Megmozdultak a gazdák - Melyek a jogos és melyek a vitatható követelések?

Az elkeseredett, tüntető gazdák utakon sorakozó traktorjai jól szimbolizálják, megdőlt az a mítosz is, hogy Fico és a Smer a földművesek oldalán áll és a szlovák mezőgazdaság felvirágoztatásán dolgozik. A mítosznak fontos részét képezte a szocializmus iránti nosztalgia, az önellátással való népámítás, a külföldi termékek és termelők elleni (látszat)harc, miközben a háttérben a kalábriai és a hazai smeres maffiózók degeszre tömték a zsebüket az agrártámogatásokkal.

Megmozdultak a gazdák - Melyek a jogos és melyek a vitatható követelések?
Fotó: Paraméter

A gyakorlatban a Smert az elmúlt bő egy évtizedben, amikor kormányon volt a mezőgazdaságban is az érdekelte a legjobban, mint minden más területen: hogy lehet a párttagoknak és a pártközeli oligarcháknak, vállalkozóknak és igen, bűnözőknek minél több közpénzt lenyúlni a saját meggazdagodásukra. Erre az uniós költségvetésből érkező források (a közvetlen, területalapú támogatások és a vidékfejlesztési, agrármodernizációs pályázati pénzek egyaránt) kiváló lehetőséget biztosítottak. A Kuciak-gyilkosságot követően nyilvánosságra jutott információk alapján két „üzleti modellt” is megismerhettünk erről a területről. Az egyiket a kalábriai „vállalkozók”, Antonino Vadala és ismerősei, rokonsága képviselték. Ők évente hoztak létre új társaságokat, amelyek csodaszámba menően rögtön jelentős, több százezer eurós vagy milliós állami támogatásokhoz jutottak. A jelentős bevételek ellenére a cégek szekere – legalábbis papíron – mégis nehézkesen döcögött, veszteségesek voltak, vagy minimális nyereséget mutattak ki és csődbe mentek. Legtöbbször összevonással cégtemetőben végezték, miközben tetemes adó -és járuléktartozást is maguk után hagytak. De semmi gond, mert a következő évben létrehoztak egy újabb céget és kezdődött minden előről. A három Vadala fivér és Diego Roda (Antonino apósa), illetve a hozzájuk köthető cégek így 2004 óta csaknem 66 milliónyi agrodotációt kaszáltak.

De a keleti smeres maffiához képest (legalábbis az „agrobizniszben”) ők is kispályásnak tűnnek. Ez utóbbi három vezéregyénisége Ľubica Rošková „grófnő”, volt smeres parlamenti képviselő, Patrik Šuchta, volt rendőr és Ondrej Hovan, volt Štb-ügynök, aki évekig a Szlovák Földalap nagymihályi kirendeltségét vezette.

Nekik sikerült a lehetetlen is: repülőtérre, leaszfaltozott parkolóra, más tulajdonában lévő belterületi családi házas telkekre állami dotációt felvenni… Az csak a mindennapi üzletmenet része volt, hogy olyan földterületekre vettek fel támogatást, amit se nem tulajdonoltak, se nem béreltek, se semmilyen más jogalapjuk nem volt hozzá. De alighanem Hovanon keresztül mindent el lehetett intézni, és zsíros információkhoz lehetett jutni, miközben a földalap pozsonyi központi vezetése (élén, mit ad Isten, épp a jelenlegi miniszter asszonnyal, Gabriela Matečnával) semmit sem tett, akkor sem, ha az érintett megkárosított gazdák Pozsonyba mentek fel panaszkodni…

Főleg ez utóbbi csoport volt az, amely, ha kellett fizikai erőszakkal is hozzájutott a dotációkhoz. Szó szerint kipofozta a gazdákat saját földjeikről, tönkretette a termésüket, megrongálta gépeiket, megfenyegette, megverette őket.

Fico maffiaállamának hatóságai (rendőrség, ügyészség, bíróságok, adóhivatalok, agrárügynökségek) mindezt, meg az olaszok ténykedését is jórészt tétlenül szemlélték. Részben mert személyes, üzleti összefonódások alakultak ki az elkövetőkkel, részben, mert a hadakozás úgyis hiábavalónak bizonyult volna, a rendszer maga volt maffiabarát felülről lefelé, minden szinten.

