„Nem vagyok alkalmas személyiségileg arra, hogy állandóan nyüzsögjek…” – beszélgetés Madácsy István grafikussal

Madácsy Istvánnal, a nyíregyházi születésű Munkácsy Mihály-díjas neves magyarországi grafikussal egy izzasztó nyári délutánon árnyékban üldögéltünk a somorjai Pomléban. Művésztelepre érkezett Szlovákiába, először. Művészetről, ahhoz való viszonyáról és az útról, a művésszé válás útjáról beszélgettünk.

„Nem vagyok alkalmas személyiségileg arra, hogy állandóan nyüzsögjek…” – beszélgetés Madácsy István grafikussal
Madácsy István (Forrás: Facebook)

Kezdjük mindjárt a legelején: Mivel foglalkoztak a szüleid?

Édesanyám gyógypedagógusként dolgozott egy iskolában egész életében. Édesapám asztalosként kezdte a pályáját, aztán gazdasági szakember lett ugyanabban az iskolában, ahol anyám dolgozott. Nyugdíjba is onnan mentek. Tehát nincs művész a családban, ha erre gondolsz…

Pontosan erre gondolok, mert akkor érdekel, mi inspirált arra, hogy te mégis a művészetek felé orientálódj, hogy grafikus legyél?

Ez örök rejtély marad. De anyai nagyapám ezermester volt, apai nagyapám pedig cipészkedéssel is foglalkozott. A kézügyesség tehát nyilvánvaló, mert anyámnak és apámnak is rendkívüli kézügyessége van.

Egy asztalosnak kell is…

…de művészet nincs a családban. Egyáltalán.

Forrás: Facebook

Mit szóltak akkor, amikor kiderült, hogy te művész leszel és ebből akarsz majd megélni?

Ez nem így indult, mert az általános iskolában a rajztanárom szorgalmazta, hogy menjek művészeti középiskolába. Akkor azonban még nem volt Nyíregyházán művészeti középiskola, csak Szegeden és Pesten. A szüleim pedig nem engedtek el, persze jogosan, hiszen 13 éves voltam. Akkor ott a természettudományok felé kanyarodtam és végül az orvosi egyetemen kezdtem a tanulmányaimat. Majd Pesten beiratkoztam egy rajzkörre és ott visszatért a gyerekkori tehetség. Olyan gyorsan fejlődtem itt, hogy azt gondoltam, megy ez nekem és elkezdett érdekelni a kultúra. Meg persze Pesten olyan dózisban kaptam a kultúrát, hogy otthagytam az orvosi egyetemet.

Csak úgy otthagytad az egyetemet? Mihez kezdtél?

Felvételiztem a képzőművészeti egyetemre, ez a nyolcvanas évek elején volt. Persze nem vettek fel. Ekkor indult egy biológia-rajz szak a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. Mivel a rajz mellett csak a biológiához értettem, megpróbáltam. Tehát mehettem vissza Nyíregyházára. Elvégeztem a tanérképzőt és utána tértem vissza Pestre, ahol 1991-ben felvételt nyertem a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakára.

Azóta pedig mondhatni, el sem jöttél onnan…

Nagyon hosszú ideig, 45 éves koromig tanultam, most pedig ott tanítok.

Azonnal grafikus akartál lenni?

Festő akartam lenni, csak ott mindig annyira nagy volt a túljelentkezés, hogy arra gondoltam, jelentkezem grafikára és majd onnan átevezek. Mert az én tanárom, a Horváth János nevű festő Nyíregyházán nagyon sok grafikai technikával gyötört bennünket — amiért persze utólag is hálás vagyok neki. Így rengeteg grafikám volt, amivel felvételiztem a grafika szakra. Aztán ott ragadtam, mert Kocsis Imre, aki sajnos azóta már elhunyt, kiváló mesterem volt és rengeteget biztatott. Mindig át akartam menni festő szakra, de egyre több eredményt értem el, egyre több díjat kaptam a grafika szakon és immorálisnak tartottam, ha másodévben azt mondom Kocsisnak, hogy elmegyek. Mert ő rettenetesen támogatott és szó szerint ott ragadtam.

Akkor mondhatjuk, hogy Kocsis Imre miatt lettél végül grafikus és a díjak, elismerések miatt is?

Ez egy olyan dolog, hogy ha elkezdesz valamit, amiben sikeres leszel, akkor nem váltasz. Éppen ellenkezőleg, megerősödik az, amit csinálsz és egyre nagyobb önbizalmad lesz, egyre több pozitív visszajelzést kapsz, akkor miért váltanál? Ez egy nehéz helyzet. Ráadásul Kocsis Imre, aki behozta a szitanyomást Magyarországra, megtanította nekem a technikát és ezzel lehetőséget kaptam arra, hogy nagyméretű színes grafikákat készítsek. Így újra tudtam színekkel dolgozni, kvázi festményeket tudtam készíteni. Mert a szita alkalmas arra, hogy 100x70 cm-es, vagy akármekkora grafikákat készítsek. Meg voltam ezzel elégedve, így szitával foglalkoztam végig a tanulmányaim alatt, és még most is.

Kicsit kanyarodjunk vissza a díjakhoz, mert szeretném tudni, hogy téged mennyire visznek előre, vagy inspirálnak a díjak, az elismerések?

