Lehártól Kálmánig, avagy az operettek csiliznyáradi szerelmesei

Ladacsi Mónika és Hetényi Gergő, e két csiliznyáradi fiatal olyan hobbit művel, amilyet kortársaik közül nagyon kevesen. Sőt, számos korukbeli ferde szemmel néz a tevékenységükre. Ők ugyanis operett-, musical- és nótaénekléssel töltik szabadidejüket. Fellépésekre járnak, gyakorolnak, a közelmúltban pedig még egy lemezt is készítettek. A magánéletben ugyan nem alkotnak egy párt, de a színpadon teljesen egymásra tudnak hangolódni. Az zenéről, az ahhoz való viszonyukról és a fellépésekről beszélgettünk.

Lehártól Kálmánig, avagy az operettek csiliznyáradi szerelmesei
Hetényi Gergő és Ladacsi Mónika (Fotók: Lukács Végh Zsuzsa, ill. archívum)

Nagyon kevés fiatalt látni és hallani, akik nóta-, musical-, illetve operetténekléssel foglalkoznak. Titeket mikor és mi vitt rá arra, hogy mégis ezeket a műfajokat válasszátok?

Ladacsi Mónika: Hét éves voltam, amikor édesanyám beíratott a zeneiskolába. Neki az volt az álma, hogy énekelni, illetve zongorázni fog, de a szülei nem engedték, ezért úgy döntött, majd az ő leánya. Persze valószínűleg hallott is valamiféle fogékonyságot nálam a zene iránt. Zongoratanulással kezdtem, két évvel később pedig énekelni tanultam, bár ez utóbbi nem ment annyira zökkenőmentesen. Egészen kiskorom óta magyar nóták és operettek szóltak otthon, ebben nőttem fel. De nem mondom azt, hogy mindig is ez a vonal érdekelt, mert szerintem minden tizenévesnek megfordul a fejében, hogy milyen jó volna egyszer popsztárnak lenni. Úgyhogy nekem is voltak olyan elképzeléseim, hogy jó lenne a modern zenét is kipróbálni. Aztán 18 évesen, amikor az első nótakottát elém tették a zeneiskolában és elénekeltem, éreztem, hogy ebben mennyi szépség van. Persze nagyon sok munka és idő, míg az ember tanul, de megéri.

Hetényi Gergő: Nálunk otthon operettek, nóták szóltak és nagyon sokszor jártunk gyerekkoromban a szüleimmel, illetve az iskolából színházba, Győrbe, vagy Pestre az Operaházba, az Operettszínházba. Tulajdonképpen én mindig is szerettem ezeket a műfajokat és hamarabb megtaláltam bennük a szépséget, mint a popzenében. Tulajdonképpen sokáig nem is tudtam magamról, hogy tudok énekelni.

Mikor derült ki?

HG: Két éve a Honfoglalás című darabot adtuk elő Csiliznyáradon és a szervező, Ladacsi Laci megkért, vállaljak egy szerepet. Itt tudtam meg, hogy valamit konyítok az énekléshez. Akkor Moncsi azt tanácsolta, menjek el egy énektanárhoz, ott kiderül, lesz-e belőlem énekes, vagy nem.

LM: Azt azért el kell mondjam, hogy Gergőnek két év alatt sikerült olyan magasságokat elérnie, amiket én körül-belül tíz éve próbálok kitornázni magamból.

HG: Tulajdonképpen szeretem a popzenét is, meghallgatom a modern zenét, szinte mindent, ám az operettben, az operában találom a szépséget, illetve saját magamnak a kihívást. Ahhoz tényleg képzettnek kell lenni, vagy hát próbálok arrafelé evezni.

Nem akartatok soha, mint talán a legtöbb tizenéves, rockzenekarban énekelni?

HG: A rockzene nem áll közel a szívemhez, a popzenében pedig nem találom a kihívást. Biztosan lehetne olyan számokat találni, amelyekben van kihívás, de úgy érzem, ez nem az én asztalom. Maradok az operetteknél.

LM: Ez érdekes, ugyanis két évig énekeltem a csallóköztárnoki Vermilion zenekarban. Pozsonyi tanulmányaim alatt ismerkedtem meg a srácokkal, akik hobbiszinten zenéltek és éppen énekest kerestek. Úgy gondoltam, megpróbálom. Nem voltunk nagyon felkapottak, inkább a baráti körnek adtuk elő a számainkat, illetve néhány rendezvényen mutatkoztunk be. Két évig húztuk a dolgokat, aztán választanom kellett az úgy nevezett szóló karrierem és a garázsbandában való éneklés között.

