Orbán megdicsérte Horthyt – és akkor mi van?

A magyar miniszterelnök szerdán beszédet mondott Klebelsberg Kuno gróf helyreállított villájának átadásán, ebben hosszan és joggal méltatta a Bethlen-kormány kultuszminiszterének érdemeit. (Szegény gróf nem felelős azért, hogy róla nevezték el a magyar oktatás maradványai lerombolásában oly fontos szerepet játszó „intézményfenntartó központot"). 

Orbán megdicsérte Horthyt – és akkor mi van?
Fotó: 444

A beszédben elhangzott ez a két mondat:

„A XX. század második és harmadik évtizede a magyarság történetének súlyos próbaköve volt. Hogy az elvesztett világháború, a vörös terror 133 napja és a trianoni diktátum roppant súlya alatt mégsem temetett maga alá minket a történelem, nos, ezt néhány kivételes államférfiúnak köszönhetjük. Horthy Miklós kormányzónak, Bethlen István miniszterelnöknek és Klebelsberg Kuno miniszternek.”

Ezt nem lehetett másként értelmezni, mint hogy Orbán kivételes államférfinak, sőt államférfiúnak tartja Horthyt. Ellenzéki körökben a botránykő a „kivételes” melléknévnek és Horthy nevének a kombinációja volt.

Klebelsberg megítélése mára nagyjából egységes és összességében igen jó, hallottam például egykori kommunista kultúrpolitikustól is a dicséretét (más kérdés, hogy pont Aczél Györgyhöz hasonlította nagyságban), és így szemmértékre a Fidesz-KDNP kultúrával és oktatással foglalkozó politikusai a bokájáig sem érnek.

Bethlenről több a vita, én nagyon nagyra tartom, és tény, hogy a XIX. századi, klasszikus liberalizmus szellemében – ahogy lehetett – gazdaságilag talpra állította az országot, annyit engedve át szuverenitásából a Nyugatnak, hogy azért ma Orbánék megköveznék. Csodát nem tudott tenni, de a mindennapi életben lassan békés viszonyok jöttek létre a hisztéria és erőszak évei után, s ha nem jön a világválság, a sokat emlegetett társadalmi ellentétek is alighanem mérséklődtek volna, az új hadba lépés előtti éveknél hamarabb visszaszorult volna a leggyalázatosabb nyomor. Bethlen a háború alatt is tisztességesen politizált. Nem véletlen, hogy míg Horthy büntetlenségét Sztálin érte el, a súlyos beteg Bethlent az első adandó alkalommal Moszkvába hurcolták a szovjetek, nehogy kialakuljon körülötte egy kormányképes jobboldali erő.

Horthyról azonban – a begőzölt tudatlanokat kivéve – leginkább kétféleképpen vélekednek. Az egyik, hogy abszolút gazember volt kezdettől végig. Antiszemitizmusa és demokrácia-ellenessége, de főként a Hitler-szövetség, a hadba lépés, legfőképpen pedig a holokausztban való, legalább passzív közreműködése minden lehetséges érdemét lenullázza. Érdemei tehát nem is lehetnek, ez önelentmondás. Annyit Orbán is tisztán elismer, hogy „kollaborált Magyarország elnyomóival” – és amit most kevesen akartak észrevenni, még a mostani beszédben is emlegeti „Magyarország II. világháborús, gyászos szerepvállalását”. Azaz nem azért nevezi kivételes államférfiúnak Horthyt, mert mást gondol a politikai pályája végső szakaszáról, mint amit szokás vagy politikailag illendő.

A másik fajta megítélés szerint a békeidőszakban közepes vagy jobb volt Horthy teljesítménye – Romsics Ignác nevezetes megfogalmazásában „hármas fölé –, viszont kormányzóságának utolsó évei, de főleg utolsó hónapjai menthetetlenek. Csak éppen az utolsó hónapok, évek nem érvénytelenítik azt a szerepet, amit a Trianonban letaglózott ország talpra állításában játszott. Leginkább azzal, hogy a valóban alkalmas Bethlenre bízta a kormányzást. Kivételes államférfinak azonban még egyetlen józan és becsületes történész sem titulálta.

