Népmesementes „Tompika”

Tipikusan olyan esetről van szó, ahol mindenkinek igaza lesz, viszont semmilyen megoldás sem jó.

Én, aki 10-12 évvel ezelőtt rendszeresen zsűriztem a „Tompikán”, tehát valahol nekem is szívügyem ez a rendezvény, azon belül elsősorban az irodalom–befogadó viszony elmélyítése, bizonyára szintén nem tehetek igazságot. Teljességgel megértem azokat a szempontokat, amelyek ehhez a versenykiíráshoz vezettek. A múltban szintén rengetegszer ajánlották a bírálók egy-egy versenyzőnek, hogy a produkciójával inkább a Palóc Mesemondó Versenyen vegyen részt. De ez nem volt a kiírás része. A népmese nem volt és nem is lehetett kizáró ok. Mint ahogyan a tájszólás sem volt az. Rendnek ugyan lennie kell, de ne löttyintsük ki a fürdővízzel a kopogó fagyra mesemondó gyerekeinket is.

Persze, evidens, hogy amikor aránytalanul hosszú az ebben a műfajban indulók sora, akkor az nincs jó hatással sem a verseny lefolyására, sem a minőségmérésre, sem pedig a rendezvény céljaival nincs maradéktalanul összhangban. Hiszen beszűkülést hoz. Csak épp ugyanolyat, mint amikor központilag szűkítik a teret. Ha figyelembe vesszük, hogy minden versenyző két produkcióval készül, és a zsűri kérheti mindkettő előadását, miközben a másik produkció nem népmese, akkor – amint a múltban is – a felmerülő kételyek eloszlathatók ekkora szigor nélkül.

Más kérdés, mi okozza a műfaji túltengést a szoros értelemben vett szépirodalmi szövegekkel szemben. Okozhatja divat, okozhatja a gyermekek vonzalma a műfaj iránt (vagy a többi iránti ellenszenve), de okozhatja akár egy-egy pedagógus szemlélete is. Ha ugyanis a gyermek számára valóban érdekes, aktuális, motiváló stb. szöveget kell választani, valamint megértetni és megszerettetni a versenyzővel, az általában – és ezt az érintettek tudják a legjobban – sokkal több és nehezebb munkával jár, mint a „felkészítés” („betanítás”) további folyamata. Ne bántsuk viszont a pedagógust, hiszen számára is szorgalmi feladat a gyerekek versenyeztetése, jobb helyeken max kap érte pár óra pótszabit vagy év végén 10-20 euró jutalmat. Más esetben egy köszönömszépent. Utóbbival érintettségem okán én sem spórolok: köszönöm szépen! Azonban ha már egyszer rászánja a felkészítő az idejét, energiáját – hiszen a legtöbben nem alibiből vagy igazgatói utasításra végzik ezt a munkát –, akkor talán tényleg érdemes lehet jobban körülnézni pl. a kortárs magyar irodalomban. Ehhez kívánjunk nekik és a versenyzőknek olyan igazgatókat és iskolafenntartókat, akik nem csupán a befektetett munkájukat értékelik majd, hanem pl. biztosítanak elég új könyvet, folyóiratot (szóval pénzt), könyvtári órát (szóval időt), továbbképzést, egyéb hasznos irodalmi, színházi, pódiumművészeti stb. élményt és lehetőséget mind az oktató, mind a nebuló számára a széles látókör és könnyebb szövegválasztás végett. Mert a könnyebb út, a klasszikus népmesegyűjtemények leszedése a polcról nem csupán a tanító sara…

Fenti okot láthatóan nem képes kezelni a népmese „kitiltása”, amely tehát csupán szerencsétlen pótcselekvés, amolyan kozmetika. Elfedi a sebet – amire szükség lehet –, csak éppen nem gyógyítja.

Valójában azonban Gál Tamással érthetek egyet, aki szerint „valószínűleg mindössze ideiglenes változtatásról van szó”, mert tényleg fenntarthatatlan lenne az ilyen intézkedés hosszabb távon. Legalábbis a rendezvény céljainak radikális módosítása nélkül.

Miért?

