Olcsó kínai üzlet

Egy nagyon tekintélyes lengyel intézet, a Marek Karp történész nevét viselő Keleti Tanulmányok Központja (rövidítve OSW; a Kelet a lehető legtágabban értendő) nemrég elemzést közölt Kína meghiúsult -európai befolyásszerző kísérletéről.

Az akció neve 16 + 1, ebből az egy: Kína, a tizenhat pedig tizenegy kelet- és közép-európai uniós tagállamot, valamint még öt balkáni országot jelent. Az elemzők közmegegyezése szerint a cél az Európai Unió egységének megbontása, Kína működő tőkét exportál, és infrastrukturális beruházásokat indít, cserébe pedig az így „megsegített” országok nemzetközi fórumokon, például az EU testületeiben a kínai diplomácia céljait támogatják, illetve Kínának kedvezően szavaznak. „Oszd meg és uralkodj”.

Az OSW tanulmánya megállapítja, hogy bármennyire hajtja Kína a 16 + 1 programot, az unió keleti felének tagállamaiban – egy kivétellel – sikertelen maradt. Az üzleti modellt ugyanis tőkeszegény fejlődő országokra szabták, lényege, hogy a beruházásokat kínai állami bankok alacsony kamatú hiteleiből lehetőleg kínai cégek hajtsák végre. Így a Kínától való gazdasági és politikai függőség lényegesen megnő.

Az EU-tagállamok számára ez a modell nem vonzó, részben mert a – természetesen – kínai fővállalkozó pályázat nélküli kijelölése ütközik az uniós joggal, és a szerződési feltételek is homályosak; részben mert ezeknek az országoknak bőven állnak rendelkezésükre jogilag és politikailag tiszta európai források, eszükben sincs politikailag kezdvezőtlen, jogilag kockázatos hiteleket fölvenni.

Ezért a kínai infrastrukturális fejlesztéseknek csak azokban a balkáni országokban van terepük, amelyek még nem csatlakoztak az Unióhoz: Albániában, Boszniában, Macedóniában, Montenegróban és Szerbiában.  A térség tizenegy uniós tagországáról – egy kivétellel – lepereg a kínai befolyásszerzési kísérlet.

Hogy melyik az az egy kivétel, az olvasó nyilván könnyen kitalálja. A belgrád–budapesti vasútvonal magyarországi szakaszát kínai pénzből, titkosított megvalósíthatósági tanulmány alapján építenék meg.

Mint a tanulmány elegáns fogalmazásban megjegyzi: „A szerződés megkötése idején Magyarország rosszabb gazdasági helyzetben volt, mint jelenleg, és nehézségei voltak a külföldi beruházások bevonzásában. Jelen esetben azonban nem lehet kizárni, hogy Orbán Viktor kormánya a politikai számításnak elsőbbséget adott a tisztán gazdasági kalkulációval szemben – azzal a céllal, hogy megerősítse kétoldalú kapcsolatait Kínával.”

A tisztán gazdasági számításról annyit, hogy a csak a magyar oldalon 1,67 milliárd dolláros beruházás Magyarországnak 2400 év alatt térülne meg – Kínának valamivel gyorsabban, hiszen a magyarországi szakasszal teljessé válik a biztonságos szárazföldi összeköttetés a szintén kínai tulajdonban lévő pireuszi kikötőtől Bécsig, ami már Nyugat-Európának számít.

Nehéz megállni, hogy az embernek a történet elemeiről ne jusson eszébe egy másik, szintén Unión kívüli beruházású és finanszírozású, szintén, finoman szólva, bizonytalan megtérülésű üzlet, ahol szintén egyértelmű az „oszd meg és uralkodj” szándéka. A fő nagyságrendbéli különbség az, hogy az oroszok csak Paks 2-re adnak tízmilliárd euró hitelt,  míg a kínaiak a teljes 16 + 1 programra szánnak tízmilliárd dollárt, azaz kb. nyolc és félmilliárd eurót. Hasonlítsuk össze a kettőt, ezzel számszerűsíthető az így megvásárolt, pontosabban a „támogatott” ország által megfizetett befolyás mértéke. És akkor megsaccolhatjuk, hol élünk.

Ne vegyük komolyan a magyar kormányzatnak azt a rizsáját, miszerint egy kis országnak minden irányban nyitottnak kell lennie. Magyarország, még egyszer, szabad szemmel láthatóan kivétel, és egy uniós tagállamnak nem kell minden irányban ugyanannyira nyitottnak lennie.
Szokták mondanis, hogy Oroszországgal a német cégek is együttműködnek Brüsszel háta mögött – csak hát itt az a különbség, hogy a német cégeknek ez üzlet. Hogy Magyarországon az atomerőmű-építés kinek üzlet, azt csak találgatni lehet.
Magyarország  OECD-tag, nem Montenegró, ahol egyetlen kínai útépítési szerződés 23 százalékkal növelte meg a GFP-hez viszonyított adósságállományt, és nem Etiópa, ahol rászorulnak arra, hogy Kína építsen vasutat – mint Peking állítja, merő szívjóságból.

E sorok írója gyakran megkapja, hogy minden spejzban oroszokat lát. Pontosítanom kell ezt a képet. Azt, ami Magyarországon van, amiért Magyarország kivétel az Európai Unióban – hogy erősebb szavakat, mint „árulás”, ne használjak –, nem az oroszok okozzák. Nem is a kínaiak, nem is az azerbajdzsániak. Hanem a magyar uralkodó kaszt okozza, és az oroszok,a kínaiak meg az azerbajdzsániak, csak használják ezt a kasztot. Rég felismerték már, hogy a térségben ez az az ország, amelynek vezetői szegény országok diktatúráinak árfolyamán megvehetők a saját érdekükben, Európa bomlasztása céljából. Ez nyilván azért van, mert „mi magyarok”, ahogy Orbán mondaná, különleges, bátor, büszke, kivételesen szabadságszerető nép vagyunk, a keresztény Nyugat legállhatatosabb őrizői.

Azonkívül a legbecsületesebbek is. Az a nép pedig, amelyik ezt a kormányt újra és újra megválasztja, a legokosabb.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.