Orbán még a saját értékelésének is ellentmond azzal, hogy Horthyt Bethlen és Klebelsberg államférfiúi szintjére emeli, pedig semmilyen meggondolt ítélet szerint nincs ott. Akkor miért csinálja?

Hogy foglalkozanak vele, és hogy ezzel foglalkozzanak.

A Művelt Ellenzéki Politizáló Közönségből sokan úgy érzékelték, hogy történt valami. Orbán végre kimutatta a foga fehérét, elárulta, hogy Horthy az eszménye, ennélfogva mindegy neki a holokauszt. Most már nem is titkolja, hogy a legnagyobb politikai bűnöket követi el, vissza akarja állítani a Horthy-rendszert, és a lelke mélyén antiszemita.

De mindez tévedés. Történni nem történt semmi. Szavak röppentek a levegőbe. Orbánnak teljesen mindegy, hogy Horthy valójában mennyit ér mint „államférfiú”. Ma ennyit, két éve annyit, két év múlva amannyit. Helyzettől függ. Bármilyen hatásosan hangzik, a Horthy-rendszer visszaállításának sem lehetősége, sem értelme nincs. Orbán pedig nem antiszemita.

Két nappal korábban meg az volt a botrány, hogy a kormányzat plusz harmincmilliárd forintot adna az adófizetők pénzéből a „zsidó kisolimpiára”, a Budapestre hozott Európai Makkabia Játékokra – aztán kimagyarázták, hogy a létesítmények nem is a Játékok miatt épülnek, és utána megkapná az MTK, ami köztudomásúlag, hagyományosan a budapesti zsidó középosztály kedvenc csapata. Orbán most várja Budapestre Netanjahu izraeli miniszterelnököt, akinek politikai filozófiájához sok mindenben hasonlít az övé, s akinek pártjával, a Likuddal a Fidesz kiváló kapcsolatokat ápol, amióta Kövér Lászlót ebben a viszonylatban kivonták a forgalomból.

Tehát miért?

Induljunk ki abból, hogy a 2000-es évek elejére tisztázódott, a magyar választóközönségre igazából két dologgal lehet hatni, de a legjobb, ha e kettővel egyszerre:

Az egyik a Trianon-fókuszú és mindmáig, közvetetten, Trianonra reagáló sérelmi nacionalizmus. Az a szenvedélyes hit, hogy a magyart – kevés kivétellel – bántja a nem magyar, csak mert gyűlöli. Számára ez ösztönből jön, genetikus. És a bántás formája a nemzetközi diszkrimináción kívül az, hogy a genetikusan jó, dolgos, igazság- és szabadságszerető népünkre „idegen” eszméket, intézményeket, értékeket akar ráerőltetni. Továbbá elveszi a munkáját, a házát, a biztonságát és így tovább.

A másik az 1945 utáni baloldali, egyenlősítő és államosító forradalmat folytató kádárizmus, amely nemhogy a konszolidáció befejezésétől, 1963-tól, hanem már a terroridőszak kezdetétől, 1957 elejétől azt hirdette – és összességében be is bizonyította – a népnek, benne a középosztálynak, hogy pusztán kormányzati akaratból lehetséges a jólét növekedése. Pontosabban: növelése. A kormány dönthet arról, hogy én jobban élek-e vagy sem, és az a dolga, hogy úgy döntsön. „Ha úgy vannak a számok, akkor emelek”, mint Viktor mondta Bözsi néninek Kelet-Magyarországon.

Mind a két hit és az őket kihasználó retorika is hamis olyan értelemben, hogy elérhetetlen célokat foglal magába: sérelmi politikával a mai világban, békés eszközökkel nem lehet elérni a sérelmek kiküszöbölését, és minél jobban államosítják és kontrollálják kormányzatilag a gazdaságot, annál kevésbé tudja saját hajánál fogva kihúzni magát a mocsárból.

