Mit jelent Kiss László bukása?

Egy nappal korábban, április 5-én egy bűnügyi oldal, amit akkor is érdemtelenül tisztelnénk meg, ha bulvárnak neveznénk, nyilvánosságra hozta, hogy Kiss László, a magyar úszók szövetségi kapitánya, olimpiai bajnokok edzője 55 évvel ezelőtt két társával együtt bíróság elé került erőszakos nemi közösülés miatt, három évre ítélték, de nem töltötte le: 1963 nyarán már dobogós lett az országos úszóbajnokságon. Ez a tény mostanáig semmilyen nyilvánosan hozzáférhető életrajzában nem volt megtalálható, például Az edzőfejedelem című könyvben sem.

Bár két nappal később Kiss László lemondott a kapitányságról, az esetben és fogadtatásában összesűrűsödik majdnem minden, amiért Magyarországon nagyon nehezen elviselhető a létezés.

Tisztázni kell, hogy ebbe a „majdnem minden”-be nem tartozik bele maga a bűncselekmény – bármilyen visszataszító is –, sőt a róla való több évtizedes hallgatás sem. Nem igaz, hogy „ilyen csak nálunk lehetséges”. Ennél sokkal szörnyűbb, szó szerint hihetetlen szexuális bűncselekmény-sorozatot – ismétlem: sorozatot – a követtek el Ausztriában vagy Angliában. Különösen az utóbbi esetben érthetetlen a négy évtizedes, folyamatos elhallgatás, a panaszok tudatos meg nem hallása.

Nyilván van szervezetpszichológiai magyarázata, ahogy Sipos Pál fel nem jelentésének is, bár a magyarázat nem jelent felmentést. De sem az amstetteni rém, sem Jimmy Savile esetéből nem vontak le tartósan következtetést Ausztria és Nagy-Britannia politikai és civilizációs állapotára nézve. Mindkettőt a világ legdemokratikusabb és legélhetőbb országai között tartják számon. Ami csak Magyarországra jellemző, az a Kiss-ügy lefolyása, az a kipattanás módja és a reakció.

Tételesen:

Egy: a rendesség üzemszerű hiánya

Idétlenül hangzik, de nem tudok rá jobb szót. A rendesség a tisztességnél kevesebb, az udvariasságnál több. A tapintat csak az egyik alkotóeleme. Nem feltétlenül tartozik hozzá, hogy az ember tudatosan betartson erkölcsi normákat, és nem azonos az emberi méltóság akkurátus jogi körülbástyázásával, sem a szigorúan számon kért politikai korrektséggel. Inkább a társas viselkedés egy fajtájáról van szó. Az ember tiszteletben tartja a másikat, és kerüli a másik megalázását. Rendesen viselkedik vele. Vagy legalább úgy tesz; mert az adott társadalomban úgy szokás.

Ez a szokás azzal függ össze, amit Magyarországon polgárosultságnak neveznek. Azon a feltevésen alapul, hogy a társadalom szabad és egyenlő emberek összessége. Tehát a másik ember – akármilyen társadalmi csoporthoz tartozik – nem alsóbbrendű nálam. Persze – mivel mindannyian sztereotípiákban gondolkozunk, és a racionalitáson inneni ellenszenveknek nem lehet parancsolni – érezhetem úgy, hogy az én csoportom többet ér, de nem éreztetem vele. Egyszerűen azért, mert bármi a véleményem X. egyénről vagy Y. csoportról, a szabadságon, jog- és esélyegyenlőségen alapuló társadalom a mindennapokban is csak így működik, és ha nem működik, akkor én se élvezhetem az előnyeit.

Tehát például bármi a véleményem reflexből a nőkről, egy 55 évvel ezelőtti, jogerős ítélettel büntetett szexuális bűncselekmény áldozatáról nem mondom azt, hogy csak „szeretett kefélni”, míg az elkövetők „jóképű fiúk” voltak, akik „vadászatot” folytattak. Akkor se, ha így gondolom, és ha nem ismerem sem a nemi erőszakról szóló pszichológiai szakirodalmat, sem az áldozathibáztatás fogalmát. Egyszerűen azért nem, mert egy bizonyos társadalmi és kulturális státuszban már nem rendes dolog így beszélni nőkről. (Halottakról sem, amennyiben hihetünk a híreknek.)