A szlovák mezőgazdaságnak sok problémája van és ezek számos okra vezethetők vissza, de alighanem a legfontosabb a Fico-kormányok alatt kialakult gyakorlat, amely az eleve piactorzító hatású uniós dotációkat jelentős részben korrupciós utakra terelte, s ezzel még jobban deformálta az egész ágazatot. A valóban gazdálkodó és valóban termelő farmerekkel, nagyvállalatokkal szemben egy egész iparág épült ki, ahol a fő cél a dotációk lenyúlása volt. Jobb esetben termeltek is valamit a földeken, rosszabb esetben hagyták a gazt nőni rajta. Hogy nem kaszált földekre az uniós szabályok szerint nem is lehetne támogatást fizetni? Igen, de ha a leaszfaltozott parkolóra is lehetett…

A kizárólag a dotációkra utazók jelentősen csökkentették az ágazat munkaerő-igényét, és már ott is vagyunk az egyik legnagyobb problémánál. Tény, hogy Szlovákiában bár magas a vidéki településeken élő népesség aránya, de nagyon alacsony a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya (lásd a grafikonokat). A többi EU-s tagállammal való összehasonlítás után is igaz, hogy ez az arány alacsonyabb a hasonló fejlettségű, adottságú országokénál, bár nem túl nagy a különbség. Mindenesetre az is látszik, hogy a legfejlettebb országokban (ideértve az irigyelt agráriummal rendelkező Dániát vagy Hollandiát) is alacsony, többnyire még a hazainál is alacsonyabb a mezőgazdaságban dolgozók aránya, míg a legmagasabb hagyományosan az EU két legelmaradottabb tagállamában, Romániában és Bulgáriában. Ezért új munkahelyek tízezreiről ábrándozni ebben a szektorban parasztvakítás.  

A városi és vidéki lakosság aránya néhány EU-tagállamban (százalékban, 2016)

Forrás: Eurostat

A mezőgazdaságban (és az erdőgazdaságban és halászatban) foglalkoztatottak aránya néhány EU-tagállamban (az összes foglalkoztatott százalékában)

Forrás: Eurostat

A Smer persze épp ilyen népámító mitológiai köddel takarta el a dolgok valós természetét a mezőgazdaságban is. Ez valahogy így hangzott: bezzeg a szocializmusban volt egy virágzó ágazat, amely vidéken jóval több embernek adott megélhetést, az ország 90 vagy 120 százalékban önellátó volt élelmiszerekből, a mezőgazdasági, élelmiszeripari termékek kereskedelmében többletünk volt. De ezt szétverték, most egyre több terméket hozunk be – a polcokon egyre több a külföldi áru, kereskedelmünk mínuszos, ráadásul növekvő mértékben, a foglalkoztatás leépült. Ez ellen valamit tenni kell, újra közelíteni kell az önellátáshoz, vissza kell venni a földet meg a piacot a külföldiektől, jobban kell támogatni a hazai termelőket, növelni kell a foglalkoztatottságot az agráriumban.

Ezek a nézetek a szlovákiai agrár és élelmiszeripari kamaránál is népszerűek voltak, de ugyanez volt a helyzet minden nemzeti színezetű és szélsőséges pártnál. Lényegében ugyanezt tolják a különböző összeesküvés-elméletek gyártói is, legfeljebb radikálisabb megoldásokkal fűszerezve. Azért, mert népszerűek, s valószínűleg a lakosság többsége is jórészt támogatja őket.  

Az egypárti Smer-kormány 2014-ben elfogadta az élelmiszeripar 2020-ig tartó fejlesztési koncepcióját, amelyben stratégiai célként jelölték meg, hogy elérjük a 80 százalékos arányt az élelmiszer-önellátás tekintetében. Ehhez kapcsolódva készült egy mezőgazdasági fejlesztési akcióterv is, amely 18,7 ezer új munkahelyet szeretett volna teremteni az ágazatban 2020-ig.

Már most nyilvánvaló, hogy ezek a nagyívű tervek is úgy teljesülnek, mint az autópálya Kassáig 2010-re…

A fő, hogy közben kiépült egy korrupt támogatásokat lenyúló rendszer. Most amikor ezt a kettősséget egyre többen látják át, és a gazdák is elkezdtek tiltakozni és beszélni a csalásokról elkezdődhet a mezőgazdaság reformja.