Ezért nem lehet megmondani a palira vett választópolgárságnak, akár „jobboldali” (sérelmi nacionalista), akár „baloldali” (egalitárius, államhívő), akár „centrista” (ez is, az is), hogy milyen politikai ösztöneit használják ki, ha ugyanis tisztába jönne vele, előbb-utóbb ráébredne, hogy a célok megvalósíthatatlanok, és akkor talán megmérgesedne.

Hanem a lényegről más témákra kell terelni a beszédet (ezt nevezték a 2002 és 2010 közötti időszakban – főleg olyan politológusok, akik aztán fideszes apparatcsikok lettek – a közbeszéd sikeres tematizálásának. Ellenségeket kell kinevezni, akikre aztán a sérelmi nacionalista és/vagy a kádárista gyűlölet irányulhat (migránsok, Soros, Brüsszel stb.), vagy olyan történelmi témákat kell fölvetni a nagy mintaadók, a konszolidált Horthy és a konszolidált Kádár közötti évekből, amiknek a jelen kormány tényleges bel-, kül- és gazdaságpolitikájához nincs közük, de nagyon alkalmasak rá, hogy a viták résztvevői Jónak nevezzék ki magukat, és a legmélyebb megvetéssel beszéljenek az ellenkező állásponton lévő Rosszakról. Vagyis gyűlölet támadjon ma politizáló emberek között ott, ahol semmilyen természetes ok nem volna, hogy legyen. (Mit csinált Horthy 1944-ben? Dózsa László vagy Pruck Pál van a plakáton?)

Orbán az ő hatalmas rutinjával ezt a fajta retorikát már nem is tudatosan, minden egyes beavatkozást külön mérlegelve űzi. Hanem reflexből így beszél, mert mindig beválik. A pesthidegkúti beszédből nyugodtan kihagyhatta volna Horthyt meg a „kivételességét”, csak tudta, hogy erre ugranak. Az ellenzék véleménymondói nem bírják ki, hogy ne háborodjanak fel, pedig nem történt semmi, aminek tényleges politikai kihatása volna. És így, amíg nincs újabb fabrikált ok a felháborodásra, nem foglalkonak a lényeggel. Orbán saját oldala pedig élvezi, hogy vezére, ez a kemény gyerek már megint megtört egy tabut, ő az erősebb kutya, ezt szeretjük benne, rinyáljanak csak a libsik.

Még abban sem vagyok biztos, hogy Orbánnak a figyelemelterelés a tudatos célja. De könnyen lehet. Ellenzéki korában a Fidesznek kedvelt érvelési taktikája volt, hogy a kormányoldal minden Fidesz ellen irányuló lépése, az ő értelmezésükben balliberális média minden leleplezése a kormányoldal valamilyen aktuális bűnéről vagy vereségéről „tereli el a figyelmet”. Ha valaki nagyon sűrűn használja ezt az évelést, akkor belsővé válik, akár a saját cselekvést is meghatározhatja. És az ilyen politikai cselekvést visszaigazolja a folytonos siker.

Az ellenzéknek az lenne a dolga, hogy a kormányzással, a kormány kül-, bel-, gazdaság- és tág értelemben vett szociálpolitikájával szemben mutasson alternatív utakat. Horthy Miklós pályaszakaszai megítélésének nincs köze a mai kormány kül-, bel-, gazdaság- és szociálpolitikájához. De ha az ellenzék nem bírja ki, hogy minden rögtönzött tabusértéskor a maga okosságát, felvilágosultságát és erkölcsi magasabb rendűségét kezdje bizonyítani – magának, akkor addig sem foglalkozik a kormányzás minőségével. S ez Orbánéknak nagyon kellemes és hasznos.

A kormányzás minőségéről talán legközelebb.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.