Kinek a bizonyítványa?

Mármint az iskolai, tanév végi. A gyereké csak? Vagy az iskoláé, tanítóé, tantestületé, igazgatóé, az önkormányzaté, a felsőbb pedagógiai intézményeké, urambocsá! az oktatási minisztériumé, miniszteré is? Netán a szülőké?

Mielőtt megpróbálnánk válaszolni a tulajdonképpen túlságosan újnak és eredetinek nem mondható, mégis örök és örökké háttérbe szoruló, bűnös módon mellékesnek tekintett kérdésre, pillantsunk bele a budapesti Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum kiadásában megjelent Tudós tanárok – tanár tudósok sorozat egyik, Budapesten, 2002-ben, megjelent vékonyka kiadványába, melyet a bizonyítványosztás közelgő napjától függetlenül költő barátom adott kölcsön a minap.

Hász Erzsébet válogatása ez a könyvecske Bognár Cecil pedagógiai írásaiból (1883-1967), aki bencés szerzetes volt, „mennyiségtan és természettan szakos tanár, a filozófia, az elméleti fizika és a pedagógia bölcsészdoktora, a Kisfaludy Irodalmi Társaság  tagja, alapvetően tanár”. Megtudhatjuk még róla, bár ez a tanulmányokon, esszéken átsugárzik, hogy szenvedélyesen érdekelte a tanítás, tudatosan tanulmányozta a gyermek személyiségét, a szülők nevelésének kérdéseivel is foglalkozott. Akárcsak számos elődje, kortársa, utódja Popper Péterig, Ranschburg Jenőig, Vekerdy Tamásig, akiknek a neve mellett ugyan röviden csak pszichológus, esetleg író vagy pszichoterapeuta szerepel, de tudjuk, milyen kiterjedt és sokrétű tevékenységet fejtettek ki a pedagógia tartományaiban, az oktatás, a családi és iskolai gyermeknevelés területén egyebek között, Vekerdy még mostanság is.

Olvasva Bognár Cecil írásait, talán nem is véletlenül jutottak eszembe az imént sorolt jeles tudós tanárok: alapvető felismeréseket sorjáztat a szerző, alapvető igazságokra derít fényt, ma is aktuális pedagógiai problémákra a 20. század első feléből. Újfent rádöbben az ember, hogy amióta az első iskolák megjelentek az emberiség történetében, legalábbis amióta feljegyzések, krónikák készültek és hozzáférhetők, azóta nincs új a nap alatt, mármint az iskolák háza táján. Annak ellenére sem, hogy az elmúlt századokban a gyermekek, sőt külön a lányok, külön a fiúk helyzete – rangja! – változott a családon és társadalmon belül a szociális körülmények, szokások, vallási és történelmi hagyományok szerint. Általában megőrizve alapvető funkcióit, változott temészetesen az iskola is, melyhez egyébiránt, mint a focihoz, mindenki ért, a szülőtől az iskolakerülő politikusig. Folytonosan célkeresztben tehát az iskola, a pedagógussal együtt, s lőnek is rájuk, okkal, ok nélkül, a párbeszéd helyett. Miközben az egésznek a gyerek issza meg a levét. A különböző nézeteket, eszméket valló hatalmi fők, érdekemberkék, megszállott kalandorok ugyanakkor új tartalmakat, új módszereket akarnak az iskolába tuszkolni, anélkül, hogy ismernék a struktúráját. Azt hiszem, a következő mondatok ismerősek, pedig Bognár Cecil egyik, 1941-ben elhangzott előadásában szerepelnek:

„Az utóbbi évtizedekben állandó reformtörekvésekkel találkozunk. A tanításra vonatkozó módszerek gomba módra szaporodnak. Ha észrevesznek valamilyen hibát, amely valóban javításra szorul, csakhamar gyökeres változást akarnak, legtöbbször az ellenkező végletbe csapnak át, hogy ez utóbbinak ellenhatásaként megint jelentkezzék egy másik, gyökeresen eltérő irányzat.”

A 19. század végén például a naturalizmusból és liberalizmusból „táplálkozó irány”, mely szabadon, korlátozás nélkül engedi érvényesülni a gyerek ösztöneit és hajlamait;  korlátlan mozgásszabadság, mert „a mozgást gátolni annyi, mint a testi és lelki fejlődést megakadályozni”; mind szorosabb kapcsolatba hozni az iskolát az élettel ; az orosz „produkció-iskolák”, melyek „a gyermekek életkörülményeihez alkalmazott kisebb ipartelepek”; a Dalton-iskola „kitűzi ugyan a feladatokat a tanulók számára…”, de „a munkabeosztás tekintetében akkora szabadságot ad a gyermekeknek, amekkorával a felnőttek közül is csak kevesen rendelkeznek”. Persze, lehet kísérletezni, beépíteni ezt-azt a nevelés-oktatás folyamatába, egyet nem szabad, az iskolát eredeti jellegéből kiforgatni, jegyzi meg Bognár Cecil.