A dolog másik fele: polgárosult társadalomban a politikailag ellenkező oldalhoz tartozó publicista nem élhetne meg pompásan pusztán abból, hogy tudatosan lerúgja és megköpdösi a rendességet, s ugyane témában írt cikkében a teljes érvelése abból áll, hogy Kiss László és a mindenkori úszószövetség kritikusait dög- és hulladékevő állatokhoz hasonlítja.

Ahol a rendesség nem általános, haszonnal betartható szabály, ellenben a felrúgása jár haszonnal, ott hiányzik a polgárosultság, azaz a társadalmat nem szabad és egyenlő emberek összességének fogják fel. Lásd még: a középosztály árulása.

Kettő: információbitorlás és zsarolás

A hírt egy olyan honlapduó dobta be a nyilvánosságba, melyet, mondom, bulvárnak is csak erős szépítéssel lehet nevezni. Az első és másodfokú ítélet egy részletének kópiáján kívül leírják a bűncselekményt, hozzáfűzik azt, hogy egy híres olimpikon úszónő közbenjárásával Kisst „kihozták a börtönből”. Majd feltették azt a költői kérdést, Kiss együttműködött-e cserébe a Kádár-rendszer állambiztonsági szolgálatával. Következő lépésüket hétfőre ígérik.

Mindebből nyilvánvaló, hogy taktikusan adagolják a birtokukban lévő információkat (a revolver-hírlapírás ősi műfaj). Mégis, honnan vannak ezek az információk? Hát végső soron éppen a kommunista állambiztonsági szervezettől, aminek az 1945-től folyamatosan épülő zsarolási adatbázisa csekély sérülésekkel, kívülállók számára igen nehezen hozzáférhetően megmaradt 1989 után is, úgyhogy máig jól hasznosítható üzleti és politikai célokra. A közvélemény pedig minden esetben a leleplezettekre támad, sohasem azokra, akik az adatbázist hasznosítják; utóbbiakról el se hiszi, hogy léteznek (lásd a következő részt).

Továbbmegyek: a közvélemény nem látja át, hogy a zsarolás legalább ugyanolyan fontos kötőanyaga a mostani rendszernek, mint az 1989 előttinek. Függetlenül attól, hogy mi történt 1961–63-ban, az a tény, hogy Kiss lemondott, visszamenőleg bizonyítja, hogy olyasmi történt, aminek a nyilvánosságra hozásával a megelőző évtizedek során bármely pillanatban ki lehetett volna nyírni. Egész felnőtt életét ebben a tudatban élte le, és tudták róla, hogy ebben a tudatban él. És hány ilyen közismert személy élt vagy él köztünk, akiről nem derült ki véletlenül?

A publikum pedig nem tudja elképzelni, hogy közismert emberek életét a számára ismeretlen eseményekkel való zsarolás és zsarolhatóság határozza meg. Hiszen ő mindent tud . Amiről nem jut el hozzá cikk, híradófilmecske vagy internetes pletyka, az nincs. Sőt, nem is lehetséges. Nem veszi észre, hogy amiben él, az:

Három: mesterséges valóság

A titkos információk birtokában ezen információk bitorlói azt hazudnak, amit akarnak. Ez az állambiztonsági dossziényilvánosság hiányának tárgykörébe tartozik. A hazugságot azonban még könnyen ki lehet szűrni, ha az ember tudja, mire figyeljen.

Kiss László például maga is azt állítja, hogy azért szabadult előbb, mert „igaztalan büntetését” az 1963-as amnesztiatörvény enyhítette. Csakhogy a Privátkopó oldalára bemásolt jogerős ítéletrészletben az áll, hogy három évet kapott, amit az előzetes letartóztatás kezdetétől, 1961. október 12-étől számítanak.