Mert a kiíró valószínűleg nem óhajt például elpuzsérosodni abban az értelemben, ahogyan Puzsér Róbert egy tehetségkutató zsűrijében azt találta mondani egy népzenéhez inklináló fiatal rock énekesnek, hogy a népdal nem jó irány… Azt hiszem, mind irodalomtörténeti, mind művészettörténeti, mind pedig kulturológiai és antropológiai szempontból (hogy egyebeket, ideologikusabbakat most ne kelljen ide citálni) axiómaként kezelhető a népművészet fundamentális mivolta. Erről tehát ne nyissunk vitát. Arról sem, hogy az egyik ikonikus népies költőnkről elnevezett versenyből hosszabb időre kiiktatni a népmesét kissé bizarr dolog lenne. Ha nem egyenesen cinikusan perverz… Mert akkor ugyebár következhet vers kategóriában a népballada (azt miért is nem zárták ki a mesével egyugyanazon ajtónyitással?), a népdal általában és nem lesz megállás… Ilyen alapon majd kitiltható lenne egyes megmérettetéseken a rock zenéből az elektromos gitár. (Nem kunszt gitár nélkül is rockzenélni, lásd pl. Emerson, Lake & Palmer potom 40 millió eladott lemezzel… De mégsem lehetséges józanésszel ilyen szabályt bevezetni.)

Akadnak azonban más szempontok is. Egy népmese előadása ugyanolyan értékű lehet, mint egy Weöres-versé. Az is tudnivaló, hogy a népmesét többféle stílusban, több módon és több értelmezésben tudjuk előadni, ami különféle előadói műfajokat teremthet. Berecz András autentikusságból indító koncepciója más, mint Szabó Gyula enyhén stilizáló modora, és teljesen különbözik a teátrális vagy egy pódium jellegű előadástól. Ezért aztán nem korrekt mindenkit a vélt bereczi úton elhajtani az Ipolyi Arnoldra, hiszen ott eleve kakukktojás lesz, ha nem sorakozik be… Márpedig az ilyen versenyek célja fokozottan nem a sorakoztatás kell legyen, hanem éppen az ellenkezője, a művészi és befogadói szabadság és gazdagodás kiteljesítésének segítése.

A magyar irodalom igenis elég gazdag ahhoz, hogy – ha nem is kevéske munkával – találjunk benne minden korosztály számára előadható opuszokat. Persze, ex általános iskolai felkészítő tanítóként, szülőként, irodalmárként és néhai zsűritagként még minimum két problémát kell említenem ezzel kapcsolatban.

Ad 1. Olykor-olykor akadnak (anno akadtak és kiakadtak…) olyan bírálók a „testületben”, akik számára a magyar irodalom Csokonai után kezdődik és jobb esetben Nagy Lászlónál, rosszabb esetben Márainál véget is ér. Voltam én tanúja annak a „büfészobában”, hogy „mi a f…nak jönnek ide a kib…tt Parti Nagy-szonettekkel”… Ha a bíráló nem elég nyitott, vagy pedig szemléleti-ideológiai ketrecben vergődik, úgy baj van.

Ad 2. Ma a kortárs magyar irodalom egy része, a „megáldva s leköpve” pozícionálható posztmodern irodalom egyes alkotásai, mint korábban az avantgárd és neoavantgárd célzottan nem egyetlen jelentés hordozói. A többjelentésűséget megtartva vagy pedig az egyik jelentést kiemelve előadni a szöveget a relatíve egyértelmű, hálás slágerdarabok, pl. Halotti beszéd helyett (itt most mindegy, hogy Márai vagy Kosztolányi változata-e a tét) sokkal nagyobb munka és felelősség lehet.

Újító, kísérletező kedv, hajlam, bátorság, társalkotói tehetség csaphat itt össze a kipróbált és bevált, de már uncsi recept szerinti gyermekidomítással.

S a dolog pikantériája, hogy egy népmesei anyaggal ugyanúgy, ha nem jobban sikerülhet az újítás, az eredeti látásmód kifejezése, mint a klasszikusokkal, a nemzeti romantikusokkal vagy az elcsépeltségig kihasznált nyugatosokkal. (Persze az szintén igaz, hogy a jó előadó a telefonkönyvet is tízféleképpen képes előadni.)

Talán még az is megérne egy misét, hogy átgondoljuk, uram bocsá’ átértékeljük a rendezvény tömegjellegének szükségességét. Legalábbis a 3. és 4. fordulókban, ahol már tényleg kisebb fontossággal bírnak az egyéb lehetséges (pedagógiai, motiváló, ideológiai, anyagi, kulturális jelenlétet prezentáló, önazonosság-megtartó stb.), és az első két fordulóban valóban nem kizárható és nem lebecsülendő szempontok az egyértelmű művészi nívónál.

A népmese esetleges túltengése az országos versenyen a fentieket figyelembe véve inkább csak tünet. És sokkal több személyes, művészi, szakmai, sőt társadalmi, financiális oka lehet, mint elsőre eszünkbe jut.

Ennek következtében nehéz és összetett dolog lesz igazán jól kezelni. Semmint a versenykiírás nem oktalan, de elég „olcsó” módosításával lehetséges lenne.