Az igazi változásokhoz arra lenne szükség, hogy megszűnjön a hatalmas korrupció és a következmények (felelősségre vonás) nélküli világ, miközben vigyázni kellene, hogy ne essünk újra a smeres ideológiai maszlag csapdájába a mítoszoktól megzavarva.

A tiltakozó gazdák április végén Kassán találkoztak a földművelésügyi miniszterrel, erre az alkalomra készítették el 18 pontos kiáltványukat, amelyből egy hat elsőrendű követelést tartalmazó listát adtak át Matečnának.

Ezek a közül odaállhatunk minden olyan pont mellé, amely a támogatásokkal kapcsolatos csalások, visszaélések kivizsgálását javasolja, illetve a jövőben megelőzné az ilyen csalásokat.

Ennek legjobb módszere az átláthatóság. A legjobb az lenne, ha nyilvános adatbázisokban lenne hozzáférhető, hogy ki igényel és ki kap bérbe földet a földalaptól és mennyiért, ki igényel és ki kap agrártámogatást és mennyit.

Támogatható, hogy az Agrárkifizető Ügynökség (PPA) csak azoknak fizessen támogatást, akinek az adott földterület a tulajdonában van, vagy aki bérleti szerződéssel rendelkezik. A kialakult helyzetre való tekintettel, még az sem tűnik ördögtől valónak, hogy a földbérleteknél előnyt élvezzenek a helyi, fiatal gazdák, illetve a kisebb gazdaságok, és a pótföldeknél maradjon az eddig érvényes rendszer. Különösen fontos, hogy a földalap és a PPA előre ismert, a lehető legpontosabban meghatározott, objektíven mérhető kritériumok alapján transzparens módon adja bérbe a földeket, illetve ítélje oda a fejlesztési támogatásokat. Egyben nem árt tudatosítani, hogy ezen lépések megvalósításának az esélye a nullához közelít, ha marad a Smer vezette kormány, amely az egész korrupt rendszert megteremtette.

Nem mehetünk el azonban szó nélkül néhány problémás követelés mellett, amelyből a smeres mitológia köszön vissza.

A 18 pont között felbukkan, hogy korlátozni kellene a birtokolható földterület nagyságát, hogy a földeket csak olyan természetes személy kaphassa meg, aki állandó szlovákiai lakhellyel rendelkezik. Az elégedetlen farmerek felróják, hogy a föld dán, holland és német társaságok kezébe kerül, és nem maradhat el az önellátás felé tett igyekezet sem: vagyis, hogy nőjön a hazai élelmiszerek aránya a boltokban és elérje a fejlett európai országok szintjét.

Amellett, hogy elterelik a figyelmet a fő problémáról ezek a célok jórészt megvalósíthatatlanok.

Kezdjük a külföldiek földtulajdonával, amit lehet tiltani, de az ilyen intézkedések úgy is kijátszhatók: ha nem megy magánszemélyként, akkor majd gazdasági társaságon keresztül. Ha úgy sem, akkor strómanok által, ráadásul a tartózkodási engedély és az állampolgárság is megszerezhető. Egyébként sem a tulajdonos állampolgársága a döntő, a külföldiek között is vannak becsületes jó gazdálkodók (lásd a dánokat, hollandokat), miközben a hazaiak között is akad egy rakat csaló (lásd a smeres maffiát). Ezért konfliktusba kerülni az EU-val igazán nem érdemes.

Hasonló eset a birtoknagyság korlátozása. Ha egy fizikai személy csak egy bizonyos nagyságú földterületet birtokolhat, akkor a többit ráíratja rokonokra, barátokra, ha kell strómanokra, megkerüli a korlátokat gazdasági társaságokon keresztül stb. Ráadásul ki lesz az az univerzális mindentudó polihisztor, aki majd eldönti, mi a túl nagy birtok. És mi lesz az eltérő minőségű földdel, éghajlati adottságokkal, helyi körülményekkel. Minden mikrorégióban más-más szintet szabunk meg? És végül a közgazdasági logika egyértelmű: a nagyobb birtoknagyság a történelemben mindig nagyobb termelékenységgel és jobb versenyképességgel járt együtt.