Az „amnesztiatörvényben” (1963. évi 4. tvr.) a kettő és hat év közötti „köztörvényes” szabadságvesztéseket pontosan egyharmaddal csökkentették, vagyis Kissnek a jogszabály szerint 1963 októberében kellett volna szabadulnia. De ő már – a Wikipédiából láthatóan – 1963-ban dobogós lett az országos úszóbajnokságon, azt pedig nyáron szokták rendezni. Tehát lehet, hogy papíron valóban októberben szabadult, de nagy valószínűséggel mégiscsak előbb „hozták ki”.

Hogy az olimpikon úszónő kinél járhatott közben Kiss elengedéséért, arról talán még a revolversajtónak is csak feltevései vannak, de azt tudni lehet, hogy kinek a kezében volt a döntés. Ki felelt az MSZMP vezetőségében akkoriban a büntetés-végrehajtásért, amellett a sportért is (az állambiztonságról nem beszélve)? A múlt héten meghalt Biszku Béla. Őfölötte csak Kádár. Tehát a „világhírű úszónő” a XX. századi történelem legnagyobb gazemberei valamelyikéhez fordult, hogy a kevésbé híres úszónak ne kelljen letölteni másodfokon amúgy is enyhített büntetését. És sikerrel járt. Ekképp gyarapodott a nemzet.

Azaz a történetről – arról, amivel Kisst egész felnőtt életében zsarolni lehetett – tudott az olimpikon úszónő (máig), tudtak hozzátartozói, tudott „uszodai körökben mindenki”, ahogy név nélkül nyilatkozók most elmondják. Van, aki minden részlettel, van, aki bizonyos részletek kihagyásával, van, aki bizonyos részletek hozzáképzelésével, de tudott. Az „uszodák világán kívül” meg senki sem tudott róla. Ötvenhárom éven át.

Abban a két napban, amíg Gyárfásék védelmezték Kiss Lászlót, az volt az egyik fő érvelési vonal, hogy „dehát tudtuk róla, és szerintünk jóvá tette”. Nekem az egészben ez a legbotrányosabb. Hogy az „uszodai köröknek” – egy szakmának – a kommunista állambiztonsággal összefogva több mint fél évszázadon át sikerült az őt tisztelő és minden szavát elhívő nyilvánosság elől légmentesen elzárnia egy olyan információt, amely kitudódva rögtön a szakma egyik sztárjának a bukásához vezetett. És ennek a fél évszázadnak a fele már olyan rendszerben telt, amely „demokratikus jogállam”-nak nevezi magát.

A nyilvánosság – a politikai közösség – pedig azt hiszi, hogy valami rendkívüli dolog történt, és a felháborodás tárgya nem lehet más, mint a hajdani bűne miatt egész életében fogoly edzősztár (luxusketrec, persze), esetleg az amúgy is népszerűtlen úszószövetségi elnök. Holott ez nem kivétel, itt ez a dolgok rendes menete. Aki azt hiszi, hogy az úszás az egyetlen „szakma”, ahol bűnökről szóló, zsarolási alapként használt, potenciálisan azonnali bukást okozó információkat légmentesen elzárnak a jóhiszemű nyilvánosság elől, az nem érti Magyarországot, nem tudja, hol él.

Négy: beteg nacionalizmus

A másik fő érvelési vonalat Kiss László így foglalja össze: „Mivel sem a bíróság, sem más hatóság nem tiltott el – az ítéletbe foglalt bűnöm ellenére sem –, hogy gyerekekkel foglalkozzak, kaptam egy új esélyt, és én éltem vele”. A belé vetett bizalmat a magyar úszósport eredményei igazolták, olimpiai bajnokokat nevelt gyerekekből, kamaszokból, örömöt és dicsőséget szerzett a nemzetnek.

Az öröm kétségtelen. Kinek ne szaladna meg a pulzusa, ha magyar úszó tempózik az élen, csap testhossz előnnyel a célba? A dicsőség más kérdés.

A nacionalizmus, ha liberalizmussal, a szabadság tiszteletével társul, egészséges dolog. Semmilyen más „uralkodó eszme” nem tud így összetartani egy politikai közösséget, nem tudja így emelni vagy megőrizni a politikai közösség erkölcsi szintjét. Nagyon kevesen tudják vagy akarják kivonni magukat a hatása alól. De liberalizmus nélkül a nacionalizmust a népnek adagolt doppingként vagy hallucinogén szerként tudják használni a diktatúrák és más tekintélyelvű rendszerek.