Kellenek a díjak, mert amikor az ember diák és nincs pénze, akkor a díjakkal ugye anyagi juttatás is jár, ami nagyon jól jön. Másrészt pedig ez úgy van felépítve, hogy minél több díjat kapsz, annál többet kapsz később. Ha már pályázati beadványt nyújtasz be valahova, ott elolvassák, milyen díjakat nyertél, így nyilván pozitívabb az elbírálás, mert ez igazolás arra, hogy a te művészeted ér valamit. Mert például egy Kossuth-díjat nem dobnak csak úgy az ember után. Tudjuk, hogy minden politika, meg etcetera, de ha erősek a munkáid, akkor azért az ritka, hogy egy idő után ne díjazzák a munkásságodat. Mindezek mellett pedig jóleső érzés, ha elismerik a munkáját. Mert ki az, aki nem örül annak, ha megdicsérik? Erőt ad ahhoz, hogy az ember folytassa a munkáját.

Gondolom többen vásároltak már tőled műveket…

Abszolúte nem.

Nem?

Nem, mert egyrészt nem készítek népszerű alkotásokat. Másrészt pedig, ha vásároltak is, akkor az úgy történt, hogy a Miskolci Galériának is vannak díjai, és ott van egy ilyen „kötelezettség”, hogy a díjazottaktól vásárolnak műveket. Az régebben volt, amikor még figurális műveket készítettem, akkor ismerősök által adtam el műveket. De ez nem jellemző rám, mert nem vagyok galéria-tag, visszahúzódó ember vagyok, nem keresem az ilyen lehetőséget, nem nyomulok, nem mutatom magam, nem vagyok benne a nagy sodrásban. Én csak úgy vagyok. Nem vagyok alkalmas személyiségileg arra, hogy állandóan nyüzsögjek.

Nem vagy nyüzsgő ember, de két helyen is tanítasz, Budapesten és Nyíregyházán, illetve alkotsz. Ezen kívül mivel foglalkozol?

Ezek teszi ki az életemet. Az úgy nevezett művészéletemet igen. De hát ez nem elég?

Dehogynem. Sőt, nem sok néha?

Nem mondanám, mert az embernek, ami a hobbija, azt könnyen és szívesen csinálja, nekem pedig a munkám a hobbim. Nem érzem munkának azt, hogy az egyetemen tanítok, számomra ez öröm. Talán a pedagógusszülők miatt is van bennem egy ilyen tanáros habitus. Van hajlamom, vagy valami tehetségem a tanításra.

Tehát át szeretnéd adni a tudást a fiataloknak?

A művészetben nincs ilyen, mert ez nem biológia, vagy földrajz, hogy megtanulják, mennyi Zimbabwe réztermelése. A művészetet nem lehet tanítani. Egyszerűen csak partnerként vagy mellettük. Mert a művészeti tanítás mindenképpen egy intim viszony, egy belső baráti kapcsolat, ami teljesen más, mint amikor valaki ott áll a katedrán és beszél. Itt finomságok vannak, de szabályok nincsenek, amikbe bele tudod tuszkolni a gyerekeket, nincsenek adatok, tények, amiket meg kell tanulni és visszamondani, hanem művek születnek és ezek az ismeretlenből jönnek. Tanácsokat adunk, mert tapasztaltabbak vagyunk, sokkal több dolgot ismerünk a művészet területén, technikailag tudunk nekik segíteni. Tulajdonképpen kölcsönös segítségnyújtás a művészeti tanítás.

Akinek nincs semmiféle affinitása a művészetek iránt az nem is jelentkezik, meg nem is tudna mihez kezdeni magával…

…meg fel sem vesszük.

Nyilván, de akiket tanítasz, őket már csak terelgetni kell?

Persze. Ő mond valamit, te reagálsz rá. Erre ő is reagál, így egy párbeszéd alakul ki, ami  egy ponton egyfajta teremtő aktussá válik. Ez szerintem csodálatos. Mindig várom azt, hogy a diákok mit hoznak magukból. Az nagyon fontos, hogy itt nem egy tananyag leadásáról van szó, hogy a tanár áll elöl, a diák pedig ül csendben, te pedig töltöd a fejébe a tudást, hanem a diák kezdi, én pedig várom, mit talál ki. Élvezem ezt a fantáziát, mert sokszor csak gyönyörködöm abban, milyen jó dolgokat találnak ki, és ezt egy kicsit helyrehozzuk, ha vannak benne ellentmondások, hiányosságok, akkor módosítjuk, megfésüljük.

Első alkalommal jártál a DunART.COM somorjai művésztelepen 2017 nyarán? Mayer Évát, a művésztelep szervezőjét honnan ismered?

A szervező, Mayer Éva mondhatni a tanítványom volt, bár ez túlzás egy kicsit, mert a mi tanszékünk arról híres, hogy nem mesterosztályok vannak, hanem mindenki tanít mindenkit. De van egy, úgy nevezett technikai alapképző, ahol mindenkit egységesen tanít egy tanár. Eszik Alajos kiváló grafikussal én voltam párban és Éva nálunk kezdett. Később persze elkerült tőlünk más tanárok keze alá, de mivel végig ott volt a tanszéken, ezért jó viszonyban voltunk. Innen ismerjük egymást. Aztán hallottam erről a művésztelepről, ami olyan népszerű, hogy eddig nem fértem bele és most kerültem sorra.

Hogy tetszett?

Nagyon-nagyon, valami bámulatos volt az erdő közepén, az pedig leírhatatlan, ahogy a szülei gondoskodtak rólunk. Házi kosztot kapunk, ami valami isteni volt. A művésztelepek általában szállókon vannak és ott a menzán kajálunk. Somorján csodálatosak voltak a körülmények és csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Meg hát Éva szervezőtevékenysége fantasztikus, ahogy a programokat hirdette, ahogy megszervezte azokat. Az egész olyan családias és ez nagyon fontos egy művésztelepen, hogy a művészek ne csak szakmailag legyenek együtt, de mivel egyész nap együtt vagyunk, emberileg is kibírjuk egymást.


Angyal Sándor