1
Fotó: origo.hu
Megosztás
Nemzetárulónak kiáltottak ki bennünket nem egyszer. Amiért évek óta többé-kevésbé rendszeresen, de mindenképpen többszörösen figyelmeztetünk a szélsőséges nacionalizmus, s egyben a szélsőséges magyar nacionalizmus veszélyeire. Arra, hogy ez a gondolkodásmód önmagában is veszélyes, és sokszor vezetett már tragédiákhoz a történelem során. S arra, hogy a terjedése a legjobb esetben is megmérgezi a társadalmi légkört, félelmet teremt. Arra pedig szintén: többet árt egy nemzetnek (a saját nemzetének), mint az ellenségei. Hogy a nemzeti oldal egyes elemeinek radikalizálódása, esetenként fasizálódása, nyíltan rasszistává, vallási fanatikussá, idegengyűlölővé válása végső soros mindenképpen csak erőszakhoz vezethet.
És azt is mondtuk, írtuk, nem az érkező idegenek erőszakosságától kell elsősorban félnünk, noha helye van az óvatosságnak, hanem a saját nemzetünk tagjainak erőszakosságától tartsunk.
Hát, ezért kiáltották ránk a nemzetárulást.
Nem, nem óhajtok kárörvendeni, amiért én megmondtam, szóltam idejében, és úgy lett. Csöppet sem. Sőt, szomorú vagyok, amiért meg kellett várni az igazam beteljesülését.
December elsején a sajtó arról tájékoztatott, hogy a HVMI egyik embere bombát akart robbantani revizionista-nacionalista céljai érdekében. Azaz potenciális terrorista, őrizetbe vették. És ne legyenek illúzióink a román DIICOT-tal kapcsolatban, ha csak kicsit is sáros lehet a kézdivásárhelyi B. István vagy kicsoda, illetve azon társai, akiknél szintén terrorelhárítók tömege tartott házkutatást, akkor rájuk verik a vasat.
És kész az ügy: a magyar nacionalizmus és revizionizmus, azaz a nemzeti szélsőségesség egyik formája és annak konkrét, szervezett!!! szárnyának (amelyet egyébként a magyar kormány nem kezelt és nem kezel a helyén, sőt ideológiai szempontból adja alája a Horthy-féle „visszafoglalós”, fehér lovat) tevékenysége eljutott a terroristák módszereinek alkalmazásáig. (A kísérlet fázisában, ahogy mondani szokás…)
Márpedig az / egy egészséges nemzeti politikát ennél nagyobb baj aligha érheti! Hiszen minden még meglévő hitele megkérdőjeleződik.
További kérdés (teszem fel ismét): hová vezet ez az út? Illetve meddig vezet el? Tényleg a végsőkig?
Persze – ám ez az ügy nemzetközi visszhangjának következményein mit sem fog változtatni – az is elképzelhető, hogy a román terrorellenes ügyészség a magyar TEK-hez hasonlóan árnyékra vetődött. Mint írtam, ne legyenek illúzióink a román DIICOT-tal kapcsolatban… Az esetben is lesz azonban tanulsága az ügynek. Még Szlovákiában is.
Mert akik – a HVMI szemszögéből groteszk módon épp a „nemzetiek” – farkast, terroristát kiáltottak menekültügyben, azok most, illetve legközelebb a nemzetük, a nemzetállamuk „megvédésével” nyernek választásokat. Ebből a „megvédésből” tehát alább nem adhatnak.
Szlovákiában leginkább Fico nem adhatja alább. Pedig a terror ellenében már most olyan törvénymódosításokkal állt elő, amelyeken a komplett ellenzék röntgen szemmel átlátott, s figyelmeztet, a szükségesnél nagyobb mértékben csorbítaná az állampolgárok szabadságát. S később – lásd a mečiari és az azt megelőző kommunista idők példáját – félelmetes hatalmat adna az állam erőszakszervezeteinek. (Ha ne legyenek illúzióink a román DIICOT-tal kapcsolatban, akkor a szlovák SIS-szel, ügyészséggel és rendőrséggel kapcsolatban se legyenek…)
S láss csodát, ezt már ama szélsőséges szlovákiai magyar portál véresszájú „kommentátora” szintén felfogta! Pedig akkor már tényleg el kell gondolkodni…
Keselyűk c. írásomban már nov. 18-án leszögeztem, mi várható, ha félelmünkben önként lemondunk (értsd a minket képviselő képviselők megszavazzák szabadságjogaink csorbítását) szabadságunk egy részéről. A legerősebb fegyverünket tesszük akkor az ellenség lábai elé.
Mert vajon akkor például Szlovákiában „politikai terrorizmus” vagy hasonló baromságok miatt a mindenkori ellenzék (legyen akár magyar, akár muszlim, akár szlovák etc.) hány emberét lehet majd hosszú napokra bevarrni szó és normális védelem nélkül a sittre? Mint anno ’68 évfordulói környékén volt szokás mifelénk (és március idusán vagy október vége felé Magyarországon). És vajon hányszor egymás után? És vajon kik és hányszor dúlják fel a levelezésünket, telefonjainkat, lakásainkat, autóinkat? És a gyerekeinkét, feleségeinkét, szüleinkét? Csakhogy féljünk, vagy hogy találjanak végre valamit. Akármit, akár azt, amit oda tesznek…
Nem paranoiás vagyok, hanem megéltem azt az időszakot. Amikor ’68-as apámat este behívatták a zsernyákokhoz, sosem tudtuk, mikor látjuk legközelebb.
Sem a félelemmel, sem az erőszakkal nem szabad okot adni ilyen hatalom bevezetésére a barbároknak.
Sem a félelem, sem az erőszak tevőleges vagy hallgatólagos pártolásával.
Mert az erőszak és a félelem visszaszáll arra, aki terjeszti.