Salazar Portugáliájától a Szovjetunióig, Kubától az ezredesek Görögországáig minden diktatúra igyekezett sportsikerekkel kompenzálni a szabadság hiányát és a szegénységet. Magyarország sem volt kivétel, de a Rákosi- és Kádár-kori nacionalizmusnak sajátos árnyalatot adott az előző rendszerből megörökölt és alakváltozásra kényszerülő Trianon-fixáció. Annak is egy – minden leszereplés ellenére – máig megmaradt eleme: a magyar kivételesség, a „mi születtünk a legjobbnak” tudata.

A hazai közönség elvárta, hogy az olimpiai éremtáblázaton a legjobb tíz (majd tizenöt) közé kerüljünk, olykor megelőzve nagyobb és fejlettebb országokat, Japánt, Nagy-Britanniát, a régióból Csehszlovákiát vagy a szegényebb, de négyszer népesebb Lengyelországot. Mert nekünk rendkívüli sportadottságaink vannak.

Az úszás 1956 után sokáig nem számított sikersportnak. A reneszánsz a hatvanas évek végén, a hetvenes években kezdődött, és 1980-ra hozta meg az első olimpiai aranyérmet.

Ez volt az amerikai úszók és a keletnémet úszónők uralmának ideje. Az amerikai siker magyarázata egyszerű: hatalmas volt a bázis, sok az uszoda, és fejlettek az edzésmódszerek. Az anabolikus szteroidokkal injekciózott keletnémet úszónők egy másfajta kommunista nacionalizmusnak voltak az áldozatai. Magyarországon a bázis sokkal kisebb volt, mint Amerikában, a doppingolást hálistennek nem írta elő a pártvezetés. Akkor mi volt a siker titka? Olyan nép a magyar, amely génjeinél fogva speciálisan az úszásra termett?

Nem. A siker titka az volt, hogy Széchy Tamás, Kiss László és más edzők ellenállásra képtelen gyerekeket a szüleik hozzájárulásával olyan kíméletlen edzésrutinnak vetettek alá, gyakori fizikai és lelki bántalmazással kísérve, amilyet a szabadságot jobban tiszteletben tartó országban a gyerekek és szüleik nem tűrtek volna el. A másik oldalon ott voltak az akkori rendszerben kivételes anyagi előnyök – amelyekből a szülők is részesültek, a gyerekek nagykorúságáig főként – és ott volt a közönség nemzeti büszkesége, azé a közönségé, amelyik nem akart tudomást venni a gyerekek szenvedéséről, vagy éppen helyeselte azt. Hiszen bizonyítani kell a kivételességünket, s ők megteszik helyettünk.

Az úszószövetség – mint a magyar világ sok más szférája – gyakorlatilag a befagyott nyolcvanas évek. Kiss László évtizedekig mesterségesen késleltetett bukása sokakban aggodalmat ébreszt: mi lesz az olimpiával? Valójában örülni kellene annak, hogy az idős edző végre megszabadul a zsarolhatóság terhétől, mi pedig a diktatúrától örökölt, csak narkotikumnak jó hazugságvegyülettől. És ha végre hajlandók vagyunk rájönni, mikkel gyógyszereznek bennünket, nem Rióba küldött fiatalok stopperrel mérhető gyorsaságától várjuk a nemzeti büszkeség megerősítését, hanem egy olyan ország megalkotásától, amire büszkék lehetünk.

Kiegészítés: a doppingolás ügyében tévedtem. A magyar úszólányok ugyanúgy kaptak szteroidokat (ugyanúgy megtévesztéssel), mint a keletnémetek. A keletnémeteknél ezt közvetlenül a pártállami vezetőség, pontosabban a Stasi irányította; hogy a magyaroknál mennyiben utasították az úszószövetséget, illetve az edzőket a legfelsőbb szintekről, és mennyiben voltak önjáróak, nem tudhatjuk.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.