 Szerencsére, ez még nálunk sem sikerült, noha sok nyavalyával küzd az iskola, akárcsak a társadalom egésze, ha például a gyerekek már annyira sem szeretnek iskolába járni, mint az előző nemzedékek. Jó, a zöme nem szeret. Akárhogyan nézzük, az azért sokat elárul, hogy a rendszerváltás óta a 18. (!) oktatási miniszterünket fogyasztjuk; akadtak köztük, akik csak egy évig vagy addig sem irányították ezt a tárcát, mely – azt kell mondjam eme cserebere tükrében is – elvesztette a rangját. Abbamaradt kezdemények, ígéretek, nyilatkozatok, szónoklatok az óvodák, alapiskolák alsó tagozatától kezdve a felsőoktatási intézményekig terjedő korszerű tárgyi feltételek bővítéséről, a nevelés-oktatás színvonalának látványos, valamint a pedagógusbéreknek az évenkénti jelentős emeléséről, aztán tegnap is hallom a híradóban, oktatásügyünk továbbra is egy lépés előre, kettő hátra, elégedetlen a Szlovák Pedagógus Kamara, tüntetést terveznek a jövő szerdára, a másik oldalon Peter Plavčan miniszter, illetve az oktatási minisztérium szóvivője sorolja, mennyi pozitívum történt ebben a tanévben, s mennyi fog még a jövőben. Már a gyalogpolgár sem hiszi el. S várja, várjuk tovább a csodát.

Ezért is csak óvatosan a gyerek bizonyítványával, ha a tervezettnél, óhajtottnál rosszabbra sikeredett osztályzatok sorjáznak benne, ugyanis az a bizonyítvány bizony nemcsak az övé, és nem pusztán a pedagógus szubjektív ítéletének következménye. Az osztályzatokban benne van valamennyi, fennebb felsorolt tényező teljesítménye, akinek a gyerek neveléséhez és tanításához köze van, egész a miniszterig.

A tiszta jeles csak erősíti a szabályt. „Sok kellemetlen konfliktusnak előidézője az osztályozás – mondhatjuk Bognár Cecillel, aki külön esszét, részletes elemezést szentel e kérdésnek. – Az értesítő- és a bizonyítványkiosztások napja erősen kritikus jellegű nap a családi életben. Néha a szülő és a gyermek megegyeznek abban, hogy a hibát egyértelműen az iskolában keresik. Ilyenkor az iskola, a tanár kerül a vádlottak padjára és részesül a védelem meghallgatása nélkül kemény ítéletben.“ És ez még a jobbik eset, mindenesetre „az osztályozás népszerűtlen művelet“, nemcsak a tanítványairól egyénenként is felelősen gondolkodó tanító számára, hanem az értékelt gyermekére is, akibe a tanév végi nem éppen kiváló bizonyítvány átvételekor számos esetben beköltözik a félelem, főként ha javításra sem adtak neki esélyt: mi lesz otthon? Ez még akkor is így van, igaz, a szülők magatartásától korántsem függetlenül, ha a gyerek egész esztendőben kapott jegyei előrevetítik a gyenge bizonyítvány képét. El kellene törülni az osztályozást, hallottuk sokszor az elmúlt évtizedekben is, nem véletlenül, s helyette a szelekciónak sokkal differenciáltabb képet mutató formáját kellene választani. „A bizonyítvány lehet – szerintünk – az iskolai anyag tudásának fokmérője, de nem mutatja a tehetséget, az alkalmasságot. Más az iskola és más az élet.“ És még egy Bognár Cecil-idézet a sok lehetséges közül:

„Micsoda nagy eltérések vannak különböző tanárok és intézetek érdemjegyei között! Mégpedig nemcsak az enyhébb vagy szigorúbb mérték alkalmazásában, hanem egyéb tekintetben is. Az egyik tanár inkább a szorgalmat és a betanult anyagot méltányolja, a másik az önálló gondolkodást és a tehetséget. Ugyanazon érdemjegy mögött lappanghat egy teljesen tehetségtelen tanuló értelmetlen, de kitartó megoldása vagy pedig egy eszes, de hanyag tanuló felületes tudása.“

Ez sem ismeretlen tapasztalat, elég sokszor megfordultam iskolában, tanítók, tanárok között szakmai találkozókon, s számos alkalommal hallottam, pedagógus feleségemtől is, hány gyenge, csintalan magaviseletű tanulóból lett kiváló szakember, némelyikük egyetemet  végzett, ugyanakkor hány titszta egyes, példásan viselkedő tanuló nem jutott messzire az életben, persze, ha egyáltalán akart.

Rossz vagy gyengébb bizonyítvány esetén tehát ne csupán gyermekünket okoljuk, urambocsá! büntessük, még akkor sem ha ugyanabból az osztályból néhány társa, illetve ugyanabból az iskolából a testvére tiszta jeles bizonyítványt visz haza. Másrészt, nézzünk szét magunk körül, önkritikusan is, milyen példát mutatunk, kritikus szemmel is, milyen értékrend mentén halad a kordivat, a gyermeket övező világ. Amelyben az iskola ma sem találja a helyét mint rendszer, szándéka ellenére még a házi feladatot is rárakja a szülőre, aki vagy tud segíteni csemetéjének, vagy nem.

Be kell látnunk, amíg az alakuló-fejlődő tanuló vagy diák személyiségét jobb híján osztályzatokba, holmi átlagból kiszámolt jegyekbe préselik, számokkal mérik tudását, tehetségét, alkalmasságát, addig valóban okosan mérlegeljünk minden körülményt, ne a gyermekünk bűnhődjön mások mulasztásáért. Valóban, más az iskola és más az élet. De csak rajtunk, pontosabban a szülőkön és a pedagógusokon múlik, hogy legalább valamennyire csökkentsük a távolságot a kettő között.