Egy garázsbanda nem nőheti ki magát?

LM: Kinőhette volna magát, ha a többieknek is lettek volna olyan ambícióik, mint nekem. Számomra a zene lett az első számú, ám ők ezt másképp gondolták, náluk a zene csak hobbi maradt. Szerettem velük énekelni, de eljött az az idő, amikor már nem élveztem. Az elején még kihívást jelentett, de eljött az a pont, amikor megfeneklett. Jóban maradtunk a srácokkal, ugyan a zenekar azóta feloszlott.

Azt mondjátok, inkább az operettek állnak közel a szívetekhez, mégis számos nótaesten felléptek. Akkor számotokra a nótaesteken való fellépés csak kedvtelés?

LM: Nem mondanám, hogy kedvtelés, mert ebben nőttem fel. Anyukám Nyékvárkonyban többször lépett fel nótaesteken és a nagymamám is népdalkörös volt. Nálam a nótaéneklés úgy jött, hogy két éve azon gondolkoztam, valahogy jó lenne elindulni ezen a pályán, ismeretségeket szerezni, ezért beneveztem a 2016-os Őszirózsa fesztiválra, ahol énekesként szerettem volna bemutatkozni. Viszont az a légkör, az a hangulat, amit az ottani énekesek, az ottani versenyzők biztosítottak, teljesen magával ragadott. Akkor gondolkodtam el azon, hogy kihalófélben van a nóta, a mai fiatalság nem nagyon szereti, pedig a lakodalmas zene ebből nőtte ki magát. Ezt a fiatalok nem tudják, hogy amit ma a mulatós zenészek játszanak, azok esetleg cigányzenekari kísérettel egészen máshogy, véleményem szerint szebben szólnak.

Az 56 csepp vér c. musicalben

Melyikőtök találta meg melyikőtöket?

HG: Azt azért szögezzük le, hogy az elején nem voltunk túl jó barátságban.

LM: Köszöntünk és elmentünk egymás mellett. Végig azt hittem, hogy Gergő haragszik rám…

HG: Én pedig azt hittem, hogy ő haragszik rám…

LM: Aztán tavaly nyáron, amikor az 56 csepp vér című produkcióval készültünk, kettőnket osztottak a főszerepre és ott muszáj volt kommunikálnunk.

HG: Rómeót, azaz Robit és Júliát, azaz Julit játszottuk, és ezek olyan szerepek voltak, ahol kémia kellett, hogy egymásra tudjunk hangolódni. Talán akkor jött el az a pillanat, amikor azt mondtuk, nekünk együtt kell dolgoznunk.

Hogy kezdődött a közös munka?

LM: Az első közös fellépésünk még a legutóbb említett színdarab előtt volt egy októberi óvodabálon, oda kértek fel bennünket külön-külön. Onnan kezdve jött néhány közös szereplés, egy-két közös dal erejéig. De még ott sem volt meg az a kapcsolat, ami arra engedett volna következtetni, hogy mi közös fellépéseket terveznénk.

Az 56 csepp vér c. musicalben

Tehát az 56 csepp vér című musical indította el a közös munkát. De az sem operett vagy nóta volt, inkább musical…

LM: Mindig azt mondom, hogy a musical és az operett valamennyire egymás mellett halad, mert szerintem a musical az operettből nőtte ki magát. Az operett egy régebbi műfaj, csak éppen más stílusú dalokkal. Szerintem, ha valaki klasszikus éneket tanul, akkor elvileg bármit el tud énekelni. Aki klasszikus énektechnikával, annak nem lehet probléma, hogy egy ilyen műfajban is szerepeljen.

HG: Előveszünk bizonyos időközönként musical-számokat is, amelyekről úgy gondoljuk, hogy a műsorunkba be tudnánk illeszteni. A musicalekből általában a nehezebbeket célozzuk meg, feszegetjük a határainkat.

Elhullott 56 csepp vér, egymásra találtatok és kezdődött a közös munka?

HG: Ez köszönhető énektanárunknak, Szabó Adriannának is, aki mindig mondta: „Gyerekek, nektek együtt kell énekelni!” Állítása szerint, két ilyen hangot muszáj továbbvinni.

