„Kútba akartam vetni magam”

2017-ben volt hetven éve annak, hogy elindultak az első szerelvények a kitelepítettekkel. Munkatársunk interjúja A honvágy legyőzhetetlen című kiadványban jelent meg.

A szerző felvétele


Név: Alžbeta Seňanová szül. Hudecová

Születési év: 1931

Születési hely: Péteri (Magyarország)

Jelenlegi lakhely: Csukárpaka (Szlovákia)

Az áttelepülés időpontja: 1947

Az áttelepítés helye: Csukárpaka

Hivatás: a helyi mezőgazdasági TSZ tagja, az állattenyésztési részleg dolgozója


Mikor települtek át a Csallóközbe, és hogyan élte meg a lakosságcserét?

1931. május 5-én születtem Péteriben. Tízen voltunk testvérek: Mihály – őt kétéves korában lovak gázolták halálra –, Ferenc, Sándor, Károly, János, Erzsébet, Ilonka, Mihály, Tibor, Gizella. 1947 szeptembere óta élünk a Csallóközben. Két nővérem annak idején már egyformán házas volt, és nem tartottak velünk. Édesanyánk meghalt, amikor a front átvonult a falunkon. Udvarunkat találat érte, szülőnk robbanás áldozatává vált. Az oroszok megérkezésével nyugalmunk lett. A katonák jóságosak voltak hozzánk. Segítették a családot. Árvák maradtunk, sajnáltak bennünket. Legifjabb húgunkat a karjukon hordozták. Az elemibe Péteriben jártam, hat éven át magyar tannyelvű iskolában tanultam, bár a tanítónk szlovák ember volt.

Mi alapján döntött a család, hogy áttelepüljenek-e vagy ne Csehszlovákiába?

Én nem akartam eljönni hazulról. Agitáltak bennünket. A szervezők gyűléseket hívtak össze, mindenkit igyekeztek meggyőzni, hogy települjünk át. Engem a bátyáim beszéltek rá „a nagy utazásra”, azt mondták: próbáljuk meg! Édesapánk csak két hónappal később csatlakozott hozzánk. Minden bútorzatot, ágyneműt, ruházatot magunkkal hozhattunk. Teherautókra rakodtunk föl, és a monori vasútállomáson vagonokba szálltunk át.

Hogyan zajlott a „honosodás”, az otthonteremtés Pakán?

Pakán két házat is felajánlottak a családunknak, mindkettő régi épületnek számított. Majd egy harmadikhoz vittek bennünket. Péteriben nagyon szép, ápolt portán éltünk, hiszen édesapánk kőművesnek tanult ki. A szobánk padlózott volt, ellenben Pakán földes. Mindenütt kosz maradt az állatok után. Kétségbe estem, csendőrök őriztek, mert kútba akartam vetni magam. Nagyon nehezen szoktam meg...

Az áttelepülés után azonnal találtak munkát maguknak?

Édesapánk kőművesként Pozsonyban dolgozott. Oda akarta költöztetni a famíliát, de a nővéreim maradásra bírták őt. 1949-ben férjhez mentem. A párom szintén áttelepült volt, ő is Péteriből származott. Kőművesmunkát végzett. Járási tisztviselőként a politikában is működött egy rövid ideig. Ami engem illet, Pakán egy-két éven belül megalakult a helyi mezőgazdasági termelő-szövetkezet, 33 évig annak állattenyésztési részlegén dolgoztam. A fiunk Pozsonyban élt, ott is halt meg hat évvel ezelőtt.

Nem voltak konfliktusok az emberek között?

Itt-ott előfordultak nézeteltérések. „Kiebrudalunk benneteket a Duna túlsó oldalára” – mondogatták egyesek, de a többséggel jó kapcsolatokat ápoltunk. És persze nekünk „magyaroknak” is alkalmazkodtunk kellett az új körülményekhez, hiszen mi voltunk azok, akik új környezetbe érkeztünk. A helyi kultúrházba jártunk együtt szórakozni, pihenni, ismerkedni. Színtársulatot hoztunk létre. Darabokat tanultunk be és mutattunk be a közönségnek. Édesapámat nem más, mint maga Jozef Króner győzködte, menjen föl Pozsonyba színésznek. Nagyon tehetséges volt.

Hogyan tekint az 1946-ban megkötött magyar-csehszlovák államközi lakosságcseréről szóló egyezményre mai szemmel?

Nem tudom, hogy Péteriben ma jobb élet van-e, mint itt, a Csallóközben. És azt sem tudom, hogy jobb volna-e nekünk, ha Magyarországon maradtunk volna. Én – mondtam már az imént – nem akartam „átjönni” Csehszlovákiába. Azonban nem volt más választásom, csatlakoznom kellett fiatalabb testéreimhez, mert édesanyánk elvesztése után a család „fejének” számítottam.

Mit csinál a szabadidejében?

Mi, péteri áttelepültek mindnyájan evangélikusok vagyunk. A somorjai lelkésznő havonta egyszer „átjár” hozzánk. Az istentiszteleteket a postahivatal tanácstermében tartjuk. Napi elfoglaltságaim közé tartozik, hogy meghallgatom a híreket a rádióban. Mindkét szememet megműtötték, ezért a tévét nézni órák hosszan nem tudom. A kiskutyámmal foglalkozom. Délutánonként az utcabeli asszonyokkal kiülünk a kispadra. Sajnos, egyre kevesebben vagyunk...  Asszonykoszorúnk tagjai közül én vagyok a legidősebb. A témáink nem valami extrák. A főzésről csevegünk, arról, hogy ki, mit és hogyan csinált a háztartásban, továbbá megbeszéljük, mi újság Nagypakán. Mérgelődök, mert már alig bírok tenni-venni. Bezzeg valamikor, rengeteget dolgoztam. Nekem már talán az volna a legjobb, ha utána mehetnék a páromnak az örök hazába...

Lelkes Vince