„Mint akarom, s mint a barom”

Magyarországnak van egy úgynevezett kormánya. Hogy ki a kormány első embere, azt mindenki tudja. Kevesebben tudják azt, hogy a második embere bizonyos Semjén Zsolt, sokoldalú szakember, teológiai doktor, aki valahogy szociológusi diplomát is szerzett, sőt a nukleáris ügyekhez is ért,  két lábon járó intellektuális csoda, pont megfelel a maga helyére.

„Mint akarom, s mint a barom”
Fotó: Zárójel

A Publicus Intézet készített egy felmérést, amiből kiderült, hogy a megkérdezettek többsége jónak tartja, ha a külhoni magyarok kérhetik a magyar állampolgárságot, de csak 18 százalék gondolja úgy, hogy szavazati joguk legyen azoknak, akik nem Magyarországon fizetnek adót.

Az utóbbi kérdésben vallott többségi véleményt ez a Semjén egyrészt Gyurcsányra vezette vissza (nagy mágus lehet Gyurcsány, ha még nyolc évvel a bukása után is ilyen erősen és célzottan tud hatni), másrészt  ritka nagy baromságnak nevezte. Hogy miért?

A felmérésből az derül ki, hogy a magyar lakosság többsége, pártállásától nagyjából függetlenül és minden politikai butítás ellenére, tisztában van azzal, hogy a kormányzásnak, főként egy ekkorára növesztett állam kormányzásának a középpontjában az államháztartás menedzselése áll: mit „kapok” az e célra megválasztott hatalomtól a kötelezően befizetett adómért. A modern képviseleti rendszerek abból a felháborodásból lettek, hogy az uralkodók nem a polgárok tetszése szerint, sőt akaratukkal ellenkezve költötték el az adókat. Másképpen:

az alkotmányos alapjogok (pl. a választójog) együtt járnak az alkotmányos alapkötelezettségek (békeidőben főleg az adózás) teljesítésével, sőt teljesíthetőségével. Kivétel csak különleges esetben van.

A képviseleti demokráciának ezt az alapelvét két módszerrel szokták eltüntetni a vitákból. Az egyik a végeláthatatlan értetlenkedés, valamint mellébeszélés az evideinciáról – az adózás, az államháztartási törvény (költségvetés), általában a kormányzás, a parlament és a választójog összefüggéséről. Ez azonban fárasztó annak is, aki kamuzik, a viták a végtelenbe nyúlnak.

A másik érv hatásosabb, ez már a 2004-es népszavazás vitáiban is előkerült. Már akkor is sokan gondolták, hogy a Fidesz a könnyített honosítással megbízható szavazókra akar szert tenni.

Bár az akkor hatályos törvény magyarországi bejelentett lakóhelyhez kötötte a szavazati jogot, élt a gyanú, hogy ezt könnyedén ki lehet játszani. (Kijátszásra végül nem került sor, mert a 2010-es győzelem után a Fidesz-KDNP kétharmaddal megváltoztatta a törvényt.) A lényeg, hogy már ekkor  felvetődött: nem tisztességes, hogy olyasvalaki szavazhat Magyarországon, aki nem adózik (pontosítva: nem állampolgári kötelezettségből és életének legalább egy nagy részében nem rendszeresen adózik) Magyarországon.

Erre már megvolt a hatásos tromf: „Mééé, a nyugdíjasok sem adóznak, tőlük is vonjuk meg a választójogot?” Mivel a vita innenső oldalán lévők közgazdasági tudása ugyanazon a színvonalon volt, mint a túloldaliaké, inkább elhallgattak. Az állítólagos nem adózók listája később kiegészült sok mindenki mással, aki nem állt munkaviszonyban, különös tekintettel a cigány népesség nagy hányadára.

Ezt a vonalat folytatta most Semjén:

„píszí módon fogalmazva, tudnék olyan népcsoportot mondani, pontosabban csoportokat Magyarországon, akik életükben egy fillér adót nem fizettek, mégis abszurd lenne azt mondani, hogy ne legyen szavazati joguk”.

Ebből mindenki azon háborodott fel, hogy „Semjén cigányozik”, holott a kiváló miniszterelnök-helyettes azonnal észbe kapott, és kijavította magyar nyelvben etnikumot jelölő „népcsoport” kifejezést „pontosabban csoportok”-ra, mint arra a hasonlóan penge Kósa frakcióvezető fel is hívta a figyelmet: tulajdonképpen egyetemistákra meg háztartásbeliekre gondolt.

Sokkal kevesebben vették észre Semjén szavaiban a csakugyan ritka nagy – évelő – baromságot.

Fenét nem fizetnek a cigányok (egyetemisták, háztartásbeliek) adót.

Magyarországon hatvan adónem van, ebből a legfontosabb az általános forgalmi adó, amit magánszemélyek és vállalkozások is fizetnek, többek között a hajléktalan, aki két kiflit vesz a boltban, vagy a kisvállalkozás, amelyiknek a befizetendő áfát ki kell temelni, hogy tűrhető fizetést tudjon adni az alkalmazottainak. Az államnak ez a bevételi forrása sokkal méretesebb, mint a személyi jövedelemadó, de ha csak a magánszemélyeket nézzük, a jövedéki adóval együtt (benzin, cigaretta, olcsó szesz) akkor is döntő.

A NER-nek éppen ez az egyik legzseniálisabb disznósága: a felső áfakulcs a 27 százalékkal európai rekord, de ezt éppen azok szenvedik meg leginkább, akik a teljes pénzüket fogyasztásra költik.

A szegények, akik nincsenek tudatában annak, hogy adóznak. Sorsukat nem kötik össze gondolatban a kormány gazdaságpolitikájával, hiszen a kifli és a feles tipli ára, az van. Adottság.

Míg azonban a 27 százalék kivételesen magas, a 15 százalékos szja-egyenkulcs kivételesen alacsony, ennek az előnyét viszont éppen azok élvezik a legjobban, akik viszonylag a legkevesebbet költenek napi fogyasztásra, és a legtöbbet takarítják meg; az ő közérzetük számít a legtöbbet a választásokon. Nekik szintén lehet azzal érvelni, hogy az áfa nem igazi adó, ugyanis nem érzik úgy meg a bőrükön – ki van pótolva más kedvezményekkel.

Tegyük zárójelbe azt a kérdést, hogy Semjén Zsolt, a magyar végrehajtó hatalom második embere és Kósa Lajos, a kormányzó párt törvényhozási frakcióvezetője csakugyan akkora közgazdasági analfabéta-e, hogy a szakközépiskolában – pardon, most már „szakgimnáziumban” – is megbukna; vagy csak egészen gátlástalanul, reflexből hazudik.

Kérdezzük inkább azt: ha a magyarországi politikai közösség többsége nem helyesli azt, hogy a magyar nemzetgazdaságról döntő pártok választásában olyan nemzettársaink is részt vegyenek, akikre ezen döntések 99,5 százaléka nem vonatkozik – akkor miért szavaz olyan pártokra, melyek ezekben az ügyekben analfabéták és/vagy őt magát szándékosan és aljasul tudatlanságban tartják? Ha amaz nem tetszik, ez miért elviselhető? Miért kell, hogy ebben legyen nemzeti egység?

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.