Tehát ti vagytok a liszt és a víz, Szabó Adrianna pedig a kovász a ti zenei „kenyeretekben”. Hogyan jutottatok el addig, hogy nemrégiben megjelent az első lemezetek?

LM: Ősszel Csilizradványon léptünk fel és ott kérdezték, nincs-e lemezünk, mert nagyon szívesen megvásárolnák. Persze nem volt, ám hazafelé erről beszélgettünk és elgondolkodtunk rajta, hogy mégsem lenne olyan rossz ötlet. Ha nem is árusítanánk, bemutatkozó anyagnak tökéletes lenne. Akár önkormányzatoknak is eljuttathatnánk, hogy lássák, mi az, amit nyújtani tudunk, meg egyáltalán megtudják, létezünk. Még eddig nem jutottunk el oda, hogy szétküldjük a lemezeket, de az interneten megtalálható az összes dal, ott mindenki meghallgathatja a „Kálmántól Lehárig és tovább” című lemezt.

Tehát bevonultatok egy stúdióba és addig ki sem jöttetek, amíg el nem készült a lemez?

HG: Nem így kell ezt elképzelni, mert először csak beszéltünk róla és sokáig érlelődött bennünk a gondolat. Aztán megbeszéltük Veréb Attilával, hogy felvennénk a dalokat az ő stúdiójában. Majd mikor megérett bennünk a végső elhatározás, elmentünk hozzá egy kész anyaggal és úgy gondoltuk, hogy reggel kilenctől délutánig felvesszük az egész lemezt.

Ti így gondoltátok…

LM: Ez a tervünk dél körül teljesen meghalt három-három szólódal után…

HG: A tervünk derékba tört, mert végül dalokat is cseréltünk, több dalt többször fel kellett énekelni. Ki kellett választani a legjobb felvételeket, mert ami emberi hang által készül, abban biztosan akad fals hang, akármennyire is akarja az ember, hogy az tökéletes legyen.

LM: A duetteket pedig külön-külön kellett felvenni, ami azért volt nehéz, mert a fellépéseken egymásra támaszkodunk. Szóval nem volt egyszerű, úgyhogy ott befejeztük és úgy döntöttünk, legközelebb folytatjuk. A legközelebb pedig másfél hónap elteltével következett be. De a közös munka nagyon jó volt.

HG: Amit szerettünk volna, azt kaptuk. Mert azt azért mindenképpen el kell mondani, hogy nincsenek egyszerű igényeink, sem a Mónikának, sem pedig nekem.

Milyen dalok kerültek a lemezre?

LM: Az adott volt, hogy Lehár Ferenc operettjeiből néhány rajta legyen.  Ő ugyanis Komáromban született, ahogy Gergő, úgyhogy a Víg özvegyből van a lemezen Vilja dala, az az én szóló dalom, és a Minden vágyam, amely Danilo és Hanna duettje. Világszínvonalon komponált Kálmán Imre, aki nagyszerű operetteket szerzett. Neki a Marica grófnő és a Csárdás királynő című műveiből válogattunk dalokat. Az ő három szerzeményével, a Marica belépője, a Hej, cigány és az Álom, álom édes álom című opuszokkal kezdődik a lemez. A Húzzad csak kivilágos virradatig, ami kicsit ropogós és pörgős, ezért került a végére. Rajtuk kívül szerepelnek még Eisemann Mihály és Huszka Jenő szerzeményei is a korongon.

Közös fotó a fellépőkkel a tavalyi csiliznyáradi nótaesten

Milyen rendezvényekre és hova hívnak benneteket fellépni?

LM: Az őszi és a téli időszak elég sűrű: bálokra, születésnapokra, nyugdíjasnapokra is hívnak bennünket. Nyáron nem olyan gyakoriak a fellépések, de reméljük, ez még változik.

További terveitek?

HG: Rengeteg tervünk van, de a következő lemez nincs köztük, azt még egy ideig jegeljük. Nem mondom, hogy nem tervezzük, de nem most. Egyelőre bővítjük a repertoárunkat, hogy minél több dalt és minél komolyabban tudjuk előadni, hogy ki tudjuk elégíteni a nézők és a hallgatók igényeit, mert meg kell mondjam, velük sem egyszerű. Van néhány kritikus néző, akik mindenben találnak hibát, nyújthatsz nekik bármit, nem lesz jó. Úgyhogy megyünk tovább és próbálunk fejlődni.

Angyal Sándor