meg és betonozzák körül azt a félelmet, amely miatt hajlandóak leszünk – mert a tapasztalat azt mutatja, hajlandóak leszünk… – önként megválni szabadságunk egy részétől a biztonság üres és hazug ígéretei végett. Mert az hisszük, hogyha valaki falat épít körénk, tényleges vagy jelképes falat, mindegy, az nekünk jó, az megvéd. Mintha falak mögött, bezárva, a sorsunkért való felelősséget führerekre hárítva rettegni jobb lenne, mint szabadon aggódni és tenni a szabadságért. Ha így folyatjuk, ha keselyűknek, halottak testéből lakmározóknak hiszünk, akkor azok minket is fel fognak zabálni.
Az igazi terroristáknak, a gyilkosoknak egyetlen céljuk van: megfosztani minket a szabadságunktól.
Mert nem viselik el a szabadság erőt adó hatalmát. Mert aki szabad, az erősebb, mint ők. Élve, halva, de erősebb.
Ha Európa népei önként lemondanak a szabadságukról vagy annak egy részéről (keselyűk riasztó vijjogása: háború van, szigorúság kell és rend, ahhoz pedig szót kell fogadnod nekünk mindenben – mintha csak a két totális, gyilkos hatalom vezéreit hallanám 1933-tól 1989-ig), akkor tényleg áldozatokká válunk. A félelem áldozataivá.
Rettegő rabok leszünk, nem szabad emberek. Mások döntenek majd rólunk. A ruhánkról, a hajunkról, a hitünkről, a lakhelyünkről, az utazásainkról, az információinkról, a nyelvünkről, a kimondható szavainkról, sőt a gondolatainkról és a jövőnkről!
Mint 1989 előtt. Mint 1945 előtt.
Ha Európa népei önként lemondanak a szabadságukról vagy annak egy részéről a gyilkosok vagy az érdekeik szerint mindenütt gyilkosokat látó és láttató keselyűk kedvéért, akkor…
Akkor akárki harcolhat akárki ellen akárhogyan…
Akkor nem szabad polgárokat vezetnek majd arra érdemes választott vezetők, hanem diktátorok uralkodnak majd a valamiféle kitakarítás, a valamiféle rend üres ígéreteivel és erőszakos parancsokkal…
Akkor nincs esély a jövőre.
Ha hiszékenységünkben lemondunk a szabadságunkról, 56-ról, 68-ról, 88-89-ről stb., a döntési jogunkról, ha lemondunk autonóm, szabad önmagunkról valamiféle biztonságosnak hazudott rendért:
Akkor a gyilkosok győznek.
Azok győznek, akik Párizsban ártatlan polgárokra célozva – ugyancsak egy diktált rend érdekében – több százszor meghúzták a ravaszt.
És a keselyűk győznek, akik érzik a vér és a félelem szagát, akik a húsunkból élnek.
Mert akkor már nem nekik kell lebontani az európai civilizációt – megtesszük helyettük mi magunk.
Bármenyire közhelyesen hangzik, nem mondhatunk le a szabadságunk egyetlen morzsájáról sem. Mert a gyilkosok és a keselyűk kizárólag a szabadságvágyunk miatt nem győztek még le minket. A szabadság az igazi fegyverünk, nem a falak, a bezárkózás, a vadászgépek és a kommandósok.
A gyilkosok és a keselyűk csakis egyetlen dologtól félnek: a szabadságtól.
Nekünk nem szabad félni tőle.