Láthatóvá tenni a hálózatot

A múlt héten beígértem a Jobbik lusztrációs törvényjavaslatának elemzését. Januárra ígérték, március lett belőle, a múlt hétre ígérték, most hétfő lett belőle; a lényeg, hogy megvan. Mirkóczki Ádám, a Jobbik szakpolitikusa előre bejelentette, hogy a szöveg a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetéről szóló törvényen alapul. Engem az érdekelt, hogy mennyire alapul rajta.

Láthatóvá tenni a hálózatot
Fotó: hirado.hu

Örömmel látom, hogy majdnem teljesen. Gyakorlatilag lemásolja egy olyan ország törvényét, ahol a politikai elitet – minden politikai és jellemhibája, belső marakodása ellenére – összehasonlíthatatlanul becsületesebb viszony fűzi az állambiztonsági múlthoz, mint a magyar politikai kasztot, amit nem szívesen neveznék elitnek.

Ha valaki nem ismerné a fogalmat, amely a nemzetközi szakirodalomban igen elterjedt, a magyar politikai közbeszédből viszont nem ok nélkül maradt ki: a lusztráció nemcsak feltárást és átvilágítást jelent, hanem – a szó eredeti értelmét követve – megtisztulást is: hivatalviselési tilalmat azoknak, akik egy bizonyos szint fölött az állampárti apparátusban, illetve az állambiztonsági szervezetekben szolgáltak.

Tilalmat jelent, és nem a hallgatás egérútját, amit a magyar átvilágítási törvény ajánl föl csakis az állambiztonság egy szűk szektora, a belső elhárítás embereinek, közülük is csak azoknak, akiknek szervezeti kapcsolata bizonyítható a törvényben leírt, alig teljesíthető kritériumok szerint. Ha a bíróság kideríti, hogy be voltak szervezve, akkor szó és indokolás nélkül kivonulhatnak a politikai életből. Ellenkező esetben nyilvánosságra hozzák érintettségüket, és akkor ám nagyon megszégyenülnek. Vagy nem.

A lengyel szabályozás lényeges dolgokban – és nem csupán részletekben – különbözik a magyartól. Először is nem „átvilágítási” vagy levéltári törvény, hanem lusztrációs – ebbe természetesen beletartozik az állambiztonsági dokumentumok nyilvánossága, de csak egy rész az egészben.

Másodszor, az állambiztonságot nem szűkíti le a besúgóhálózatra, hanem sok minden beletartozik, amiről a magyar infócsőszök hallani sem akarnak. Az egyszerűség kedvéért idemásolom a Jobbik törvényjavaslatából a felsorolás legvége nélkül. Itt a lengyel listát adaptálták a magyar szervezettörténeti viszonyokra.

Meg kell említeni, hogy az LMP untalanszor benyújtott törényjavaslatára is jellemző mind a lusztrációs elv, mind pedig az állambiztonság fogalmának e rebellisen tág – sőt, még bővebb, például a Belügyminisztérium Határőrség felderítő osztályát is magában foglaló) értelmezése.  Tehát:
„ca) a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya és vidéki főkapitányságainak politikai rendészeti osztályai,
cb) a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Osztálya,
cc) a Belügyminisztérium Gazdasági Rendészeti Osztálya és a gazdasági rendészeti osztályok operatív csoportjai,
cd) a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya,
ce) a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága,
cf) a Minisztertanács alá rendelt Államvédelmi Hatóság,
cg) a Belügyminisztérium I ., II., III. Főcsoportfőnöksége és annak szervezetei,
ch) a BM Büntetés-végrehajtás Belső Elhárító (Operatív) Osztálya;
ci) a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Főcsoportfőnöksége és Katonapolitikai Osztálya,
cj) a Honvédelmi Minisztérium Katonai Elhárító Főcsoportfőnöksége,
ck) a Honvédelmi Minisztérium IV. Főcsoportfőnöksége,
cl) a Magyar Néphadsereg Vezérkara 2 . Csoportfőnöksége.”

Cenzúrahivatal Magyarországon nem volt, furcsa viszont, hogy sem a Jobbik, se az LMP javaslatában nem szerepel a lengyel Vallásügyi Hivatal magyar megfelelője, az Állami Egyházügyi hivatal. (És nem egészen világos, hogy a többek között gépjármű-elosztással vagy üdültetéssel foglalkozó I. Főcsoportfőnökség irattömege mennyiben relevánsabb a kihagyott Karhataloménál vagy a Határőrségénél.)

Fontos különbség a lengyel törvényhez képest, hogy ott az 1917. november 8. és 1990. július 31. a két időbeli határpont (a Jaruzelski-korszakból örökölt miniszterek távozása után ekkor szervezték át a nemzetbiztonsági apparátust), a Jobbik javaslatában viszont 1944. március 19. és 1989. október 23., a köztársaság kikiáltásának napja. Ez ugyan becsületesebb a Fidesz által kedvelt 1990. május 2-ánál, a szabadon választott Országgyűlés első ülésnapjánál (mintha magukat a szabad választásokat nem szuverén és demokratikus országban tartották volna), de fölveti – nem utoljára - annak a kérdését, hogy a Mirkóczki Ádám, Szilágyi György és Szávay István tervezetében mekkora része van a naiv hozzá nem értésnek, és mekkora valamilyen nem naiv tudatosságnak. (Én jóhiszemű vagyok.)