Végül a hazai polcokra hazai élelmiszert népszerű jelszóra is szánjunk egy kis időt. Már csak azért is, mert az „önellátás” mindjárt két módon is mérhető: viszonylag pontosan úgy, ha az itthon gyártott összes élelmiszert viszonyítjuk a hazai teljes fogyasztáshoz (így jöhet ki akár 120 százalék is a szoci végén), vagy kevésbé pontosan, a hazai gyártású termékek arányát nézve az üzletek polcain – ez a 90 százalék körüli szint, ami most csak 40 százalék körül mozog. Az egész mögött az a mítosz áll, hogy lehetséges a 100 százalék elérése ez utóbbi esetben is.

Ehhez néhány megjegyzés:

1. Egy csomó élelmiszer az élen a déligyümölcsökkel itthon nem termelhető meg a citromtól a rizsen át a kávéig és teáig. A 100 százalék ezért lehetetlenség, hacsak nem akarunk egy világtól elzárt, Észak-Korea szerű nyomorgó és éhező államban élni! A szoci végi 90 százalék is úgy jött össze, hogy évente kétszer lehetett banánt meg narancsot kapni, hosszú sorban állás után, és nem is jutott mindenkinek.

2. Az adat az akkori Csehszlovákiára vonatkozott, nyilván a csehországi behozatalt nem különböztették meg, de most már megteszik.

3. Az egész dolog csak úgy működhet, hogy egy sor külföldi alapanyagból itthon gyártott/csomagolt terméket automatikuson „hazainak” veszünk: a poprádi kávétól a kókuszos csokoládéig. Kókuszpálmák errefelé nem teremnek, ahogy kakaófák meg kávécserjék sem nőnek az Alacsony-Tátrában…  Jelenleg is megkaphatja még a minőségi szlovák termék (Značka kvality SK) logót is az a termék, amely olyan külföldi alapanyagokból készül, ami itthon nem terem meg (egyébként 75 %-os hazai részarány van előírva).

A hazai és külföldi termékek között jelenleg a fogyasztók döntenek a világ lehető legdemokratikusabb rendszerében, amit kapitalizmusnak/piacgazdaságnak hívnak. Enyhe túlzással élve, naponta szavaznak, sőt naponta akár többször is, minden egyes vásárlással.

Érdekes paradoxon, hogy a vásárlók többsége elméletben támogatja a hazai termékek előnyben részesítését, aztán nagyjából ugyanez a többség bemegy a bevásárlóközpontba és a leveszi a cseh sört meg a magyar bort a szlovák helyett… Vagy az üzletláncok (jórészt külföldről importált) saját márkás termékeit. Mert valójában főként árérzékeny, s nem a hazait kifejezetten kereső és preferáló tudatos fogyasztó. Ha az ilyenek lennének többségben, akkor nem 40 százalék körül tartanánk, ugye?

De azt nyíltan ki kell mondani, hogy a nyugati államok szintje elérhetetlen álom. Ne hasonlítgassuk magunkat hatszor, tízszer nagyobb területű (és lakosságú), hatalmas belső piaccal rendelkező országokhoz, mint Olaszország vagy Franciaország.

Persze lehet és kell védjegyekkel, kampányokkal, neveléssel, az üzletláncokra gyakorolt nyomással a hazait pártolni, csak törvényileg nem lehet kötelezővé tenni. Miattunk, a fogyasztók miatt, meg a gazdaság fenntarthatósága végett is.

Mert itt jön a végső, mindent felülíró érv: mi lenne, ha kitiltanánk a külföldi élelmiszerek egy részét?

Mondjuk először ki ellene lépni az EU-ból, aztán meg várni a válaszra. Például a németek (franciák…) is azt mondanák, hogy hazai autószalonokból hazai gyártású és nem szlovákiai autót, és Szlovákia gazdasága összeomlana.

Mert igen, az agrártermékek tekintetében kereskedelmünk negatív szaldójú, de általánosan (az ipar miatt) jókora többletünk van, tehát egyértelműen nyertesei vagyunk a nemzetközi kereskedelemnek. Ezt badarság lenne elrontani pár százaléknyi magasabb hazai-termék részarányért az üzletekben. Ne a nyolcvanas évek legyenek már a követendő aranykor!