Mire jó a magyar állam, és kinek?

Amikor jött a hír, hogy Kassán elfogtak egy Vladimir G. nevű veszélyes ukrán bűnözőt, sőt terroristát, a magyar művelt közönség talán felvonta a szemöldökét azon a furcsaságon, hogy az illető „magyar állampolgárságot is szerzett”, de nem emlékszem hazafias polgári dühre, sem felháborodásra, annak harsogó követelésére, hogy azonnal vonják felelősségre azokat a szintén bűnözőket, akiknek jóvoltából egy ukrán terrorista magyar állampolgárságot szerezhetett, holott az „könnyített honosítással” csak magyaroknak jár.

Mire jó a magyar állam, és kinek?

Hogy is követelte volna bárki (bocsánat, ha valakit, neadjisten politikust nem vettem volna észre), amikor a magyar publikum számára elemi tény, hogy ez benne van a pakliban, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Trianon-fókuszú nacionalista szemszögből a fő cél a magyar állampolgárok számának növelése, hogy minden veszély, objektív ellenérv ki van zárva. Mondjuk, hogy bűnözőket, terroristákat, titkosügynököket engedünk rá Magyarországra, a schengeni övezetre, illetve a magyar vízummentességre való tekintettel: Amerikára.

Nem egyszerűen cáfolható vagy letagadható, hanem ilyen kockázat nincs, vagy másképpen: ez nem kockázat. „Egymillióhoz képest jelentéktelen számú visszaélés történt”, ahogy nagy nemzetpolitikusunk, Semjén Zsolt mondta.

Na mindegy, első lépésben csak azon lehetett volna felháborodni, hogy a magyar hatóságok egy ukrán terroristának adták meg minden vizsgálat és ellenőrzés nélkül az állampolgárságot, ezzel a schengeni mozgásszabadságot stb. De aztán hamarosan jött az újabb információ, melynek fokoznia kellett volna a felháborodást: kiderült, hogy az elfogott ukrán teljes, valódi neve Volodimir Glaszner, és a Jobb Szektor nevű szélsőséges párt kárpátaljai vezetője, sőt katonai szervezetének alapítója volt.

A Jobb Szektor a 2014-es ukrán parlamenti választáson (országosan) két százalékot sem kapott, és mostanra lényegében elsorvadt, de az Euromajdan idején méreténél nagyobb feltűnést keltett harciasságával és szervezettségével. Mindenesetre kiválóan alkalmas volt rá, hogy az orosz – és nyomban a magyar – kormányszolga médiában igazolja az ukrán forradalom = náci rebellió tételét.

Ettől még tény, hogy a jobb szektorosok futballhuligáni fokon voltak vadnacionalisták, és hírek szerint a magyarellenes düh sem állt tőlük távol. De akármennyi igaz a hírekből, a magyar hatóságoknak 2015 elején, amikor Glaszner kérvényezte a magyar állampolgárságot, úgy kellett tudniuk, hogy a Jobb Szektor egy etnosoviniszta, így magyarellenes náci társaság. Ha pedig így van, akkor a maguk szemszögéből most arra kellett rájönniük, hogy három évvel ezelőtt egy magyarellenes ukrán nácinak adták meg a magyar állampolgárságot. Kellett volna.

Hadd tegyem még hozzá a következőt (felháborodni való, harmadik etap): a karabéllyal szívesen fotózkodó Glaszner valamikor 2015 márciusa táján hagyta el a magyar állam oltalmában Ukrajnát. (Ekkor mentették fel a kárpátaljai „Ukrán Önkéntes Hadtest vezérkari főnökségéből”). Pár hónappal később Munkács mellett halálos végű lövöldözésre került sor. A Jobb Szektor fegyveresei voltak az egyik harcoló fél.

Megfigyelők akkor már mondogatták, hogy a kárpátaljai Jobb Szektor lényegében Viktor Baloha volt területi kormányzónak, Rada-képviselőnek, egybe legerősebb szervezett bűnözési főnökének a magánhadserege. Baloha erről természetesen „nem tudott”. A szervezett bűnözés legfőbb iparága pedig a Szlovákián és Magyarországon keresztül, sokáig állami védelem alatt folytatott csempészet volt, és a lövöldözés fő tárgya is az ebből fakadó bevétel sorsa.

Nem lehet tudni, hogy pontosan mi késztette Glasznert valamivel korábban az áttelepülésre, és aztán miért nem maradt meg Magyarországon, de a magyar állam nem csupán félrenézett, amikor megadta neki az állampolgárságot, hanem egyenesen a saját ellenségének adta meg. És ez nyilván nem csak kétségbeesett egyéni kezdeményezés volt, hanem egy tőkeerős szervezet – a kárpátaljai ukrán politikai „elittel” egybeforrott szervezett bűnözés valamely része – megvette neki. Lényegében a magyar állam képviselőitől, akiket most a magyar állam fedezni látszik.

A magyar mintájú kettős állampolgárságról megvan a részletes véleményem, de most nem elvi érvek alapján szeretnék vitatkozni róla. Inkább elfogadom kiindulópontnak azt a magasztos érvet, hogy a magyar határokon belül működő államnak erkölcsi kötelessége a nemzeti közösség kebelére fogadnia minden magyart, bárhol éljen is. De ez csak akkor igaz, ha a magyar állam nem egy hazug, korrupt, sunyi, bűnözőket, terroristákat, saját ellenségeit jattért pártoló disznó, hiszen ez esetben nem lehet erkölcsről beszélni, erkölcsi kötelességről, nemzeti összetartásról meg végképp nem. Legalábbis ő ne pofázzon róla.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.