Magyarországon ugyanis állambiztonsági dokumentumok nem 1989. október 23-ig keletkeztek, hanem hivatalosan 1990. február 14-ig, ekkor döntött a Németh-kormány egy rendelettel az addig – a III/III kivételével – háborítatlan állambiztonsági apparátus „ideiglenes” átszervezéséről. Amit személyi változások nem követtek, viszont ekkor gyorsult fel a dokumentumállomány eltökítése (azé az állományé, melynek részleges megsemmisítése, szelektálása éppen 1989 vége óta folyt már). Vagyis ebben a négy hónapban dőlt el nagyrészt, szintén – legalább részben – dokumentáltan, hogy ma mit kutathatunk. Bűn lenne megfeledkezni róla.

A Jobbik tervezetében a Nemzeti Emlékezet Intézete – a Magyar Nép Ellen Elkövetett Bűncselekmények Ügyében Eljáró Bizottság nemcsak tudományos kutató és ismeretterjesztő intézmény és az információs kárpótlás letéteményese volna (vagyis az a hely, ahol mindenki megtudhatná, ki és mit jelentett róla), valamint olyan hatóság, amely rendszeresen közzéteszi a lusztráció alá esők névsorait, hanem külön költségvetési szerv, ügyészi jogkörökkel. Mint Lengyelországban. Amitől a jelenlegi magyar politikai intézményrendszerben, a jelenlegi pártviszonyok között a Jóisten mentsen meg bennünket.

Persze, törekedni kell arra, hogy olyanok legyenek az intézményi és politikai viszonyok, amelyek közt ennek értelme és haszna lehet. De félek, hogy mire ez megvalósul, már nem él senki, aki ellen az Intézet bizottságai eljárhatnának

Az is plusz az LMP javaslatához képest, amire a legkíváncsibb voltam. A lengyel törvény ugyanis nemcsak a lengyel keletkezésű dokumentumok kutatását tenné szabaddá és kötelezővé. Hanem: „az állambiztonsági hatóságok, valamint a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió biztonsági hatóságai által 1944. július 22. és 1990. július 31. között készített és felhalmozott” dokumentumokét.

Azért voltam nagyon kíváncsi, mert ha ebből törvény lesz, az az egész magyar politikai kasztra – és a mellett, illetve részint azon belül – a Jobbikra is kiszámíthatatlan hatással lehetne. Dwa bratanki ide, két jó barát oda, a két ország XX. századi történelme nagyon sok mindenben különbözik – hogy mást ne mondjak, 1939-ben a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió közös erővel szüntették meg Lengyelországot, míg a magyar államiság a két birodalom árnyékában sem szűnt meg, egy percre sem.

De az is különbség, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától a magyar szolgálatok kitüntetetten fontos – a lengyeleknél fontosabb – partnerei voltak a szovjet „civil” és katonai hírszerzésnek. És mivel az állambiztonsági apparátusnak azok a részei, melyek ezt a kapcsolatot tartották – azaz lényegében mindegyik a III/III-as csoportfőnökségen kívül – érintetlenek és rejtettek maradtak, semmit sem tudhatunk, nem szabad tudnunk e kapcsolat 1989 utáni továbbéléséről.

Nem tudom, a Lengyelországban tanulmányúton járó jobbikos szakértőknek elmondták-e vendéglátóik, hogy a mai lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság elkülönüléséhez (a Szolidaritás Választási Akcióján belül) és megerősödéséhez részben épp az orosz titkosszolgálati behatolás mértékével való szembesülés vezetett. Pedig a lengyelek erre történelmi okokból mindig is éberebbek voltak.

Szóval meglepődtem és kellemesen csalódtam: a jobbikos törvényjavaslat ezt a passzust is átvette a lengyel törvényből. Azt vártam, hogy úgyse – de igen. A felsorolás utolsó, föntebb kihagyott, cm) jelzésű pontja „más államok” polgári és katonai szerveire vonatkozik.

A javaslatnak ezt a részét lelkesen támogatom még akkor is, ha a KGB központi levéltára nyilván nem adna ki szenzitív anyagot magyar hivatalos kérésre (bár például az ukrajnai állambiztonsági archívum a 2014-es forradalomnak köszönhetően igen). De megint csak nem tudom, hogy a törvényjavaslat benyújtóiban naiv jóakarat dolgozott-e, vagy olyasféle számítás, hogy úgysem lesz belőle semmi.

A máig ki nem zárt Kovács Béla pártjában – amelynek elnöke 2013-ban Dugin professzorral találkozott, és az Eurázsiai Uniót méltatta; melynek parlamenti képviselője színtiszta orosz reflexről tanúskodó azonnali kérdést tett föl a parlamentben (botrányosnak botrányos volt, de nem úgy, ahogy akkoriban szinte mindenki gondolta); vagy amellyel a magyarországi tüntetések szervezésére megbízást adó Malofejev oligarcha és megbízottja, Uszovszkij egyeztetni akart – ez is, az is működhet.

Jóhiszemű vagyok, feltételezem, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, ráadásul a lengyel mintájú törvényjavaslatban csakugyan nincs semmi, amivel ne tudnék egyetérteni, sőt, amit ne pártolnék (a büntetőjogi jogosítványokat kivéve). És roppantul érdekelnének Orbánék érvei: miért vezetne nálunk nemzetbiztonsági katasztrófához az, ami lengyel eszményképeiknél törvény, és amiből semmilyen nemzetbiztonsági katasztrófa nem lett.

A jelek nem arra mutatnak, hogy ebből belátható időn belül, a magyar bolygón lehet valami. Mégis meg kellene próbálni újra és újra azoknak, akik felelősséget éreznek a szónoklatokban oly sokat emlegetett nemzetért.

Volt Orbán Viktor március 15-i beszédében egy mondat, ami most az egyszer a szívemből szólt. „A külföldi pénzből kitartott hálózatot átláthatóvá kell tennünk.” Csatlakozom. Teljes dossziényilvánosságot!

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovtvezetője.