Mi a mozgásunkkal fejezzük ki azt, amit más szóval!

Házaspárként szerepeltek az Ifjú Szivekben, de nyilván nem így kezdtétek. Meséljetek arról, hogyan érkeztetek a táncszínházhoz!

Klaudia: Én 15 évvel ezelőtt Dunaszerdahelyen kezdtem táncolni a Volner Nagy Melinda és Nagy Iván vezette Dunaág Néptáncegyüttesben. Később a pozsonyi, Duna utcai gimnáziumba kerültem, és ennek révén jutottam el az Ifjú Szivekhez is. 2008-ban a felzárkóztató csoportként működő együttesben indultam, 2009-től vagyok a társulat tagja. Itt ismerkedtünk meg Gáborral is.

Gábor: Jómagam 16 éve kezdtem táncolni Zselízen, a Kincső Ifjúsági Néptáncegyüttesben, amelyet Juhász Eszter és Juhász Sándor vezetett és vezet a mai napig. Hogy Pozsonyba kerültem, szintén annak köszönhető, hogy milyen középiskolát választottam, és 2006-tól a Duna utcai gimi etnográfiai osztályában, később csoportjában tanultam. Akkoriban kezdett működni az Ifjú Szivek felzárkóztató együttese is, 2008 februárjában viszont már felkerültem a felnőtt együttesbe. 2011-ben kaptam a lehetőséget, hogy tánckarvezetőként is részt vegyek a táncszínház működésében, azóta pedig zajlik az élet.

Amellett, hogy együtt táncoltok, az Ifjú Sziveken belül a tagokkal mi a közös nevezőtök?

K.: Én nem egy közös nevezőt mondanék, hanem inkább egy közös célt. Azt szeretnénk, hogy ne csak egy táncegyüttesként kezeljenek, mivel színházi munkát is végzünk, ezért hívják táncszínháznak. Azzal, amit a színpadon csinálunk, szeretnénk ugyanolyan élményt nyújtani a közönségnek, mint a színészek a színházban. A különbség annyi, hogy mi a mozgásunkkal fejezzük ki azt, amit más szóval. Szóval a közös célunk, ha szabad így fogalmazni, az, hogy elfogadjanak bennünket táncszínházként, a néptáncot pedig színházi műfajként.

És hogy látjátok, mennyire sikerül ez?

G.: A Kárpát-medencében nagyon kevés táncszínház létezik, amely olyan úton halad, mint mi, és ez Hégli Dusannak köszönhető, hiszen ő az atyja ennek a táncszínháznak már 16 éve. Kevés olyan táncszínházi művészeti vezetőt lehetne említeni, aki folyamatos megújulás, fejlődés útján ennyire láthatóan viszi előre a műfajt azáltal, amit belőlünk és magukból a műsorokból kihoz.

Van olyan produkció, amely különösen közel áll hozzátok?

K.: Minden műsornak van olyan momentuma, amely közel áll hozzám, de a legközelebb talán a legelső, amelynek már a bemutatóján részese lehettem. Számomra ez volt Az ördög tánca. De például a Felföldi levelek pedig azért állt hozzám közel, mert azt már gyerekként, tehát nézőként is láttam a színpadon, és akkor még csak egy álom volt, hogy egyszer én is ott szerepelhessek a színpadon. Később pedig nagyszerű volt, hogy kisebb-nagyobb változtatásokkal, de végül én is táncolhattam benne.

G.: Én is csak azt tudom mondani, hogy minden műsornak megvan a varázsa. Ahogy megszületik egy ötlet, ahogy kivitelezzük, és a munka, ami mögötte van. Mindegyik egy kedvenc, mert visszagondolok, hogy milyen jó élmények fűznek egy-egy műsor elkészüléséhez. A Felföldi levelek a mi szempontunkból tánc és tánc, a Hontalanítás viszont táncos szemszögből kevésbé élvezetes, mert nagyon kötött szerkezetű, és 50 percig a színpadon vagyunk. A nézők viszont visszaigazolják kívülről, hogy egy zseniális darab. Dusan is szokta mondani, hogy van, amit nem annyira jó csinálni, mint amennyire nézni, és fordítva, hogy valamit nem olyan jó nézni, mint amennyire csinálni.

Kisudvarnokban 75. alkalommal játsszátok a Kakukktojást május 22-én. Meséljetek az előző 74-ről!

G.: Számomra az is hihetetlen, hogy ez már itt tart, hiszen jóformán két hónap alatt készült el. Amikor jöttek az új tagok, Dusan előállt ezzel az ötlettel, de a fejében lényegében már kész volt a koncepció. Augusztus elején kezdtünk el dolgozni rajta, október elején pedig már mentünk turnézni. Az új kollégák is ledöbbentek ezen a gyorsaságon. A Kakukktojásról tudni kell, hogy tulajdonképpen egy családi program: néptánc modern köntösben. Számos műfaj megjelenik autentikus közegben a flamencótól a lindy hopon át a hip hopig.

Ez a műfajkavalkád kinek mennyire nehezítette a munkát?

G.: A néptáncos részével nem volt nagy probléma, hiszen a táncanyaggal már találkoztunk előtte, csak fel kellett frissíteni, majd az új kollégákkal összehangolni. A kitöltő részekkel viszont azért meggyűlt a bajunk, hiszen azokat javarészt nem ismertük. De nyitottan, felfrissülésként álltunk hozzá, hiszen ezek is csak táncok, amiket meg lehet tanulni. Úgy gondolom, egész jól sikerült is.

A táncszínház eléggé „mozgalmas”, de szükséges ebben is kerülni a rutint, hogy egy-egy előadás ne laposodjon el?

G.: Minden hivatásos táncosnak szem előtt kell tartania, hogy attól jó táncos, hogy bármikor is kell színpadra állnia, ugyanolyan minőségben és színvonalon teljesít, és ugyanolyan professzionalizmussal áll hozzá.

Amikor kiderült, hogy részt vehettek a világ legrangosabb színházi eseményeként számon tartott avignoni fesztiválon, gondolom, nyeltetek egy nagyot az izgalomtól…!

K.: Igazából akkor, amikor mindenki kicsit utánanézett, hogy ez mit is takar, és azt mindannyian tudatosítottuk. Még most is álomszerű, hogy júliusban ott leszünk. Ez tulajdonképpen a színházak olimpiája.

G.: Hatalmas mérföldkő számunkra és az Ifjú Szivek számára is, hogy részesei lehetünk mindennek. Már az is egy hihetetlen dolog, hogy Szlovákiából mi vagyunk az elsők, akiket beválogattak erre a fesztiválra, ahová a világ minden tájáról érkeznek színházak. Mi a fesztivál off részében szereplünk, 21 alkalommal adjuk elő a Finomhangolás c. új műsorunkat.

Mit kell tudni az előadásról?

G.: A Finomhangolás egy trilógia első része. A tőlünk eddig megszokottól teljesen eltérő köntösben, kosztümökben, díszletekkel, zenével. Nagyon nagy durranás lesz, de ennél többet nem mondhatok. 🙂

El tudjátok képzelni, hogy valaha eljön egy olyan pont az életetekben, amikortól semmilyen közötök nem lesz a néptánchoz?

K./G.: Nem, ez teljesen elképzelhetetlen!

(SzT/para)